Cannes – első harmad
Gyenge Zsolt 2008. május 19. 12:11, utolsó frissítés: 12:09Nem vetítenek rossz filmet idén Cannes-ban, közepeset is alig. Mundruczó Deltájának esélyét rontja, hogy tavaly kelet-európai film, a 432 nyerte az Arany Pálmát
Szexi, vicces és ironikus filmjével Woody Allen adta meg az alaphangot a fesztiválnak: a Vicky Cristina Barcelona volt az első, amelyről elkezdtek beszélni a Croisette-n.
Scarlett Johansson, Javier Bardem és Penelopé Cruz valódi örömjátékot űznek a vásznon ebben a giccsel és klisével teli romantikus filmben, ahol a New Yorkól kimozdult Woody az elemek finom túladagolásával éri el azt, hogy egyszerre éljük át és lássuk ironikusan a Barcelonába keveredett amerikai turisták történetét.
A megtervezett, nyugodt életre készülődő Vicky és az önmagát naiv módon kereső Cristina a katalán fővárosban egy természetellenesen sármos, szélsőséges és tüzes spanyol festőbe botlik, akit volt feleségével való kaotikus, konfliktusos viszonya kísért.
A két hónap leteltével az amerikai lányok úgy mennek haza – mondja az utolsó percekben a narrátor –, mintha a barcelonai kaland meg se esett volna – Woody Allen ezzel persze saját, könnyed filmjéről mond önironikus ítéletet: mi is úgy menjünk ki a moziból, mintha mi se történt volna.
A legnagyobb szenzációt természetesen Harrison Ford fellépése jelentette, aki úgy tűnik, Indiana Jonesként 27 évvel az első film után is képes megdobogtatni a rajongók szívét: nagyon ritkán hallani olyan, egész Croisette-t betöltő sikongást hallani, mint amikor napszemüvegben és fekete szmokingban megjelent a vörös szőnyegen.
Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című opusz egyébként nem sok újdonságot hoz: látszik, hogy Spielberg semmi kockázatot nem vállalt, hanem korrekten elkészített egy újabb fejezetet az akcióhőssé váló régész történetéből. Aprócska jó poénok vannak a filmben, de olyan kultikussá váló jelenetek, mint a nagy karddal előálló ellenfél unott ajkbigyesztéssel történő lelövése az első részben, nincsenek benne.
Az első négy nap elteltével úgy tűnik,
nem vetítenek rossz filmet idén Cannes-ban, közepeset is alig. Egyik bemutató követi a másikat, és folyamatosan azon csodálkozunk, hogy hol vannak a korábban megszokott alibi-művészek vagy a sztárfaktoruk miatt indokolatlanul beválogatott produkciók. A sajtó jó és nagyon jó jegyeket osztogat a különböző értékeléseken, nincs min fanyalogni, nincs mit lehúzni.
Mindennek azonban ára van: a legtöbb film komor képet fest a világról, javíthatatlanul elrontott életek, szegénységbe, nyomorba fulladt családok és kiúttalanságtól megkeseredett arcok lepik be a Croisette hatalmas vetítővásznait.
A fesztivál első harmadát minden kétséget kizáróan Dél-Amerika nyerte: két versenyfilm és egy mellékszekcióban vetített különleges alkotás jelzi, hogy az elmúlt évben valami nagyon összejött azon a kontinensen. A mifelénk elsősorban a szappanoperákon keresztül ismert világnak teljesen más arcát mutatják a legjobb latin-amerikai rendezők: kegyetlen sorsok és rendkívül sanyarú körülmények között villan fel az életvidámság és a költőiség ezekben a művekben.
Érdekes módon mindegyik film nagyon erősen gyökerezik a mindennapi életkörülményekben: a szereplők motivációit elsősorban a városok, utcák, belső terek realista és rendkívül érzékletes ábrázolása révén értjük meg, az emberek sorsa
bele van írva az őket körülvevő világba.
Ezek a filmek dramaturgiailag is hasonlóan épülnek fel, hiszen egyiküknek sincs igazi befejezése. A történetekbe valahol bekapcsolódunk, majd egy adott pillanatban kilépünk belőlük, anélkül hogy a távlati megoldásnak akár csak az ígérete felvillanna. Belepillanthatunk sorsokba, láthatjuk egy ideig fejlődni őket, de soha nem ámít senki azzal bennünket, hogy a megváltás elképzelhető.
A terhes nők börtönébe vezet el a versenyprogram egyik legfelkavaróbb alkotása, a Leonera: egy konfliktusos kapcsolatból, nem kívánt gyermekkel a hasában tartóztatják le a főhősnőt, aki a benti körülmények hatására új kapcsolat- és értékrendszert alakít ki magának. A többi nő ellenségeskedése, a per során ellene tanúskodó régi barát, az anyaság szerepének megtanulására és felvállalására késztető gyermek jelentik azokat kereteket, amelyek éles, közeli bemutatásának a film a hatását köszönheti.
Az Egy motoros naplója című Che Guevara filmmel világhírnévre szert tevő brazil Walter Salles ezúttal valószínűleg karrierje legjobb filmjét készítette el. A Linha de passe egy Sao Paoló-ban apa nélkül tengődő sokgyermekes család életét mutatja be minden didaktikus hajlam nélkül.
Bár a szereplők sorsát alapvetően határozza meg ez a menekülést, kiutat nem ígérő hatalmas város, Salles nem tagadja, hogy saját nyomorának minden egyes figura maga is az oka. Az apját egy buszsofőrben felismerni vélő legkisebb fiú, a reménytelenül focistának készülő középső és a motorosfutárként kínlódó legnagyobb kudarcait a társadalmi körülmények, a családi helyzet és személyiségük együtthatásának köszönhetik.
Péntek este különleges élményben volt része azoknak,
akik bejutottak a fesztiválpalota második legnagyobb termébe. A Mike Tyson bokszolóról készült film bemutatóján megjelent minden idők talán legnagyobb ökölvívója, és az életének kudarcait feltáró film előtt teljes természetességgel beszélt arról, hogy épp elvonókúrán volt, mikor a rendező megkereste a filmtervvel.
A félelmetes öklű alak, aki legtöbbször néhány másodpercig hagyta állva ellenfeleit a ringben, belátja, egyszerűen elszúrta az életét: a legnagyobb legenda lehetett volna, ehelyett pedig egy legalábbis ellentmondásos figuraként maradt meg az emberek emlékezetében.
Bár a legnagyobb sztárok talán már lefutottak, a versenyprogram java még hátravan, úgyhogy valószínűleg a Sean Penn vezette zsűrinek nagyon nehéz dolga lesz, mi pedig minden idők egyik legjobb cannes-i filmfelhozatalának örülhetünk. Kedden pedig Mundruczó Kornél Deltája is ringbe száll az Arany Pálmáért, bár nem valószínű, hogy két egymás utáni évben Kelet-Európába küldik a legrangosabb fesztiváldíjat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
