Élmények a kommunizmusból, irodalmi igénnyel
Fülöp Noémi 2008. október 31. 15:02, utolsó frissítés: 2008. október 30. 14:59Tizenhét nő története az átkosból nem jelenti ugyanazt a nyomorúságot tizenhétszer. A szerzők tudnak bánni a nyelvvel és az olvasó figyelmével, élvezet őket olvasni.
Időnként morgok egyet azon, hogy miért tappog a román filmrendezők nyomós hányada két évtizede a kommunizmus, illetve az abból hátramaradt nyomorúságdarabok körül, mint a saját farkát kergető kutya. Nem az illető filmek művészi értékeivel van bajom (szép is volna, ha megkérdőjelezném mondjuk a Cannes-i filmfesztivál zsűrijének ítéletét).
Csak nem értem: miért nem látnak szabadot, szépet, színeset ezek az aránylag vagy egészen fiatal emberek? Miben különböznek a magyarországiaktól, akiknek hollywoodi stílusú romantikus komédiától meditációra késztető állóképek soráig minden az eszükbe jut? Ehhez képest megjelenik egy kötet
román írónők kommunizmusbeli megemlékezéseiből
összeállítva, én meg zuhanórepülésben csapok le rá a könyvesboltban. Nem vagyok következetes, az százas. A kommunizmusról szóló fikció hidegen hagy. A közéleti személyiségek társadalmi megítélését feje tetejére állító leleplezések is csak a jólnevelt érdeklődés határain belül izgatnak.
Viszont ha irodalmi igénnyel papírra vetett saját sorsokról, hiteles történetekről van szó, egy szuszra végigolvasok háromszáz (igaz, kis formátumú) oldalt. És gond nélkül túlteszem magamat az árán is, ami általánosságban véve nem, de a szegényes kivitelezést tekintve igenis magas.
Radu Pavel Gheo és Dan Lungu Tovarăşe de drum, azaz Úti(elv)társnők (a fordítás saját) című könyve kétszer is megszólít. Mint huszonévest, aki időnként mégiscsak tudomásul veszi, hogy igenis van köze a kommunizmushoz, ha másként nem, bizonyos, idősebbektől hallott (elutasított vagy magáévá tett) értékítéletek formájában. Amelyek az akkori diktatúra nélkül talán másképp hangzanának.
És mint kezdő nőt, aki kíváncsi arra, hogyan csinálták mások, sok szempontból összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között, mint ő. Egyáltalán,
hogy lehetett azt bírni?
A hajnalban kelést, fagyban sorbaállást, a buszt, ami nem jött, a harisnyát, ami amúgy is ronda volt, de ha kiszakadt, nem volt más, a mindennapi áramszünetet, a mosakodást hideg vízben, és akkor még el sem jutottam a fogamzásgátlók hiányáig, de úgyis tudjátok ti is.
Persze a tizenhét történet nem ugyanaz a nyomorúság tizenhétszer. Mindenki mást tartott elmondásra méltónak, van, aki régi naplóját szedte elő (Adriana Bittel, Servus, Reghina), de olyan is, aki a kötet szerkesztőjének címzett levélben háborodik fel sokkal inkább a mai, mint az akkori társadalom nyomorúságain (Nora Iuga, Scrisoare către un prieten - Levél egy baráthoz).
A legjobban Adriana Babeţi Sarsanela című írása tetszett. Nem azért, mert az az első a kötetben (amúgy is, először Adriana Bittel naplórészletét olvastam interneten). Babeţi választott egy szemszöget: az örökké csomagjainak súlya alatt görnyedő nőét, aki szatyorban, nejlonzacskóban, kosárban, aktatáskában vagy kisszekéren cipel valamit nap mint nap, reggeltől estig.
És ebből a szemszögből, nagyon sok humorral, de cseppet sem komolytalanul, mesél olyanokat, hogy az ember lányának megáll az esze. Hát lehet az, hogy valaki egyik kezében almát, savanyúságos borkánt és ajándékba kapott külföldi csokit tartalmazó szatyrokat, a másikban egy tele tojástartót cipelve, este beleessen egy két méter mély gödörbe, a park kellős közepén? Akkoriban lehetett.
De lehetett sokkal durvábbat is ennél.
Doina Ruşti a Ginecologii mei (Nőgyógyászaim) című írásban azt meséli el: hogyan kényszerítették küretre egyszerűen azért, mert nem hitték el neki, hogy nem volt terhes, és nem törvénytelen abortuszpróbálkozás miatt vérzik.
Ha az olvasó felócsúdott az ólmos ködből, ami a homlokára ereszkedik ilyeneket hallva, beleképzelve magát egy pillanatra azoknak a nőknek a helyzetébe, kereshet valami vidámabbat. Például Alina Radu O zi din viaţa Alinei Viktorovna (Egy nap Alina Viktorovna életéből) című írását.
Melyben tizenéves lány készülődik egy házibulira, magasról téve az átkosra, pontosan ugyanazokkal a gondolatokkal, gondokkal, vágyakkal, örömökkel, mint egy mai tinédzser.
Hogy mosdani nem azért nem lehet, mert a tesó elfoglalta a fürdőszobát, hanem mert elvették a vizet, hogy az anyuka púderét és rúzsát nem azért kell elkérni, mert az úgy érdekesebb, hanem mert az az egy van belőle a házban, hogy a bulin felszolgált szendvics nem azért jó, mert egy kamasz állandóan éhes, hanem mert otthon nem mindig sikerül olyan finomságokat keríteni - egy tininek nem tűnik fel, hogy itt valami nincs rendben. És ez így is van rendjén. Ha pedig valaki végképp úgy érzi,
csakazértsem hajlandó a kommunizmus iránt érdeklődni,
forgathatja ezt a kötetet úgy is, mint kortárs román írónők tematikus novellagyűjteményét. Merthogy van azért itt fikció is - kötve hiszem például, hogy Cerasela Nistor Cerul negru-rozaliu... (A fekete-rózsaszín ég...) című írása saját élményekből inspirálódott volna (ha másért nem, de a szövegek előtt ott áll a szerzők életrajza dióhéjban).
Mert ezek a szövegek a meglepő vagy megdöbbentő tartalmon, az információ- és tapasztalatátadáson túl is jók, a szerzők tudnak bánni a nyelvvel és az olvasó figyelmével, élvezet őket olvasni. Mert akár ötleteket adhatnak a kortárs román szerzők polca előtt tanácstalanul tébláboló irodalomrajongónak. Ami így, önmagában sem megvetendő.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
