Minimum Party: alkotótábor a világtól távol
Sipos Zoltán 2008. augusztus 12. 10:36, utolsó frissítés: 10:12Itt nem lehet nem alkotni: ha sört veszel, jó eséllyel bekerülsz egy rövidfilmbe; a tűz körül portréfotósok vadásznak, az úton Miqueu Montanaro és kis zenekara közeledik: lehet táncolni.
Különös dolog ez a nyaralás. Csak az utóbbi néhány száz évben, a szakszervezetek, a kollektív munkaszerződés és a fizetett szabadság vívmánya után terjedt el, azelőtt senki nem pakolta fel a családot és ment el 10 napra úgymond nyaralni. Azelőtt pénztől és társadalmi pozíciótól függően ki-ki elintézte a pihenését vasárnap, ünnepnapokkor, esetleg sohanapján. A világ pedig haladt előre, és nem hinném, hogy épp a nyaralás hiányzott volna bárkinek.
Manapság azonban kötelező nyaralni. Mivel kisgyerekünk van+a nyaralásra költhető pénzünk enyhén szólva nem korlátlan, arra gondoltunk, hogy közelítsük meg a gyermek perspektívájából a dolgokat: 10 hónapos fiunknak teljesen mindegy, hogy Vama Veche-n, Rodoszon vagy a Hawaii-ban homokozik a tengerparton, ugyanígy teljesen mindegy, hogy az alpesi legelőkön nyúl bele a tehénszarba, vagy mondjuk a Királykőn.
Körülbelül idáig jutottunk, amikor szóltak a Minimum Party alkotótábor szervezői, hogy lenne-e kedvem műhelyt vezetni az idei táborban. Korábban, talán elsőéves egyetemista koromban már jártam itt, azóta valahogy mindig akadt valami más. Most azonnal bekattant, (hogy is nem jutott eszembe eddig) ennél jobb hely aligha akad nyaralásra – csendes, eldugott hely, ahova viszonylag könnyen el lehet jutni kisgyerekkel is – meg persze a felkérés is izgatta a fantáziám, jöttek az ötletek,
nem lehetett kihagyni.
A tábort 13 éve szervezi egy baráti társaság; a név tükrözi a tábor szellemiségét, azt, hogy az alkotótábort minimális költségvetéssel, a civilizáció által nyújtott szolgáltatásoktól távol szervezik meg: a legközelebbi falu, Kászonfeltíz például 8 kilométerre van a tábortól, ráadásul az út rossz. Ezért turisták alig, favágók gyakrabban használják.
A tábor központja egy – valamikor erdészek által sebtében felhúzott, jelenleg lakatlan – ház: kinézetben és hangulatban az ún. foglalt házakhoz hasonlít, szétrohadt tetőgerendákkal, bedeszkázott-fóliázott ablakokkal, omladozó vakolattal áll egy nagyobb tisztáson. Kívül-belül mindenhol a táborlakók munkái – kis falfestmények, grafikák, üzenetek, egykori, azóta feledésbe merült alkotások emlékei, hevenyészett bútorok és javítások – teszik úgy-amennyire belakottá a tereket, egyben a Minimum Party ikonikus épületévé emelve azt.
A ház előtt nagy tűzhely: amolyan nappali szoba ez, itt zajlik a táborbeli szociális élet. A nap folyamán a tűz körüli tuskókon ücsörögve műhelyeket, előadásokat lehet hallgatni, étkezések során ide ülhet az, akinek nem jut hely az asztaloknál. Este kötelező program a tábortűz, az élő zene illetve a gyakran hajnalig tartó beszélgetések.
A tisztáson és a környező erdőkben mindenhol a helyi anyagokból (értsd: fa, moha, kötél, drót, papír) készült alkotások, illetve azok maradványai; ezek a “fene tudja mi volt”-vázak, fákról lógó tárgyak, jelek, a patak medrében található építmények archeológiai rétegekként a tábor múltját képezik – a régi táborlakók körében
szájhagyomány formájában élnek tovább
ezek az egykori alkotások, egyfajta láthatatlan térképet képezve: “ott van, ahol X évben Y ezt vagy amazt csinálta, nem emlékszel?” – mondják. Amúgy pedig az erdő körös-körül.
Kapu, karszalag, sátorhely nincs. Érkezés után a szervezőknél kell jelentkezni, aztán ki-ki ott húzza fel a sátrát, ahol akarja. Vizet a patakból kell hozni; egy másik patakban, egy kidőlt fatörzs mellett lehet tisztálkodni. Villanyáram nincs, illetve van – egy generátor berreg a bokrok között, már akkor, ha van benne benzin (elég gyakran kifogy, emiatt a multimédiás előadások néha szünetelnek, és aki számítógépen dolgozik, annak ajánlatos gyakran menteni).
Külön bekezdést érdemelnek a falubeli szakácsnők: az örökké mosolygó Franciska néni, a kedves Franciska néni meg a vidám Franciska néni. A szervezők állítólag próbálkoztak már catering-céggel, de egyetlen cég sem érhet a három Franciska néni tudományának a nyomába: ide több szót is írtam, majd töröltem ki, mely kifejezhetné a főztjeik ízét, de nem sikerült. Nagyon jól főznek, legyen elég ennyi.
Nincs telefon-térerő, mint ahogy az internet-kapcsolat is meglehetősen macerás. Idén három-négy napig volt internet-kapcsolat a táborban, aztán elvitték a szerkezetet: különösebben nem hiányolta senki. Ami pedig a telefont illeti, ha az ember alaposan bejárja a tábort, egyes helyeken mégiscsak fel lehet fedezni egy-két vonalnyi térerőt, épp egy SMS-re valót, mégsem telefonálnak az emberek: ez egy olyan hely, ahol
nincsen sem telefon, sem internet, és kész.
Az én készülékem például végig kikapcsolva hevert a sátor egyik zugában, a kulcsaim meg a pénztárcám mellett: egyikre sem volt szükség. Telefonon ne hívogassanak, mert szabadságon vagyok, ha nincs ajtó, akkor kulcsra sincs szükség, a pénz pedig végképp értelmetlen dolog az erdő közepén. Egy büfé-szerű sátor azért csak akad, ahol többek közt csapolt sört lehet vásárolni szimbolikus 2 lejért: ez egyenesen a békebeli időket idézi, az ember 10 lejért nagy ivászatot csaphat, vagy ha jól beosztja, akkor akár két-három napig is eltart a pénze.
Minden külső befolyástól mentesülve átalakul az ember időfelfogása a táborban: mivel óra nincs, akkor kell felkelni, amikor a nap kibukkan a fák mögül (pár perc alatt kényelmetlenül felmelegszik a sátor), a napot a reggeli, ebéd és vacsora, a tábortűz illetve a különféle műhelytevékenységek strukturálják.
A napi programot ugyan kifüggesztik a szervezők, de a 17.30 mint egy előadás kezdési időpontja eléggé értelmetlen, ha senkinek nincs órája. Jellemző módon azoknál érdemes a pontos idő iránt érdeklődni, akik frissen érkeztek a táborba – a “régiek” sosem tudják, hány óra, mert minek.
Egy találka időpontjaként rendszerint megfelel az “ebéd után” – ez minimum egy, de lehet hogy két órás időintervallumot jelent. Helyszínről egyeztetni pedig egyenesen értelmetlen, “majd meglátjuk egymást, egy táborban vagyunk, nem?”
Lehet, hogy a fenti bekezdésekből úgy tűnik, hogy a Minimum Party valami fura, utópisztikus társadalom-szervezési kísérlet, de nem; ez nem a semmittevésről szól, mindenki (vagy szinte mindenki) dolgozik valamin. Ha nem valamelyik műhely kereteiben tevékenykedik (az idei választékról lásd a szövegdobozt), nem fényképez, filmez, nemezel vagy zenél, akkor
valamilyen személyes projektet próbál véghezvinni.
A Minimum Partyn akkora a művész- illetve műkedvelő-sűrűség, hogy szinte lehetetlen úgy végigélni a tábort, hogy valamilyen műalkotásban ne vegyen részt a a lakó: ha sört vásárol, akkor bekerülhet mondjuk a rövidfilmbe, amit épp ott forgattak, a tűz körül ücsörögve jó esélye volt arra, hogy a profilja megtetszik valamelyik fotósnak, a poros úton pedig Miqueu Montanaro provence-i vándorzenész és kis zenekara népdalokra improvizálva közeledik – tucatnyian táncolnak körülötte, lehet csatlakozni.
A mezőn a kortárs tánc-műhely vezetője, Ishii Junya végeztet nyújtógyakorlatokat a jelentkezőkkel (és bárki jelentkezhet), vagy például ki-ki otthagyhatja a “névjegyét” a ház falán: Szacsva y Pál képzőművész projektje arról szól, hogy színes festékbe mártott nemezlabdákat vághatnak a falhoz a táborlakók, majd szignálhatják, körberajzolhatják a kerek nyomot. Rajzolni pedig amúgy is lehet, a ház falára bárhova,
csak kerüljön egy tenyérnyi üres hely.
A tábor végén minden műhely bemutatja az ott született alkotásokat, így az utolsó nap valójában nem más, mint egy nagy és véget nem érő kiállítás-megnyitó: a táborlakók csoportosan körbesétálnak a táborban megtekinteni a különféle képzőművészeti alkotásokat, a falakon mindenféle új tárgyak jelennek meg, előadás, fotók és filmek bemutatása, az erdőben koncert. Aztán oszlik a tábor: az alkotók hazamennek.
Hazafele az autóban – észre sem vettem – nem kapcsoltam be a rádiót: a zene zavart volna, jobban szerettem a menetszél suhogását az éjszakában. Fura volt újra belakni a lakást, megtalálni a régi mozdulatokat, elővenni a félbehagyott tennivalókat, no meg bekapcsolni a telefont. Azt hiszem, ez utóbbi volt a legnehezebb.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
