Kaiser Chiefs-őrület a BestFesten
Balázsi-Pál Előd
2008. július 07. 09:51, utolsó frissítés: 2008. július 06. 15:56
Második nap az angol úrral, aki megmászta a magaslatot, hogy onnan hallgassa a tömeg morajlását.
A szóban forgó úriember Ricky Wilson, a Kaiser Chiefs énekese. Megilleti az úr megszólítás, egyrészt mert brit, másrészt mert mindig elegánsan mutatkozik – még koncerten is gombolós mellénykét hord. Ő az, aki miatt mai beszámolónkban felborul a kronológiai sorrend, s aki miatt bestfestes tudósítónknak elment a hangja (és még csak nem is bánja).
Ricky Wilsonból hiányzik Freddie Mercury kiállása, Alex Kapranos sármja és Damon Albarn mosolygóssága. Egy teljesen hétköznapi leedsi srác, aki mellett lazán elmennénk az utcán. Mégis akkora frontember és showman, amekkorát élőben még nem láttam – talán csak Iggy Pop és a Gogol Bordellós Eugene Hütz energiaszintje mérhető az övéhez.
A Kaiser Chiefs zenéje táncos poszt-punk, amelyben azért a Queen rockosabb nekifutásai és a Blur legőrültebb pillanatai is felfedezhetőek, mindez egyértelműen a focirajongók számára is befogadató refrénekkel (például Na na na na naa). Akár azt is mondhatnánk, rockzene azoknak a drukkolóknak, akik mégiscsak szégyellnek Scooter-refréneket dalolni.
Bár ez a bemutatás nem tűnik pozitívnak, az összhatás mégis az, s mindez élőben, Ricky Wilson fejvesztett rohangálásával és hatalmas poénjaival együtt döbbenetes hatást válthat ki. Már a második dalban (Everyday I Love You Less and Less) szívatja a közönséget, olyan résznél vár közös éneklést tőlük, ahol az eredeti dalban még csak szöveg sincs, majd elsüt egy You gotta do better than this!-t.
A koncertnek még a közepén sem járunk, amikor a közönség hátánál tüzijáték kezdődik. Nem messze tartják a nemzetközi tüzijátékfesztivált, semmi köze a Bestfesthez, de mielőtt a közönség hátat fordítana a színpadnak, Ricky látványos játékot talál ki. A világító zöld karkötős közönség neonfényben, és az énekes arra biztat mindenkit, próbálja eltalálni a kezében lévő mikrofont. Többszáz fényes pálcika röpül a levegőben, a tüzijáték tényleg kutyafüle.
És most jön a leghajmereszőbb rész: Ricky felmászik a színpadot tartó állványra, és tíz méter magasból biztatja a közönséget az együtt éneklésre. Ne kérdezzétek, melyik dalra, talán az I Predict a Riotra? Mindegy, sorban jönnek a slágerek, és bár mindkét lemezüket kívülről tudom, van néhány számomra ismeretlen dal is a programban. Októberben jön az új album, amin biztosan rajta lesznek, és a We Never Miss a Beat a közönség rekaciójából ítélve máris sláger. A nézők nagy kedvence a Ruby, de természetesen lenyomják az Angry Mobot is, amelyhez Bukarestben forgattak videót, és van Retirement, Na na na na naa, a ráadásban pedig az Oh My God, és Ricky ismét a magasban, ezúttal kihangosítja a közönséget, vagyis felbogoz egy mikrofont az állványra, majd lemászik, hogy együtt skandálhassuk a refrént. Ezért nincs hangom, de köszönöm, nem kell sajnálni. Az idei év legjobb koncertjén vesztettem el.
Nouvelle Vague
És akkor haladjunk visszafele az időben. A Nouvelle Vague fellépéséből csak tíz percet kapok el, két Cure-dal fedolgozásával indítanak. Nem ők találták ki a pop-rock slágerek átültetését jazzes-bossa novás stílusra, de lehet, hogy ők csinálják a legjobban. Sajnos a Kaiser Chiefs jobban érdekel.
Manic Street Preachers
Godlike Genius – ezt a kitüntetést kapta a legmenőbb brit zenei laptól, az NME-től a Manic Street Preachers, és hát Romániában látni őket, hm… olyasmi, mint a csíksomlyói Szűz Mária-jelenések. A walesi kommunisták márpedig itt voltak, és ha már eljöttek, meg is adták a módját. Második számként közönségfeloldónak lenyomták Rihanna Umbrelláját – ez állandó koncertkedvencük az utóbbi időben – majd jött a Send Away the Tigers lemez nagy slágere, a Your Love Alone is Not Enough.
A fesztivál első pillanata, amikor a hideg végigfutott a hátamon (ez a teljes zenei kielégülés jele) az A Design for Life munkáshimnusz volt, és ezt csak fokozta az ezt követő The Everlasting. A gyönyörű balladát James Dean Bradfield egyedül hozta, egy szál gitárral. Aztán visszatért a színpadra a tollboákkal borított mikrofonállvány mögött basszusozó extravagáns, kisminkelt Nicky Wire, az egyszerű dobos, Sean Moore, illetve a két turnézenész (egy gitáros és egy billentyűs), és folytatódott a műsor. Send Away the Tigers, If You Tolerate This, Than Your Children Will Be Next. Ráadás nem volt, de ez nem az ő hibájuk. Mintha a közönség nem hitte volna, hogy a kedvükért felléptek itt, így eszükbe sem jutott, hogy kedvükért akár még vissza is jöhetnének a színpadra.
Neo
A magyarországi electro-banda már másodszor jár a Bestfesten, de idén kevesebb szerencsével. Műsoruk csak negyedórával a Manics előtt kezdődik, így alig párszázan kíváncsiak rájuk, és azok is inkább csak az első negyedórára. Bár közel állnak szívemhez – már csak azért is, mert én hoztam őket először Romániába (szejkefürdői Erdélyi Diáktalálkozó, 2002) – mégsem várom meg a harmadik dalt, az Absolution után rohanok a másik színpadhoz, remélem, megbocsájtanak, és lesz még alkalmam élőben látni őket.
The Hot Stewards
Egy nagyon bolond holland zenekar, amely a nyolcvanas évek popslágereit dolgozza át punkosra. A műfajban már nem lehet sok újat hozni, úgyhogy marad az előadásmód. A hat srác élőben nagyon ütős, színpadi gönceik és kiállásuk vicces, az egész olyan, mint egy nagy karaoke-házibuli. A közönség vette a lapot, még vonatoztak is a Locomotionre. Pedig azt a dalt már Kylie is szégyenli.
Ennyi fért bele a BestFest második napjába, amely a Manicsnek, és elsősorban a Kaiser Chiefsnek köszönhetően túltett az elsőn. De még hátra a Stereophonics, Roisin Murphy, Manu Chao és Nelly Furtado, mielőtt végkövetkeztetnék.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
