Erdély-reprezentációk a filmekben
Erdély FM, Zsizsmann Erika 2008. augusztus 28. 13:01, utolsó frissítés: 2008. augusztus 27. 11:58Változott-e az Erdéllyel kapcsolatos filmek témája? Az Erdély FM Tóth Adél televíziós szerkesztővel, Bálint Arthur rendező-operatőrrel és Lakatos Róbert rendezővel beszélgetett.
Romos, fűvel benőtt templomfal, harangzúgás, sáros falusi út – nagyon valószínű, hogy ez az a kép, amit az erdélyi dokumentumfilm szókapcsolat eszünkbe juttat.
Forrása azokban az időkben lehet, amikor az egyetlen magyar nyelvű vizuális média a Román Televízió magyar adása volt, és a közölhető tartalom a néphagyomány és annak megőrzése köré rendeződött. Változott-e azóta az Erdéllyel kapcsolatos filmek témája, milyen formában és milyen fórumokon jelennek meg – erről beszélgettünk Tóth Adél televíziós szerkesztővel, Bálint Arthur rendező-operatőrrel, Plájás Ildikó vizuálantropológussal és Lakatos Róbert rendezővel.
A székelyudvarhelyi Vario Egyesület erdélyi településeket bemutató filmeket készít, az önkormányzatok megrendelésére. Ezekről kérdeztük Tóth Adélt, az egyesület munkatársát.
Tóth Adél: A településvezetők voltak azok, akik azt mondták, hogy már tényleg szükség lenne ilyenre, mert ajándékozási formaként már kimerült a pálinka meg a korondi váza, és szeretnének valami sokkal hasznosabbat adni a testvértelepüléseknek.
Milyen elemekből tevődik össze egy-egy ilyen videó?
TA: Van egy általános felvezető, amiből kiderül, hogy milyen földrajzi elhelyezése van a településnek, hogy lehet megközelíteni, egy kis történelmi áttekintő, de olyan formában, hogy az, aki ezt a filmet nézi, ne azt érezze, hogy egy olyan dokumentumfilmet kell végignéznie, amire ő nem kíváncsi. Ezen kívül a turisztikai lehetőségeket, vagy van ahol a környéket is teljesen bemutatjuk.
Van ahol a községnek önmagában annyi értéke van, hogy abból „meg lehet élni”. Szép népi szokások, olyan népi mesterségek, amelyek már kihalóban vannak, azok az öreg mesterek, akik már lehet, hogy három év múlva nem tudják megmutatni, amit tudnak: tehát egy általános falukép-bemutató, ami az értékeket is felöleli.
A filmek szerzői joga az alkotóké: ha igény van rá, eladják őket hazai vagy külföldi televízióknak. Leginkább a Duna Televíziót célozzák meg, mivel műsorpolitika és értékszemlélet szempontjából ez a szerkesztőség áll legközelebb a bemutató filmek műfajához. Esetenként – mint ahogy a Csíksomlyóról és a búcsúról szóló filmből is – több nyelvű verzió is készül, a megrendelők kérésére. Kereslet és kínálat ilyen találkozása szerencsésnek mondható, hiszen egyébként az Erdélyt tematizáló filmek készítésére alacsony az anyagi motiváció.
TA: Támogatásból biztos, hogy nem tudnak megélni az erdélyi tévések. A többi az munka pénzért, megrendelések. Mindenki próbál legalább egy szerkesztőséggel olyan kapcsolatot kialakítani, hogy folyamatosan őt keressék, hogy ne kelljen mindig házalni egy-egy témával.
Megrendelésre dolgozni megkötéseket jelent mind témaválasztásban, mind feldolgozásban, az adott televízió célközönségének megfelelően.
TA: Mondjuk, egy nő leharapta az élettársa péniszét – ez RTL Klub: Fókusz. Medvetámadás Brassóban – ez TV2: Aktív. Băsescu látogatása Székelyföldön - ez MTV, Duna TV nagyhíradó. Csíksomlyói búcsú a csángók vonulásával: az MTV – mondjuk Héthatár műsor, a Iulianus-díjasokról szóló riportfilm pedig a Pax TV.
Televízió- és műsorfüggő az, hogy milyen szerkesztést kérnek. Általában az angolszász stílushoz igazodnak. Leggyakrabban azt is előre közlik, hogy az anyag milyen hosszú lehet, hány megszólaló legyen, abból legyen szervező, résztvevő, persze attól függ, hogy milyen a téma. Mondjuk az RTL azt a fajta műsorszerkesztést követi, ami pörgősebb, érdekesebb, rövidebb, de töményebb. A Duna Tv-nél van lehetőség kicsit jobban kibontani a témát, kicsit mélyebbre leásni.
A szituációs dokumentumfilm másképp szól Erdélyről. Pontosabban a televíziós ismeretterjesztő filmtől eltérően nem elsődleges célja a kulturális örökség tematizálása. Bálint Arthurt kérdeztük arról, hogy hogyan látja a szituációs dokumentumfilm és a klasszikus televíziós dokuk kettősét.
Bálint Arthur: Bárkiről készít az ember dokumentumfilmet, a környezet szerves része annak az embernek. Viszont teljesen harmadrangú, negyedrangú, akár ötödrangú. Hogyha a környezet vagy a táj szépsége akar meghatározni egy filmet, akkor nagyon könnyen félrecsúszhat. Szép tájakat lát az ember élete során, vagy tévében, általában nem az érdekli a nézőt, hanem a főhős.
A hagyományőrzés azért nem úgy igaz, hogy valaki a hagyományt ápolja, s akkor nem vesz mosógépet, hanem kézzel mos a patakban vagy sulyokkal. Hogyha telik mosógépre, és van villanyáram, akkor majd vesz mosógépet, és nem ápolja ilyen szempontból a hagyományt. Egy dokumentum-televíziós műfajon belül rendben van, hogy a hagyományőrzésről úgy beszélnek, hogy az fontos, meg csak a szépet mutatják, de egy dokumentumfilmben az ember az életet akarja látni, és azért az életben az arányok nem így vannak.
Különböző igényeket szolgálnak ki – véli Plájás Ildikó vizuálantropológus. Mindig is lesznek tájékoztató dokumentumfilmek arról, hogy egy adott régióban melyek a szokások, milyen zenét hallgatnak az emberek, vagy milyen néptáncok maradtak fönn. Tehát ennek is megvan ugyanúgy a létjogosultsága, mint annak, hogy izgalmas emberekről és történetekről nézzünk filmeket, amik meg nem tematizálnak egy ilyenfajta kulturális valóságot.
A szituációs dokumentumfilm legfontosabb jellemzője a játékfilmes elemek beépítése. A rendezőnek és az operatőrnek sajátos gondolkodásmódra és munkamódszerre van szüksége.
BA: Úgy jó, ha van egy rendező, egy operatőr és egy hangmérnök. Rendező nélkül általában nincs forgatás. Egy kis szobában, ha három ember bemegy, és az a kis szoba megtelik a stábbal, többen lesznek, mint maga a család vagy az emberek, akikről forog a film, olyankor úgy szoktuk, hogy a rendező az ajtó mögül hallgatja, hogy miről folyik a beszélgetés, mi a szituáció, utána meg beszélünk róla.
Mennyire befolyásolja a rendező a történet menetét?
BA: Bizonyos helyzetek valószínű, hogy már csak azért sem történnek meg, mert ott a kamera, ilyenkor filmezhetsz tíz éven keresztül, és csak várod azt a pillanatot, amikor megtörténik – nem biztos, hogy elkapod. Úgyhogy dokumentumfilmben helyzetteremtések vannak. Például a Poros Öltöny esetében – ez a legutóbbi saját filmem, amit rendező-operatőrként készítettem - a sófalvi tánctáborban ismertem meg a film szereplőjét, és akkor már tudtam, hogy egyszer majd szeretnék filmet készíteni róla.
Abban az évben, amikor forgattam, ugyanebbe a tánctáborba visszament ugyanúgy, mint amikor én megismertem. Ebben mindenképp benne van a kezem, mert szóltam a szervezőknek, hogy ne hagyják ki abban az évben. Fontos volt a film szempontjából, hogy azt a pillanatot elkapjam, amikor a volt cigány zenész, aki ma már csak énekel, és azt is csak néha, amikor felkérik, a falut pár napra elhagyja, és elmegy egy színpadon fellépni.
Mennyi időt tölt a filmes a szereplőkkel?
BA: Hosszában azért sok ideig forog a film: másfél évig jártam vissza hozzá. Mindig pénzfüggő, hogy a hangmérnök eljön-e, vagy én elmegyek vagy kocsival elvisznek, ezért az ember igyekszik úgy szervezni, hogy odamegy egy néhány napig forgatni, aztán ha megvannak bizonyos jelenetek, amikről úgy érzi, hogy fontosak, akkor leáll, akár egy-két hónapig. Telefonon próbálja ilyenkor tartani a kapcsolatot, hogy ha valami olyasmi történik, akkor azon ott legyen. Az a fontos, hogy a jó pillanatban legyél ott, és nem az, hogy minél többet.
A szituációs dokumentumfilm - műfajából kifolyólag - számíthat a filmfesztiválok közönségére is, így valamivel nagyobb esélye van arra, hogy magyar nyelvterületen túlra is eljusson.
Lakatos Róbert a Bahrtalo! című film tervével 2005-ben megnyerte a legjobb pitchingnek járó díjat a Kelet-Európai Fórumon. A csehországi Jihlavában alig találkozott más erdélyi vagy romániai alkotókkal.
Ennek az lehet az oka, hogy Romániában csak nemrég működik Media Desk iroda, amely minden tagországban tájékoztatja a filmeseket az Unió Media programjáról, támogatási lehetőségekről, képzésekről, fesztiválokról, vásárokról.
>> Képregény a Bahrtalo! szereplőiről >>
A jihlavai fórumon a filmesek nevezési díj ellenében részt vehetnek egy három napos képzésen, majd bemutathatják filmtervüket a potenciális támogatóknak.
LR: Maga a bemutató az olyan, hogy kint egy nagy asztalnál ülnek a különböző tévék szerkesztői, a közönség padokban ül, és oldalra egy mikrofonhoz kiáll a film rendezője és producere. Öt perc alatt elmondják a mondanivalójukat, bemutatnak egy kétperces klipet az előforgatott anyagból, utána hét perc van arra, hogy a különböző tévés szerkesztők megjegyzéseket fűzzenek az egészhez, vagy feltegyék kérdéseiket.
Miután ez lezajlott, és kimegy az ember a teremből, gyorsan a kezébe nyomják legépelve az elhangzott észrevételeket. Ez azért nagyon jó, mert a nagy izgalmak közepette már nem emlékszel, hogy melyik szerkesztő mit mondott. Ebédszünet alatt egy táblára kiteszik, hogy melyik szerkesztő mikor akar veled találkozni. Ezek 15 perces találkozások, ahol tovább beszélhetitek a jövőbeli közreműködést.
Mi a bemutató tétje?
LR: Egyes tévék akár társproducerként is beszállnak a filmtervbe, ami azt jelenti, hogy egy jelentősebb összeggel szállnak be, viszont beleszólási jogokat is kérnek. Tehát gyakorlatilag már velük konzultálva kell továbbfejleszteni, illetve kialakítani a filmet. De van olyan, és ez a leggyakoribb, hogy elővételben megveszik a filmet.
A szerkesztőknek jó az, ha tudják, hogy a jövő évi műsorkeretük nagyjából biztosítva van, ezért előre megveszik a filmet, amiben bíznak. Nyilván utólag is megvehetnék, de azért nem teszik ezt, mert tudják, hogy sok ilyen elővételből jön össze a film, tehát, ha nem vennék meg elővételben, akkor valószínűleg nem jöhetne létre.
A kelet-európai televíziók inkább csak kifejezik érdeklődésüket, hogy szeretnék a filmet. Az ő nyilatkozataik is hozzásegíthetnek további támogatásokhoz, például Media Desk-es támogatáshoz, amit forgalmazásra adnak. Viszont produkciós pénzre inkább a nyugatiaktól lehet számítani.
Hogy viszonyulnak a kelet-európai filmesekhez?
LR: Éreztem azért bizonyos előítéletet a kelet-európaiakkal szemben. Érdeklődés-érdeklődés... de egy magas fokú óvatosság is van azt illetően, hogy tényleg időben megvalósulnak a filmek, és nem tolódnak ki: éreztem egyfajta bizonytalanságot, ami viszont megszűnőben van.
Mennyit nyom a latban az, hogy egy film hol játszódik?
LR: Egész Kelet-Európa egzotikumnak számít. Tehát Erdély nem számít különösebben egzotikumnak. A szerkesztők nem annyira tájékozatlanok, viszont belekalkulálják a nézőik tájékozatlanságát az egészbe. Sokszor olyasmiket kérnek, hogy elhangzzon a filmben, ami számunkra evidencia, az ő nézőik számára viszont nem. Én akkor szembesültem először ezzel a problémával, amikor az ős-Bahrtalo!-t, a 25 percest készítettem az osztrák Nicolaus Geyrhalter gyártásában. Ez egy ötrészes dokumentum-szkeccsfilm volt, mindegyik 25 perces: lengyel, cseh, szlovák, magyar és szlovén fejezet. Kérdeztem az osztrákoktól, hogy nem-e baj, hogy az én szereplőim nem magyar állampolgárok, és mondták, hogy dehogy baj. Tehát a nyugati néző számára a kelet és a nyugat határon innen és túl van.
A Kelet-Európát egzotikus kultúra-keverékként értelmező nyugat-európai szemléletre jó példa Tony Gatlif francia rendező Transylvania című filmje. A 2006-os TIFF közönségének egy része, ahogy néhány nappal azelőtt a Cannes-i nézők is, lelkesen tapsolt a vad szerelmi történetnek, amelyben az olaszországi roma lány román farsangolók, cigány zenészek és székely táncosok bizarr kavalkádjában sodródik. A közönség másik része viszont felháborítónak tartotta, hogy a film címe nemes egyszerűséggel: Erdély.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
