Gigor Attila – a krimi már megvan, de ki a rendező?
kérdezett:Sipos Géza 2008. október 09. 15:12, utolsó frissítés: 2008. október 08. 17:41„Malkáv Tibor nincs jóban az élőkkel”. Gigor Attila fekete komédiája egy amatőr bérgyilkosról szól, aki a saját életét boncolgatja. #b#[interjú]#/b#
„Malkáv Tibor nincs jóban az élőkkel. Malkáv Tibornak jobbára nincsenek kapcsolatai. Egyetlen élő hozzátartozója a haldokló anyja. A műtétre nincs pénz. Malkáv Tibor elvállalja, hogy megöl egy vadidegent anyja megmentéséért. Malkáv Tibor végez Szirmai Ferenccel. A pénzt megkapja, úgy tűnik, minden rendbe jön.
De másnap levelet kap Szirmai Ferenctől. Kiderül, hogy nagyon is közük volt egymáshoz. Malkáv Tibor bajban van. Ki kell derítenie, ki bérelte fel és miért, ha el akarja kerülni a felelősségre vonást. Malkáv Tibor boncmester. Malkáv Tibor egy halott nyomába ered, hogy váratlan dolgokat tudjon meg saját magáról.”
Ez a harmincéves rendező, Gigor Attila első nagyjátékfilmjének szinopszisa. A krimizsánerű fekete komédia bemutatója előtt beszélgettünk vele.
Igaz az, hogy filmkritikusként indultál?
Gigor Attila: – Semmiképpen sem ragadtatnám magam odáig, hogy kritikusnak nevezzem magam. Valóban, írtam egypár cikket a Filmtett nek, ami a filmekről való gondolkodásban segített, de a kritikusi mivolt olyan szakma, ami nem nekem való igazából, mert nem szeretek véleményt alkotni mások munkájáról.
Nem könnyű dolog filmrendező hallgatóként kitalálni, hogy miből fogsz megélni, mert amit szeretsz csinálni, abból egy-két szerencsés véletlent leszámítva, nem sikerül. Főiskola előtt-között például, mikor már tudtam, hogy felvesznek, két műszakban dolgoztam egy újságosbódéban, hogy legyen egy számítógépem – szociológiai felmérésnek sem volt utolsó.
Azért kérdeztem rá az írásra, mert A nyomozóról írott kritikák többsége kiemeli a forgatókönyv minőségét. Mennyiben tekinted mesterségnek a filmírást?
– Nem tudok elképzelni más alapot, mint a forgatókönyvet. Nagyon kevés azoknak a filmeseknek a száma, akik joggal mondhatják azt, engem nem érdekel a könyv, kimegyek a helyszínre és csinálom, ahogy érzem. Ez egy Fellini megkockáztatta, és tökéletesen igaza volt, hogy így csinálta, de nagyon kevesen bírnak efféle tehetséggel, mint az idős olasz mester.
Amíg az embernek nincsen ilyen értelmű zsenitudata, addig nagyon komoly támasz és a film elengedhetetlen feltétele egy jól megírt forgatókönyv. Mert kelet-európai közegben úgyis el kell térned tőle, rengeteg nehézség adódik, ami miatt változtatni kell a terveken. Elsőfilmesként azt éreztem, hogyha nem lenne minden az utolsó szögig kitalálva, nagyon elvesznék.
Tudnál erre példát mondani, mikor az A terv helyett gyorsan elő kellett rántani a forgatás alatt a B-t vagy a C-t?
– Csupa olyan dolog jut eszembe, amit nem sikerült megoldani. Kimész egy helyszínre, „partizánban” próbálsz forgatni, mert nem volt elég pénz területfoglalásra, s egyszercsak megjelenik egy tulajdonos, közölve, hogy a boltja előtt márpedig nem forgathatunk, ránkhívja a rendőrséget, és menni kell. Vagy a helyszínen derül ki, hogy az, amit egy szobában kitaláltunk Herbai Máté operatőrrel, az nem stimmel. Például más kameramozgást kell választani, ami azzal jár, hogy újra kell snittelni az egész jelenetet.
Ide kapcsolódik az a kérdés, hogy a filmben érezhető egy következetes stilizáció, ami a kameramozgást illeti, nincsenek különleges, nagyon látványos megoldások.
– Rossz ezekre a dolgokra hivatkozni, de nincs mit tennem, ez az igazság: a forgatás első hetében úgy nézett ki, hogy annyira meg kell nyírnunk a büdzsét, hogy Mátéval hét nappal előre meg kellett mondanunk, hogy mikor és hol akarunk fahrtot, azaz egy síkban, sínen elmozduló kamerát használni. Aktívabb kamerával dolgoztunk volna, ha azt tehetjük, amit szeretnénk. De aztán igyekeztünk koncepciót csinálni belőle, vagyis legyen klasszikus krimistílusban forgatva a film, nagyrészt fix kameraállásokkal, totál-, szekond- és közeli képekkel.
Elsőfilmesekhez képest ezzel együtt nagyon-nagyon jó körülmények között készült A nyomozó, alapvetően nincs ok a panaszra.
Tehát nem is sajnálod a kényszerűen félrerakott ötleteket?
– Életem végéig vághatnám újra, mert sohasem leszek vele elégedett. De ki kell mondani, hogy ez a film, s így jött össze. Ha tízcsillárd forintból forgat az ember, akkor is lesz valami, amit nem tehet meg. Én kifejezetten büszke vagyok erre a mozira, amikor szeretik, és szomorú, amikor nem.
Végülis mekkora költségvetésből gazdálkodtatok? Én egy 540 ezer eurós adatot láttam, ami kicsi büdzsének számít, de gondoljuk mellé azt a közhelyet, hogy nem feltétlenül csak a pénz számít.
– Ez így van, de mi körülbelül 280 ezer eurónak megfelelő összegből indultunk, és utólagos pályázatra számítottunk – csak aztán úgy nézett ki, hogy ilyen nem lesz. Ekkor dönteni kellett: vagy leállunk a forgatással, vagy még jobban megszorítunk mindent. Egyből kiderült, hogy a normál 35 mm-es nyersanyag helyett 16 mm-esre fogunk dolgozni, mert az előbbit nem tudnánk megfizetni.
Ha már ilyen helyzet előállt, nem lett volna egyszerűbb digitális kamerával forgatni?
– Filmnyersanyagok tekintetében én ugyanolyan laikus vagyok, mint bárki; de én úgy éreztem, ha már választani kell a két rosszabb képfelbontás között, akkor ez a film inkább legyen szemcsés hatású, amiután a 35 mm-es kópiára felnagyítják. Vagyis legyen koszos, hardboiled, mint ahogy a krimiműfaj mondja, semmint digitális. Mert a mi körülményeink között, akármit is csinálsz a digitális nyersanyaggal, végeredményként azt látod: hát ez videó.
A Collateralba – ami szerintem nagyon jó film –, belefér, hogy időnként látni benne, hogy videó. Én azt éreztem, hogy A nyomozó val ez nem működne, hiszen ez a produkció egyfajta tisztelgés akar az ötvenes évek régi, nagy noir bűnfilmjei előtt. Ehhez pedig nem talál a digitális látvány.
Milyen krimiket olvastál a forgatókönyv írása közben?
– Az én főiskolai osztályfőnökömmel, Grunwalsky Ferenccel kivételesen jó viszonyom van, s azt hiszem, az osztálytársaim nevében is beszélhetek. A leghasznosabb az volt, mikor órán kívül beszélgettünk, és megmutattuk neki, min dolgozunk, aztán két nap múlva megjelent egy könyvvel, hogy na, ezt olvasd el.
Ő adta a kezembe Lawrence Block A bérgyilkos című könyvét. Aztán Blocktól a Matthew Scuder-sorozat lett a kedvencem. Míg a betörős sorozata a vicces, ez a szomorú változat: Scuder magánnyomozó mindig harcol a piával, mindig kicsit egyedül van. Azután következetesen elkezdtem klasszikus amerikai hardboiled, a kiábrándult hősökről szóló krimiket olvasni, Dashiell Hammettet, Raymond Chandlert, mert éreztem, ez az én vonalam. Egyébként valakit muszáj látnod magad előtt, miközben írsz egy karaktert. Az én esetemben Takeshi Kitano volt ez az arc.
Gondolom, ezek a benyomások eléggé befolyásolták a főhős, Malkáv Tibor figuráját.
– Persze. Külösen attól a jelenettől kezdve, amikor elkezd nyomozni. Néhányan kifogásolják is, hogy miként lehet az, hogy ez a tufa, szinte Asperger-szindrómás, kapcsolatteremtésre képtelen alak egyszercsak kinyílik, sőt, szellemes szófordulatai lesznek, felveszi a legendás Chandler-hős, Philip Marlowe attitűdjét.
Ezt tudatosan azért raktam bele a filmbe, mert azt szerettem volna ábrázolni: hogyha valamelyikünknek baja van, az rendszerint oda vezethető vissza, hogy nem a dolgát csinálja, nem a helyén van. Malkáv elkezdi felgöngyölíteni, hogy mi a gond az életével, tehát azt csinálja, ami a dolga, és innentől számítva ő is kinyílik.
Viszont ugyanolyan tőmondatokban beszél, mint annak előtte. Amúgy számomra az volt meglepetés a filmben, hogy noha stilizáltak, nagyrészt életszerűek a párbeszédek. Sokszor átírtad őket?
– Nem. Igazuk van a forgatókönyvíróknak abban, hogy a szöveg, amit az ember hajlamos a legfontosabbnak tartani, az a legkevésbé lényeges. Arra kell inkább hajtani, hogy az ember olyan helyzeteket találjon, melyek megmozgatják a színészeket – és olyanokat, melyekről azt gondolod, te is szívesen néznéd.
Még akkor is, ha két ember ül és beszélget, kötelességed beleírni egy kis történetet, kérje mondjuk valamelyik paradicsommal a kólát, vagy bármi hülyeséget, hogy a néző ne azt érezze, hogy itt különben tökjó színészek szöveges információt sulykolnak, különösebb meggyőződés nélkül.
De csomó minden nem úgy volt dialógusban megírva, ahogyan aztán a filmben szól, mert a színészek egy idő után már jobban tudják a rendezőnél, hogy mit kell mondani. Ennek az a feltétele, hogy ilyen nagyszerű színészek jó összhangban legyenek a rendezővel. Amikor változtatást, új elemeket javasolnak, azt ugyanúgy dramaturgként kell felülbírálni, mint ahogy a saját párbeszédedet is felülbírálod, amikor írsz.
Én abban a fajta színészetben hiszek, hogy amikor szükségem van egy karakterre, akkor megkeresem. Ahogy itt ülsz, hordozol nekem egy jelentést. Ha írok egy ilyen karaktert, akkor téged foglak megkínálni ezzel a szereppel. Ez ugyan hülye példa, mert nem vagy színész – én pedig maximálisan hiszek a színészetben.
Ha pedig megvan a megfelelő karakterű színész, akkor nincs is más hátra, mint feltenni a kérdést, hogy te, Anger Zsolt, mit csinálnál, ha ugyanaz a szindróma lenne jellemző rád, mint Malkáv Tibor boncmesterre? Én innentől ő már jobban tudja. A színészet csodálatos szakma, amit civil ember nem tudhat az ő szintjükön művelni.
Nagyon fontosnak érzem, hogy ez a film egyszemélyes történet. És ahogy a te életednek te vagy a főszereplője, ennek a filmnek Malkáv Tibor a főszereplője, és minden az ő fejében történik. Én pedig megmutatom, hogy mi jár a fejében. Ettől lesz egyéni a film, ettől érzem az enyémnek, mert az összes többi az matek, kimódolt történetszövés.
Mennyiben érzed A nyomozót ellenfilmnek? Hiszen műfaji alkotásról, egy krimiről beszélünk, ami nem igazán jellemző a kortárs magyar mozira.
Mivel nagyon szerettem volna megfelelni mind a művészfilm- és mind a közönségfilm-kedvelőknek, úgy éreztem, kifordítom a dolgot. Így A nyomozó egyszerre van a közönség- és a művészfilm ellen. Én éppen úgy gyűlölöm a rossz közönségfilmet, mint a rossz szerzői vagy művészfilmet.
Egy jó közönségfilm az én ízlésem szerint előbbrevaló, mint egy rossz művészfilm. Jobb, ha nem az alkotó deklarálja, hogy ő jó művészfilmet készített, hanem a nézők. Sőt, senki sem dönti el, hiszen ami számodra működik, az számomra nem.
Azt nagyon nem szeretem, amikor egyfajta szellemi magaslatról beszélünk le a nézőnek. Sokszor érzem úgy – tisztelet a kivételnek, és nemcsak magyar rendezők esetében –, hogy egészen alapvető szakmai dolgok nem tudását művészetnek álcázzák. Például egy konfliktus nem tud megtörténni a forgatáson, tehát nem is jön le a vászonról, s az el van adva művészetnek. De a közönségfilmről ugyanezek a hibák ugyanígy elmondhatók.
Nekem amúgy pozitív tapasztalataim vannak A nyomozóval, sokszor az a bújtatott humor is átjön, aminek a hatásában én nem feltétlenül reménykedtem. Nagyon optimista lettem: hogyha ezt a fajta viccet érti a közönség, akkor nem csak a seggberugdosást meg a gatyaletolást kell adni nekik.
Én abban hiszek, hogy minden film úgy kell megtörténjen, ahogy elkészült: ennyiben fatalista vagyok. Könnyen lehet – a producerem, Pusztai Ferenc már pedzegeti –, hogy a következő filmet nem magyarul kéne forgatni. Erre is nyitott vagyok. Ez általában annak függvénye, miként tudunk rá pénzt szerezni. És minden attól is függ, milyen lesz a következő forgatókönyv.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
