59. Berlinálé: párok és városok válságban
Gyenge Zsolt 2009. február 13. 09:42, utolsó frissítés: 09:42Hétfő éjszaka Berlin megfagyott, leesett a hó, és reggel a filmpalotába menet egy halott galamb tetemén kellett átlépnem az első sajtóvetítésre sietve: ő volt a fesztivál első igazi áldozata.
A második pedig Lukas Moodysson, akinek új filmje, a Mammoth olyan negatív kritikai fogadtatásban részesült, ami ritka a nagy nemzetközi seregszemléken. A kényelmetlen témákat felszabadultan feszegető, valamint a filmnyelvi kifejezés határainak kutatásában a kísérleti filmig is elmerészkedő svéd rendezővel szemben nagy elvárásokat támasztott mindenki, ehelyett azonban egy pretenciózus, az unalomig klasszikus Bábel-másolatot kaptunk.
A dúsgazdag amerikai álompár (Gael García Bernál és Michelle Williams alakításában) gyerekét lényegében a Fülöp-szigeteki bébiszitter neveli, aki éjszakánként a nagy szegénységben hagyott gyerekeit hívogatja. Bár nem olyan egyértelműen és közvetlenül, mint Inárritu filmjében, de a különböző kontinensen zajló történések összefüggenek. A filmnek egyetlen pozitívuma az a kemény végkicsengés, hogy a nyertesek mindig nyertesek maradnak, hogy nagyjából
bármi történhet, a világ rendje nem borul fel.
Ezzel szemben alaposan megbolydul a divat világa Sally Potter kísérletében (Rage): egyszínű háttér előtt vonulnak fel egy divatbemutató szereplői a pizzafutártól a művészen és modelleken keresztül a tulajdonosig, miközben valahol az általunk nem látott háttérben halálesetek sora zajlik le.
A keretet az adja, hogy egy magát Michelangelónak nevező srác iskolai feladatként mobiltelefonjával elmegy a divatbemutatóra, a résztvevők pedig parányi kamerája előtt vallanak magukról, munkájukról és az aktuális eseményekről. A dokumentumszerűen megalkotott fiktív szituáció erejét a remek színészi alakítások adják: Jude Law felejthetetlen a magát orosznak kiadó transzvesztita szerepében, Steve Buscemi beképzelt háborús fotósként pózol, Judi Dench pedig az intellektuálisan ironikus, de a divat csillogásában szívesen sütkérező műkritikust jeleníti meg.
Az a gond ezzel a filmmel, hogy a rendező nem tudta igazán eldönteni, hogy paródiát szeretne készíteni – a helyzetek nagy része efelé hajlik –, vagy inkább a fogyasztói és információs társadalom kritikáját szeretné adni – a struktúra inkább ennek felelne meg. A kettő között kissé érdektelenségbe csúszik a Rage.
A román film ellenben megint dobbantott egyet.
A nemzetközi filmes szakma azon ámuldozik éppen, hogy megint sikerült előhúzni egy olyan fiatal elsőfilmest Bukarestben, aki egyből olyan művet tesz le az asztalra, amiről azonnal beszélni kezdenek. Radu Jude Cea mai fericita fata din lume (A világ legboldogabb lánya) című, a Forum mellékszekcióban vetített filmjére csak a sokadik vetítésen tudtam bejutni, de megérte az utánajárást.
Újra rácsodálkozhattam ugyanis arra a friss természetességre, amivel a fiatal román filmesek képesek az egyszerű szituációkat könnyedén ábrázolni, úgy megmutatni a világot, hogy a nevetés mögött mégis végig érezni tudjuk az emberi sorsok súlyát.
Vidéki középiskolás lány vadonatúj Logan-t nyer az egyik üdítőital címkés nyereményjátékán, és szüleivel azért utazik Bukarestbe, mert reklámfilmet kívánnak forgatni a szerencsés nyertessel. A szinte kétórás film nagy része azzal telik, hogy az utcai forgatást nézzük, és a csúnyácska, szégyenlős, anyuka által öltöztetett lányt hallgatjuk sokadszorra, amint két mondatos szövegét darálja.
Közben azonban a szülőkkel folytatott párbeszédekben, a stáb öltözködésében és szaftos vicceiben, a marketingmenedzser attitűdjében, vagy csak egyszerűen az iszonyatosan zsúfolt város képeiben megjelenik a romániai társadalom rengeteg beidegződése, előítélete és viselkedésmódja. Teljesen különböző módon rajzolódik ki egy másik nagyváros,
Szöul képe egy másik minimál-történet hátterében.
A koreai Lee Yoon-Ki érzékeny filmjében (My Dear Enemy) egy fogadóirodában keresi fel volt élettársát egy csinos fiatal nő, hogy visszakérje tőle azt a 3500 dollárt, amit az egy évvel azelőtt, szakításukkor kért el tőle.
A teljesen leégett fickó természetesen nem tudja neki megadni, de mivel a nőnek azonnal kell a pénz, elindulnak, hogy a srác ismerőseitől, haverjaitól kölcsönkérjenek. Ezt az egyetlen napot látjuk végig a film során, régi barátnők, haverek, volt osztálytársak, rokonok tűnnek fel, akik mind segítenek többel-kevesebbel a kissé gyerekes, de kedves fiúnak.
A hideg-rideg nő időnként elérzékenyülne, próbál is néhány kedvesebb szót váltani, de nem találja a hangot ezzel a bohókás, ok nélkül felhőtlen és persze felelőtlen alakkal. Nagyvárosi road-movie ez, amelyben elképesztő finomsággal rajzolódnak ki az árnyalt karakterek, a rezdülésnyit változó viszonyok.
Egy párkapcsolat szétesésével foglalkozik a versenyprogram egyik színvonalas, ráadásul hazai mivolta miatt valószínűleg kitüntetett figyelemben részesülő alkotása, az Alle Anderen (Mindenki más). Fiatal német pár nyaral Szardínián a fiú nővérének házában, és bár látszólag boldog szerelemben vannak,
kommunikációképtelenségük aláássa együttlétüket.
A szakmájában kompromisszumképtelensége miatt sikertelen srác kezdi az akkor éppen rajongó lánytól való eltávolodást, majd pedig nem veszi észre – mert beszélnek, de nem hallják meg a másikat, összebújnak, de nem érzik egymást –, hogy a lány észrevétlenül, saját akarata ellenére, belement ebbe a játékba. A két főszereplő (Birgit Minichmayr és Lars Eidinger) alakítása azért igazán remek, mert olyannyira lassú az átmenet a közelségből az idegenségbe, hogy képtelenek vagyunk lokalizálni a fordulópontot, amikor a még igen már nemmé változott.
A magánéleti problémák társadalmi drámába ágyazva jelennek meg a versenyprogram másik kiemelkedő produkciójában, amely a német rendező (Hans-Christian Schmid) révén ugyancsak szóbeszéd tárgya lesz Berlinben. A boszniai szerbek háborús bűnöseit ők maguk is keresik ímmel-ámmal, de főleg a hágai nemzetközi bíróság ügyészei tüsténkednek, akik azon dolgoznak, hogy valahogy sikerüljön valakire rá is bizonyítani a kegyetlenkedéseket.
A Storm (Vihar) egy ilyen per történetét meséli el, azt, ahogyan a koronatanúról kiderül, hogy nem is volt azon a helyszínen, ahol a vádlottat látni vélte, majd pedig ahogy a nyomozás folytatódik,
újabb és újabb rémtettekre derül fény.
Az európai filmes porondon egyre híresebbé váló Anamaria Marinca az említett tanú Németországban élő húgát alakítja, akinek az élete teljesen felborul azáltal, hogy belekerül ebbe a történetbe.
A film egyszerre világít rá az EU-diplomaták és az egész ezzel kapcsolatos bürokrácia (v)álságos működésére valamint arra a tényre, hogy az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésének és a megbékélés látszatának ellenére abban a társadalomban a sebek még mindig olyan mélyek, hogy gyógyulásról egyelőre szó sem lehet.
Hogy mi volt ezen kívül? Láttam még filmet Arthur Miller lányától öregedő párokról, egy dokut egy olyan libanoni faluról, ahol a háború hatására már csupán egyetlen ember él, egy könnyeden intellektuális francia mozit egy ihlet és identitás nélküli írónőről, valamint péntek este megnéztem Greenaway és Yonderboi exkluzív audiovizuális produkcióját a Collegium Hungaricum homlokzatán. A Berlinálé pedig annak ellenére folytatódik, hogy a lányok legnagyobb megrökönyödésére Keanu Reeves csimbókos pofaszakállával jelenleg úgy néz ki, mint az észak-amerikai polgárháború egyik tábornoka.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
