Hol kezdődnek a lélek betegségei? Korunk-lapszám a függőségekről
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea
2009. július 06. 15:52, utolsó frissítés: 16:13
Bár sokan legtöbbet a fejünkben élünk, mégsem szárnyas angyalfejek vagyunk, hanem mesterkélt fogásokkal, kávéval, cigivel is működtetni próbáljuk ezt a fejet. A júliusi szám szerkesztője, Rigán Lóránd válaszol.
A Korunk legfrissebb száma Szeszek, szerek címmel a függőségről, saját testünkről, test és lélek kapcsolódási pontjáról kínál elméleti és részben gyakorlati szempontú olvasnivalót. „Vannak-e drogokhoz való jogaink? Mi mindentől függünk, és milyen metaforákban beszélünk függőségeinkről? Hol kezdődnek a lélek betegségei? Hol vannak fehér foltok az erdélyi drogtérképen, és mit tehet, aki hazánkban lóg a szeren?” – a szerkesztő kérdéseire a júliusi lapszám válaszol, mi Rigán Lórándot faggattuk.
„Divatos társadalmi cél”* a függőségek ellen küzdeni. Milyen muníciót szolgáltat a drogliberalizáció versus szigorú társadalmi kontroll harchoz a Korunk júliusi száma? Kiknek szól, kik szólalnak meg a vitában?
– Kétféle eredete volt ennek a lapszámnak, úgy, ahogyan azt terveztem. Egy spekulatív-elvi eredet, ami azzal a domináns intellektualizmussal (voltaképpen bújtatott platonizmussal) szemben, ami a nyugati-keresztény kultúrkört jellemzi, a testre figyelne: egyszerűen arra, hogy bár sokan legtöbbet a fejünkben élünk, mégsem szárnyas angyalfejek vagyunk, hanem mindenféle mesterkélt fogásokkal (kávéval, cigarettával) is működtetni próbáljuk ezt a fejet. Úgyhogy mindazokhoz szólna ilyen értelemben, akik bármilyen könnyű vegyi vagy mindennapos rituális praktikákhoz folyamodnak ahhoz, hogy szellemi lényként működjenek, és ez egy elég tág kör.
A másik eredete a Thomas Szaszszal való közvetett ismeretségem és az ő határozottan liberalizáló érvelése (szerk. megj.: az első tanulmányt Szasz jegyzi Drogokhoz való jogaink címmel). Engem ez az ügy személyesen nem különösebben érint, elviekben azonban kimondottan koherensnek és majdhogynem a morálisan egyedül megalapozottnak érzem az ő álláspontját. Röviden szólva: hogy szabadságunkban áll valamit tenni, nem jelenti, hogy dicséretes – hogy valakinek szabadságában áll valamit tenni, nem jelenti, hogy nekem tetszik. Csak a jogunkat jelenti, hogy szabadon dönthessünk mellette vagy ellene.
Erkölcsöt kikényszeríteni éppen az volna, hogy elvesszük a szabadságot, hogy adott esetben erkölcstelenül cselekedjen – így cselekedetét megfosztjuk az erkölcsi minőségtől, mert csakis a szabadságban fogant cselekedetnek van erkölcsi értéke. Minden nagy dolog szabadságban fogan, és ha volnának szabadságon kívül fogant nagy dolgok, apró dolgok volnának.
Ilyen értelemben én azt hiszem, azokhoz szól elsősorban a lapszám, akik „könnyű” és „legális” szerekkel élni szoktak, ezt nem feltétlenül tartják legnagyobb erényüknek, és nyitottak arra a kérdésre, hogy ez az álláspontjuk elviekben mit implikál; akik nem „drogpártiak”, de belátják, hogy nem állami szabályozással kell az élet egyes kérdéseiben dönteni.
Liberális fiataloknak gondoltam tehát én, amivel nagyon kevéssé diplomatikusan válaszolok, de őszintén. Rajtuk kívül persze mindenki más is olvashatja, és megbotránkozhat vagy helyeselhet annak, ami tetszik. Nincs ideológia, nincs tézis. A lapban egyébként is sokféle vélemény megszólalhat, kivéve a szélsőségeket, már ha érvelő beszéd, és néha (például most) egy-egy szélsőség is, ha okokat mond és tagoltan beszél.
Az első szöveg Thomas Szasz 1992-ben megjelent könyvéből való részlet, a droghasználat szabályozásáról szóló nemzetközi vita alapszövege. Még nem olvasható magyarul, írjátok a lábjegyzetben. Apropó „betegség”: tünetjellegű, hogy hozzánk most gyűrűznek el ezek a viták?
– Más, rövidebb részleteket, kettőt, már fordítottak ebből, egyet az Addiktológia című szaklap, egyet egy drogliberalizáló portál, ha jól emlékszem, ami nagyon szimptomatikus. Én kimondottan ezt kértem, és ezt kaptam Szasztól, illetve választhattam a könyvéből (új dolgokat most erről nem ír, úgy tűnik).
Hogy hozzánk szakállasan érkeznek-e el a „csodák”, hát erről azt hiszem, hogy egy kicsit így van: a kemény diktatúra kiskorúság állapotában tartott sok kérdést, ami felé most kezdünk kilábalni. Szóval Románia telis-tele van kamaszokkal, és sokszor a biológiai korukat tekintve most kamaszok felnőttebbek...
Mert ezekkel a kérdésekkel meg kísértésekkel most szembe kell néznie egy egész társadalomnak, melyet a szocialista erkölcs addig mindentől óvott, ami jó, és néhány olyan dologtól is, ami ténylegesen (talán) rossz. Nem különösebben érett azonban arra, hogy a társadalmon kívülre röpítő tapasztalatokat, eszközöket, gyakorlatokat kezelje egyetlen társadalom sem.
A drog görögül pharmakon volna, és hát tudjuk (Derrida, Platón patikája, Szasz is eljátszik ezzel és még sokan), hogy ilyesmi a bűnbak is, meg a varázsló is. Meg is tisztulunk általa, és valamilyen magasabb rendű tudásra teszünk szert. De ki is taszítjuk, és azáltal hogy kitaszítunk, erősebb lesz a kohéziónk mint közösségnek.
Mi talán most végig kell vegyünk egy csomó olyan kérdést, ami nem leszámolás az örökséggel meg a múltba tekint, hanem most jön: a kamaszkor kérdéseit. Az első cigaretta, az első sör, de ugyanígy az első felnőtt fejjel erkölcsileg értékesnek minősíthető dolgok is. Nem lehet egyet a másik nélkül.
A függő is bűnbak lesz – elítélik vagy meg akarják gyógyítani. Ennek talán az a titkos hit az alapja, hogy a kontroll jobban működik, mint a megértés. Mit gondolnak erről a szerzőid? Milyen skálán helyezkednek el ezek a szövegek, illetve az általuk felvázolt megoldások?
– A lap szerzői ezekben az írásokban nagyon sokféle módon viszonyulnak ehhez a témához: egyesek tudományos vizsgálati tárgyként, amit ugyanúgy lehet kutatni, mint egy szarvasbogarat vagy egy szöveget, amiben igazuk van; egyesek vállaltan elkötelezett módon, amihez intellektuálisan is joguk van. Mások a már bejáratott, működően normális emberi tapasztalat és elváráshorizont szerint. Kezelni akarnak, amiben meg egy hagyománynak az igazsága és a hagyományok s az emberi szabadság kölcsönviszonya is benne van.
De nem azt a szakállas poént akarom mondani, hogy mindenkinek igaza van. Engem soha nem érdekel annyira, hogy ki mit mond, milyen tézist képvisel, mint hogy miért is mondja, milyen érvei vannak mellette. Álláspontod meg attitűdöd lehet akármi, akárkinek, ez olcsó, mindenkinek egy csomó véleménye van. Most hát nekik, mert különböző terápiás tapasztalataik vannak (kivétel nélkül élesben szembesültek mindezzel), különböző dolgokat akarnak csinálni a függővel, úgy tűnik. De kontrollt egyik se akar.
A kontroll teszi a függőt azzá, aki feladja a kontrollt, szóval nem afféle Foucault-játék ez. Egyszer valami lapszemlében írtam erről a kicsi véleményemről, amit egyes parttalan relativizmusokkal szemben itt is vállalni tudnék, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a deviáns meg a függő csak külső kategóriákban tanulja meg akként érteni magát. Sokszor ténylegesen szenvedőként és saját szabadsága alapján fordul a felette állítólag hatalmat gyakorló orvoshoz.
Néha nem az általam is fontosnak, sőt kapitálisnak tartott szabadságjogok a kiindulópont, akkor amikor a szabadság akcióban van, hanem a fájdalom, ami már egészen más dolog. Pillanatnyilag talán senkit se csuknak be erőszakkal. Hogy becsukjanak, előbb valahogy akarnod kell. Más kérdés, hogy utána panaszkodhatsz.
A függőnek nem előbb magából lesz elege mint függőnek, hanem előbb az embertársaiból, de utána magából is elege lesz, és hát a terápiák megtanítják visszatérni abba, ami beteggé tette. Van egy ilyen kör is, itt a szövegek azonban csak arra figyelnek, hogy a függőség mint ténylegesen megélt tapasztalat milyen, és mit lehet vele csinálni. Nagyjából kikezelhetetlen, szinte természetes emberi állapot, de vezetnek utak belőle egy kevesebb fájdalommal járó életbe, ez minden, és ezek különböző utak, ahogy én olvasom őket.
Szendi Gábor, aki az antidepresszánsok alkalmazásának szükségtelen és káros volta mellett érvel, pont Foucaul-t idézi. A „nagy bezárással” a betegeket, őrülteket – s ide sorolhatjuk a szenvedélybetegeket is – nem a saját érdekükben, hanem „gondozóik” érdekében különítik el és „gyógyítják”. Ez társadalmi kontroll. Különböző utak vannak tehát, de talán nem mindegy, mennyire fájdalmasak és túlélhetőek...
– Szendi Gábornak igen határozott és koherens véleménye van a kérdésről, szintén nem légből kapott, se nem Foucault-t mondja fel. Volt neki egy pere a Magyar Pszichiátriai Társasággal, harminc millióra, amiről ő azt mondta, hogy azért, mert bírálni merte a mesterkedésüket, hogy az antidepik okozta öngyilkossági kockázatot eltitkolják a magyar lakosság elől. Hát itt konkrétan követni lehet a paradigmák harcát, ami nem tudományelmélet, hanem gyakorlat a jelek szerint.
Most Szendi is csupa kiútról beszél, ahogyan én értem, csak nem arról a kiútról, ami az eddigi legszélesebben taposott műút. Vagyis a szernek más, engedélyezett szerrel való helyettesítése, ha függő vagy, és gyorsan megjavítani a fejed szerekkel és visszaküldeni a magasztos társadalmi harcba, ha neurotikus vagy. És ebben nagyon igaza van.
Az egyéni pszichoterápiát mondják rendszerint azok, akik nem olyan pragmatisták, amilyeneknek a gyógyszergyártó nemzetközi tőkéseket mondhatnánk. Még jobb, ha minden intézményes formán kívül van akivel elbeszélgetni. De nem tudom, mi történik azzal, aki tényleg beteg. A tényleg betegektől még az orvosok is félnek, különben nem zárnák be azt, aki nem neurotikus, hanem pszichotikus, ez a nagy vicc.
Nem tudom, Szendi Gábor vagy más mit mondana a pszichotikusokról, lehet hogy csak mert nem kérdeztem, néztem utána, de ott, azt hiszem, nagyon sok elmélet teherbírásának a vége van. Talán csak valami humanista gyakorlat van, minden érv nélkül. Ez olyasmire kérdez rá, ami teljes földrengést indít: hogy mi az ember, mi nem ember, és hogyan viszonyuljunk ahhoz.
De ki mondja meg, melyik másik? Ki dönti el, ki neurotikus, és ki pszichotikus, megnyugtatóan hiteles módon?
– Az a normális, akinek nem fáj semmije, se nem okoz fájdalmat másnak. Ennyi. Na de ilyen értelemben senki sem normális.
Szasz azt mondja, az a normális, aki időben gyorsabb. Mint egy meccsen. Hamarabb reagál, hamarabb rávágja, hogy ő a normális, mint egy viccben. De én azt mondom, aki nem ismeri fel magát betegként, se nem bánt másokat a maguk egészségében vagy betegségében, az normális.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
