Markó Bélát faggatta Orbán János Dénes
Fülöp Noémi 2008. november 27. 17:09, utolsó frissítés: 16:08Kiderült, Markó szeretett magyar irodalom-tankönyvet írni, és gazdára talált egy üveg whisky is. Tudtak költészetről úgy beszélni, mintha nem is lenne kampány.
A kolozsvári Bulgakovban tegnap megszervezett irodalmi talk-showba a meghívotton, Markó Bélán és a házigazdán, Orbán János Dénesen kívül Mózes Attila és Szilágyi István is bekapcsolódott – a végeredmény egy visszafogott nevetések kísérte, laza beszélgetés volt, ahol a politika csak mint az írót-költőt befolyásoló tényező került szóba.
“Azt mondják, hogy a fiatal generációk apagyilkos generációk – az én esetem fordítva volt – kezd el mesélni OJD. Markó Bélát 1989-ben, Iaşiban ismerte meg, egy magyar irodalom tantárgyversenyen – itt kérdezte meg egy gyönyörű, szőke, tizenhat éves lány Markótól: mi az élet értelme? Orbán János Dénes saját állítása szerint azonnal halálosan szerelmes lett az illető lányba: “ez egy négy éves iszonytató szerelmet eredményezett, amelynek következtében én szinte meggyilkoltam magamat. Még hogy a fiatalabb generációk akarják az apákat meggyilkolni” – teszi hozzá.
A Bretter György Irodalmi Körről elődére, a Gaál Gábor Irodalmi Körre terelődik a szó – most már Markó sorolja az emlékeket és neveket, beleértve a kocsmákét is, ahol a körök után összegyűlt a hallgatóság. És persze a rendezvényeken figyelő besúgókat is – közülük talán ma kevesebben járnak irodalmi körre, de ezt pontosan tudni úgysem lehet.
“Legalább figyelnek ránk, Béla” –
replikázik az egyik asztaltól Mózes Attila. Markó első körben az ifjúkori, a hetvenes években megjelent verseiből olvas fel. OJD szerint első kötete, az 1974-es Szavak városában Szőcs Géza 1976-ban megjelent Te mentél át a vízen című könyvével együtt gyökeresen megváltoztatta az erdélyi magyar lírát. Hozzáteszi, akkoriban vált el egymástól az irodalom, a kultúra, a politika, és ettől megkönnyebbült az erdélyi magyar költészet.
Miután Mózes Attila kérésére Markó bónuszként a Málnászókat is felolvassa, a magyar irodalomtanítás kerül szóba. OJD arról beszél, mennyire elborzadt a magyarországi irodalom-tankönyvek rideg, semmitmondó szövegétől. Ennek ellentéteként említi Markó Béla és Láng Gusztáv a 20. századi magyar irodalomról szóló tankönyvét.
“Nehezen győztek meg, de utána nagyon szívesen csináltam – emlékszik vissza Markó. – “Nem úgy volt, hogy elém tettek egy teljesen kész tantervet, és arra kellett írni egy tankönyvet, hanem végigvitáztuk a tankönyvkiadó szerkesztőjével, hogy mi kerüljön a könyvbe. Így tudtam például nagyon nehezen begyömöszölni Illyés Gyulát, akit semmiképpen sem akartak, és később ez lett
a tankönyv betiltásának oka is.”
Hozzáteszi, három hónap alatt írta meg a tankönyvet, ami ma már számára is hihetetlennek tűnik – magyarázatként elmondja, alig volt néhány éve, hogy elvégezte az egyetemet, és élt benne az egész irodalomtörténet. A tankönyv három évig volt érvényben, és azért vonták ki forgalomból, mert ki akarták húzni belőle Illyés Gyulát – a másik forgalomban lévő, Izsák József írta tankönyvből pedig Kós Károlyt kívánták eltüntetni.
Mindkét író levélben kérte, hogy tankönyvét többé ne használják – Markó nemrég szekusdossziéjában találkozott a tankönyvkiadónak címzett levéllel. A kilencvenes években aztán újra az ő tankönyvét használták az iskolákban.
“Az az irodalomtörténet, amelyet azok a tankönyvek alkalmaztak, kronologikus volt – azt gondolom, sok mindent megváltoztathatunk, de vannak tények: hogy Ady ráépül Reviczky Gyulára, vagy Kosztolányi Dezsőnél ki tudom mutatni ugyanazt a motívumot, mint József Attilánál.
Egymásra épülnek a költők, a kronologikus szemléletnek ezért van létjogosultsága. Ezt teljesen félredobni lehet, de semmi értelmét nem látom. Ma az irodalomtanítás teljesen másképp néz ki, ezt már én sem értem teljesen” – magyarázza Markó Béla. Később kifejti, ez a szó szoros értelmében értendő: a mai 11-12. osztályos tankönyvek terminológiájából nem ért már mindent első olvasásra.“Ez örök vita, arról, hogy
mennyire egzakt tudomány az irodalomértelmezés.
Az én ifjúkoromban a magyartanár típusa az volt, aki irodalomórán maga is elsírta magát felolvasás közben. Az az egyik véglet, a másik pedig ez a nyögvenyelős, aki úgy próbálja az irodalmat leírni és tanítani, mint egy matematikai képletet.
Egyik véglet sem nekem, nekünk való. Az egyensúlyt meg kellene keresni – visszakerül ez szerintem a helyére” – fogalmaz Markó. Orbán János Dénes hozzáteszi, a filozófusok köréből az irodalomelméletbe mára beszivárgott metanyelv számára a szöveg csak ürügy. “Kicserélik az idézetet, és ugyanazt mondják” – mondja.
Szilágyi István egy húsz éve halogatott beszélgetést kér számon Markótól. Kifejti, Kolozsvárról nézve hihetetlennek tűnt, hogy Markó Marosvásárhelyen rosszfiúvá vált a kommunista vezetés szemében, hiszen írásai vagy kezdeményezései nem adtak erre okot. Kolozsváron, ahol sokkal inkább kiéleződött az irodalmi élet és a szekuritáté közötti konfliktus, mint Marosvásárhelyen, érthetetlen volt, miért jelentette fel Hajdu Győző Markót Talanítás című kötetéért (amelynek címéről a hatóságok persze kisütötték, hogy magyartalanításra utal).
“Béla, mi volt a baj veled?” – sumázza Szilágyi István. Markó Béla azzal magyarázza a történteket: Marosvásárhely irodalmi életében kevesebb szereplő mozgott, mint Kolozsváréban – és míg Kolozsváron oszlott a hatóságok gyakorolta nyomás, Marosvásárhelyen sokkal nagyobb volt az
“egy főre eső szekuritátés figyelem”.
Hozzáteszi, bár akkor is úgy vélte, a költészetben nincs helye a politikának, és ügyelt arra, hogy ne tévessze össze a költészetet a publicisztikával, azért mai szemmel nézve úgy látja: akkori versei bizonyos értelemben alkalmi versek. “Kötődnek a helyzetünkhöz, az életünkhöz, van bennük kiszólás, indulat” – fogalmaz.
“Az a hatalom minden módon próbálta maga alá gyűrni az embert. Nem kellett ahhoz különösebben lázadni, csak ezt nem fogadni el, visszautasítani, ettől elzárkózni, és attól kezdődően persona non grata-vá válhattál” – mondja Markó. A szekuritáté, mind az dossziéjából is kiderül, egyrészt magyarországi kapcsolataival, másrészt néhány, valóban általuk szervezett tiltakozó akció nyomán könyvelte el irredentának, nacionalistának. Az utolsó kérdés: hogy
hogyan lesz költőből politikus?
Annak apropóján, hogy erre távolról sem Markó Béla az egyetlen példa, OJD felolvas egy román nyelvű verset, és annak, aki kitalálja a szerző nevét, egy üveg Jack Daniel's-t ígér. A jó találat: Varujan Vosganian neve Gazda Árpádtól érkezik, aki csak azt sajnálja: nem kóstolhatja meg ott helyben a whiskyt, mert aznap este még vezetnie kell.
Markó azzal kezdi válaszát: bár úgy véli, az írók, költők erdélyi magyarként vagy akár párizsiként is ugyanazt a célt követték – érvényes nyelvi műalkotást letenni az asztalra –, de 1989 előtt az erdélyi magyar írók, költők közössége, helyzete diktált egy sajátos többletszerepet: hiszen szólni csak verssel, esszével, prózával lehetett. “Ez elhitette a naivabb emberrel, talán velem is, hogy ezzel együtt jár a politikai szerepvállalás – teszi hozzá. – Mire észrevettem, '89 után már ott voltam a dolgok sűrűjében”.
Kijelenti, nem lát rokonságot politika és költészet között. “Vagy az egyik helyen, vagy a másik helyen nem vagyok igazán otthon” – vallja be, azzal együtt, hogy elmondja, pár éve időnként megpróbál ezt-azt-amazt papírra vetni.
Orbán János Dénes felolvas egy részletet is, egy, a kilencvenes évek elején Markóval készült interjúból, amelyben a politikus-költő még azt állítja: nemsokára visszatér az irodalomhoz, hiszen hozzá az áll a legközelebb. “Enyhítő körülmény, hogy az interjú
vagy földrengés előtt, vagy földrengés után készült
Sepsiszentgyörgyön” – válaszol Markó, aztán komolyabbra fordítja a szót. “A politika csak fogyasztja azt, amit addig így-úgy összekapartam magamnak, tudást, műveltséget, minden egyebet. A politika rendkívül nagy önfegyelmet és alávetettséget igényel, viszont íróembernek, költőnek az halála, ha túlságosan fegyelmezett, állandóan valami közösségi elvárásra figyel. Nyelvileg is egészen más élet: a verset, az irodalmat megette a fene, ha állandóan lekerekítesz, simítasz – a politikus nyelve pedig bükkfanyelv, még a legeredetibb vagy szálkásabb politikusé is.
Száz-kétszáz-háromszáz szóból meg lehet élni a politikában, nem is hasznos, ha többel rendelkezik az ember, mert lehet, hogy mellé fog szólni. Érdekes ellentmondás, de megvan ebben is az izgalom, akár még az alkotás lehetősége is, persze nagyon transzponáltan – nem akarom a kettő között az átjárókat, a rejtett folyosókat keresni, mert nem is biztos, hogy vannak” – magyarázza Markó.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
