Trendek a popzenében: leszakítani a közönség fejét
2008. június 02. 08:59, utolsó frissítés: 2008. május 29. 16:12Évekre előre gondolkodnak és visszahozzák a régi trendeket – Nesta, a kultikusnak számító budapesti Radió Café zenei főszerkesztője a zeneiparról. [erdélyfm]
Mikor és hogyan indult a popzene jelenleg is tartó ciklusa? Mennyire jellemző a korábbi időszakok örökségének átmentése, újrahasznosítása?
Nesta: Ahhoz, hogy el tudjuk helyezni a mostani zenéket, azt kell látni, hogy ezek már léteztek a nyolcvanas években, amikor a szintetizátor tökéletesen beépült a popzenébe. Szintetizátor egyébként azelőtt is volt – a Moog feltalálta már jó régen –, de a zenészek körében nem terjedt el.
A hetvenes évek végén David Bowie, vagy a Roxy Music már elkezdték használni, de ha egy éles határt kell húznunk, akkor az első Depeche Mode lemezről, az első Yazooról, az első Trióról, az első Alphavilleről kell beszélnünk – hogy azokat a neveket említsem, akiket talán mindenki ismer.
Akkor kezdték el a munkásságukat, és akkor döbbent rá a világ, hogy erre a szintetikusabb hangzásra egyrészt nagyon jól lehet táncolni, másrészt kiválóan alkalmazható a popzenében. Akkor születtek kegyetlenül jó, erős, máig ható klasszikus poplemezek.
Én ide sorolnám a Kraftwerket is, mert az elektronikus tánczenék alapjait ők fektették le – persze Stockhausen munkásságát nem elfelejtve, de azért mindenképpen ők kezdték szélesebb körben használni, meg Jean-Michel Jarre.
Ha valaki veszi a fáradságot, hogy meghallgassa az első Kajagoogoo, Duran Duran, az előbb említett Depeche Mode lemezeket, akkor a párhuzamot egyből fel tudja ismerni, hiszen amit most Madonna csinál, az csak egy felfrissített változata annak, ami húsz-huszonöt éve már volt.
Ugyanis a popzenében jól tetten érhető a ciklikusság: tíz-húsz éves késéssel újraformálódnak azok az aktuális zenei irányzatok, amikben élünk, merthogy felnő két generáció, és azok már nem tudnak az elődökről.
Ha most egy kicsit balra eltesszük az elektronikus, new wave tánczenéket, és Amy Winehousera, Adele-ra, Duffyra és a többi ilyen csaj előadóra összpontosítunk, aki a funk mozgalmakat, a hetvenes évek afroamerikai zenéit emeli vissza a jelenbe, akkor rögtön érthetővé válik.
Hiszen ha meghallgatjuk mondjuk Dusty Springfield Dust in Memphis című albumát meg Duffynak a Warwick Avenue vagy a Rockferry című dalát, nem kell hozzá semmiféle képzelőerő: azonnal beugrik, hogy ez bizony már egyszer megvolt.
Most nem azt mondom, hogy loptak, merthogy a popzenében inspirálódnak az alkotók, tehát mindenki felnő valamilyen típusú zenén, az beszüremkedik az ő világába, átszűri, a saját képére alakítja, és lesz belőle egy új. Ez nem lopás, hanem továbbfejlesztés.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, a James Brown által lefektetett alapú funk, vagy a Marvin Gaye neve fémjelezte r’n’b-soul, Otis Redding munkássága jöhet még itt képbe. Ezek a lassú balladák, vagy gyorsabb, táncra ingerlő melódiák most tökéletes popzenévé alakultak, és van egy-két producer, akik mozgatják ezeket a trendeket.
Persze Mark Ronsonról biztosan mindenki hallott már, ő egy 25 éves csávó, New Yorkban, Londonban ilyen zenéken nőtt fel, és mást sem csinál, mint keresi a hangokat. Mint például Amy Winehouse, akinek az első lemeze teljesen más volt, mint a második, a Back to Black.
Az utóbbi hatmillió példányban kelt el a világon: egy újrafazonírozott funk szól, r’n’b album, tessék utánanézni. Stevie Wonder 1969 és ’77 között készített lemezei mind tartalmazzák ezeket a megoldásokat, de az akkori kornak megfelelő hangulatban.
Most pedig 2008-ban kell egy olyan markáns személyiség, aki ezt elő tudja adni. Meglátjuk majd öt év távlatából, hogy ezek a felsorolt soulos, r’n’b-s előadók hol tartanak. De maga a zenei stílus, a funk ugyanúgy tetten érhető a mai mainstreamben, mint az elektronikus tánczenék, vagy a new wave a nyolcvanas években – ahogy azt sokan használják és nyúlnak vissza hozzá.
Kiszámíthatóak-e a zenei trendek? Kik és hogyan határozzák meg azt, hogy milyen hangzások vesznek majd körül minket a következő években?
A jobb produceri csapatok évekre előre gondolkodnak. Amit most hallasz, azt ezekben a stúdiókban valószínűleg évekre előre meghatározták. A popzenét ipari szinten lehet kezelni: ugyanúgy, mint a számítástechnikában, az IT szektorban vagy a mobilszektorban, meg lehet próbálni előre gondolkodni.
Mivel egy-egy trendet, zenei divatot nem lehet sokáig életben tartani, mert előbb-utóbb annyira sok lesz a követője, hogy unalmassá válik – és itt a kulcsszó az, hogy eladhatatlanná –, állandóan valami új ízzel próbálkoznak a producerek.
A két legerősebb példa most az úgynevezett gipsy-punk mozgalom, ami a Gogol Bordello nevével hozható párhuzamba: ez már szcénává, színtérré bővült és az igazi popban is benne van a Basement Jaxx-en vagy Madonnán keresztül.
Sok-sok előadó használja az elemeit, és ezt nem úgy kell érteni, hogy Boban Markovicot fog mindenki egy az egyben, sampleren behozni a zenébe, hanem bizonyos hangokat, bizonyos ütemeket, hangszerelési megoldásokat alkalmaznak.
Vagy a másik, ami újra visszafordult – és ez egy tíz-tizenöt éves történet –, az most a brazil bossa nova lesz. Tizenöt éve volt, hogy Carlos Santana és Jobim felfutott. Hogy egy példát hozzak, ott van Sergio Mendes, aki ’61-ben adta ki az első lemezét és ott volt végig a bossa nova, a jazzes dolgok minden jelentősebb állomásánál.
Az utolsó lemezének, ami idén jött ki, a Will.i.am nevű csávó, a Black Eyed Peas főnöke a producere, de mindenféle közreműködők vannak már az albumon: mainstream popzenészek és az előbb említett zenekar tagjai is klasszikus bossa novákat dolgoznak fel rappesítve.
Plusz ami látszik, hogy a hetvenes évek r’n’b dolgai vagy a croonerek: Frank Sinatra, Dean Martin, Sammy Davis Junior által könnyebben emészthetővé tett, szvinges dalok a hip-hopba szüremkednek be.
Ez azt jelenti, hogy olyan dalokat fogtok hallani nemsokára, amelyek egy-egy ilyen régi, híres dalt emelnek ki és arra mondjuk még rappelnek, és egy picit feldúsítják a hangzást, ami megint katapultálja őket az összes zenei tévé meg rádióállomás zenei listájára.
Amivel óriási hasznot hajtanak a zenekaroknak, mert ugye játszási díjat kapnak majd ezután az előadók és a szerzők. És aztán meglátjuk, a nagyok mit csinálnak: készül az új U2, mindjárt kiadják az új Coldplayt, lesz jövőre vagy egy picit utána Red Hot Chili Peppers – most várunk a dobásukra.
Elenyésző az esély a jelenlegi angolszász hegemónia megtörésére. Ugyanakkor megfelelő támogatással a helyi zenekarok sikeresek lehetnek a regionális és az európai színtereken. Tudjuk, hogy a franciák például sokat áldoznak előadóik nemzetközi népszerűsítésére. Van-e a popzenének hasonló kultúrpolitikai támogatottsága Magyarországon?
Vannak kísérletek rá, a Magyar Zenei Exportiroda ennek a letéteményese, azonban tökéletesen ki van szolgáltatva a politikának, annak, hogy az éppen aktuális kultuszminiszter mennyire érzi magának ezt az ügyet, mennyire látja át.
Nagyjából nem látja át egyik sem. Ebben követendő példának látom azt, amit Románia csinál: több zenei vásáron láttam már a román standokat, amelyek úgy csinálnak, mintha igazi iparban gondolkodnának, és jól csinálják. Ezt csak úgy lehet, hogy elhatározod és belefektetsz tíz évet és egy csomó pénzt, és akkor az vissza fog jönni.
Tételezzük fel azt az idealizált állapotot, hogy a politikusok kulturális feladatként kezelik a popzene exportját, az üzletemberek felismerik az abban rejlő gazdasági lehetőségeket és a marketingesek is elvégzik a feladatukat. Mit kell mindezekhez a szárnyaikat próbálgató zenekaroknak hozzátenniük?
A sikernek nincs sok összetevője, azonban azok kőbe vésettek: hangszeresen hibátlannak kell lenni, rengeteget kell gyakorolni, és kell valami saját hang is, ez a negyedik pillér. A show egy előadás, ott nincs köldöknézés, nincs egymásra nézés, ott le kell szakítani a közönség fejét. Ha nem bízol önmagadban, miért lenne az egyszerű hallgató kíváncsi rád?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
