Dialëktus filmfesztivál: életekbe nyitott ablak
Fülöp Noémi 2009. március 05. 18:02, utolsó frissítés: 18:02Mit filmezne le egy bukaresti utcagyerek, ha valaki a kezébe nyomna egy kamerát? Többek között ez is kiderült a Dialëktus dokumentum- és antropológiai filmfesztivál kolozsvári vetítésein.
A legnagyobb djembe mester, akinek az összes híres dobos a tanára volt – mutatkozik be Fadouba Oularé A megfelelő ember a megfelelő helyen című filmben (francia, rendező: Cédric Dupire és Matthieu Imbert-Bouchard). Nyugat-Afrikában vagyunk, mindent vörös por borít, és valahogy minden szín: a szereplők bőrének csokoládébarnája, a fű smaragdzöldje vagy az ég kékje is élénkebb, telítettebb, mint Európa palettáján.
Oularé ezúttal zenészi minőségében látható, amint a djembe nevű dob fortélyaiból fed fel néhányat. De nemsokára kiderül róla, magándetektívként is tevékenykedik – segédje egy csörgő segítségével végzett rituáléval fedi fel, ki lopta el a papagájszínű, festői leplekbe öltözött asszony olaját. Aztán Fadouba valami teljesen egyébről mesél.
>> A Dialëktus dokumentum- és antropológiai fesztivál vetítéseinek részletes programja >>
Guinea szabadságharca kerekedik ki a mondatokból, amelyben a film polihisztor főhőse is részt vett: megszabadultak a fehérektől, fogalmaz Fadouba. Később hozzáteszi: “Nemet mondtunk a fehérekre, így
magunknak kell menedzselnünk magunkat”.
Kommunista stílusú murál egy névtelen közintézmény falán – három fekete figura, egyik sarlót, másik dobot, harmadik gépfegyvert tart kezében.
Fadouba azt állítja, a dobos és fegyveres figurát róla mintázták – ha a szó szoros értelmében nem is, metaforikusan akár igaza is lehet. Európai szemmel furcsa, de cseppet sem antipatikus világ Guinea. Tizennégy eurónyi összeg eltűnése komoly gondot jelent – közben viszont derű és nyugalom honol a filmben megjelenő minden arcon.
És mivel dokumentumfilmről van szó, a kamera csak megmutat, mindenféle rendező által irányított történet vagy kommentár nélkül. Így minden néző megteremtheti a maga egyéni történetét, olyan emberekről és világokról, ahová amúgy esélye sem volna bepillantani. Elemi kérdés, kissé belegondolva mégis óriási horderővel bír: ahhoz, hogy az ember Guineában forgasson, ismernie kell a nyelvet, ami nem adatik meg túl sokunknak.
Egy csapat bukaresti utcagyerek mindennapi élete
legalább annyira távoli az erdélyi nézők többsége számára, mint Guinea. Német csapat kell ahhoz, hogy film készüljön róluk: a középpontban a Parada nevű nappali otthon áll (Amikor sírok, dobog a szívem, rendező: Annett Schütze).
Mit filmezne egy utcagyerek, ha valaki kezébe nyomna egy kamerát? Katicabogarat. A családját: egyetlen szoba, egy ágyon két-három ember alszik, és egy kutya. Az édesanyja sírját: másoktól tudta meg, hogy meghalt. Egy bútorüzlet kirakatát: gyerekszobát rendeztek be benne. Istent, de ahhoz előbb fel kellene jutni az égbe. Az álmát: kínai piaci színes lámpás hifi, egy asztal, egy ágy, ahol nyugodtan alhat.
A központ biztonságot nyújt számukra, de nem oldja meg még a problémáik többségét sem. Hétközben kapnak enni, de hétvégén kukából élnek. Rajzolnak, hímeznek, tanulnak, de nem is mernek álmodni arról, hogy valaha saját lakásuk legyen. Nappal megmosdatják, felöltöztetik őket, de éjszaka megerőszakolják egyiküket – a HIV-vírussal és szifilisszel fertőzött fiú azt kérdezi: az ő sírját ki fogja majd gondozni?
És szipóznak, egytől egyig. Tegyétek el a zacskókat – utasítja társait az egyik srác, miközben filmez. Egy kiskamasznak látszó gyerek cigarettát kér a központ egyik gondozónőjétől. Talán meglepő, de kap, és együtt gyújtanak rá.
Még mindig jobb, mint a szipó –
kommentálja a gondozó. Heroinosoknak viszont nincs helyük a központban: “Akinek van pénze heroinra, ne jöjjön ide egy tányér ételt koldulni” – fogalmaz egy arctalan női hang a háttérből, amíg a gyerekek esznek.
“Olyan lettem, mint ők. Piszkos vagyok. Nincs arcom” – mesél az egyik srác, miközben kezében van a kamera. Ahányszor a gondozók felteszik a kérdést, kinek mi hiányzik, ki mire vágyik, mindenki családot, otthont, szülői gondoskodást említ. Egyikük megmutatja a szülei fényképét – alaktalanra hízott, idősebbnek tűnő asszony mellett cingár huszonéves férfi áll napszemüvegben.
Rengeteget énekelnek, népszerű román slágereket, vagy a Parada himnuszát, de soha nem nevetnek gondtalanul. Amikor azt mondják, nincs jövőjük, nem a kamaszok szokásos kétségbeesése beszél belőlük, hanem a legkeményebb realizmus. “Az utcán nem tanulok semmi jót” – mondja egyikük.
Annak ellenére, hogy a film utolsó 10-15 perce önismétlésnek tűnik, a segélykiáltás ereje nem csorbul. Bukarestben két évvel ezelőtt már ezer körülire becsülték az utcán élő gyerekek számát. A Parada központnak egyelőre nincs pénze arra, hogy éjszakai működésre is engedélyt szerezzen. Talán érthető, ha ez után sokaknak nincs lelkierejük még egy filmre.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
