2026. április 4. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

B'EstFest 2009: húszezren nézték Santanát

B. P. E. 2009. július 05. 13:50, utolsó frissítés: 2009. július 06. 09:28

A bukaresti rendezvény harmadik kiadásán nehéz egyből eldönteni, milyen irányba tart a fesztivál. A sztárfelhozatal és a nézőszám előremutató, de törzsközönsége nincs.



A zenekarok életében állítólag a harmadik lemez a legfontosabb, ez mutatja meg, hogy hosszú távon lehet-e számítani rájuk, vagy csak az első siker lendülete és a példaképek követése vitte őket idáig. Valószínűleg a fesztiváloknál sincs ez másképp: a harmadik kiadásra már kötelező egy olyan képet kialakítaniuk magukról, amely alapján előre el lehet dönteni, érdemes lesz-e jövőre is befizetni rájuk.

Nos, a B’EstFest esetében nehéz lenne verdiktumot mondani. Igaz, egy nap fesztiválozás után (idén nekem csak a hétvégére futotta) ez nem is lenne tisztességes, ennek ellenére az az érzés kezd hatalmába keríteni, hogy a szervezők koncepciója egyre átlátszóbb, és ami felsejlik mögötte, az nem a legdicséretesebb.


A bukaresti fesztivál idén talán az előző éveknél is erősebb sztárfelhozatallal bír ugyan (the Killers, Moby, Franz Ferdinand, Santana, Manowar, Motörhead, Orbital stb.), viszont míg a korábbi években az tűnt a válogatás szempontjának, hogy olyan zenekarokat hozzanak, amelyek élőben nagyon jók, és még nem jártak Romániában, idén inkább azt érezni, hogy a koncepció lényege az volt: minden este a lehető legtöbben tóduljanak ki a Romexpóhoz.


Ez persze semmit nem vesz el a fellépő sztárok érdemeiből, elvégre nem a Moby hibája, hogy a Motörheadre kilátogató rockerek nem akarnak hazamenni, és a Lift Me Up helyett is az Ace of Spadest ordítják, de ha egyetlen zenei helyszín van, mégsem korrekt ennyire elütő stílusokat társítani csak azért, hogy több jegy fogyjon.


Az ilyen jellegű társítások miatt hiányzik egyébként a B’EstFestnek az, ami már rég meg kellene legyen: egy valamennyire is homogén célközönsége. Idén egyértelmű, hogy a fesztivál minden bukarestinek akar szólni, és ez kárára válik.

És a stílustársításoknál maradva muszáj szót ejteni a legnagyobb kakukktojásról: természetesen Santanáról beszélek, aki annyira illik egy ilyen fesztiválhoz, mint egy Michael Jackson kitűző Marilyn Mansonhoz. Ha legalább a nulladik nap lett volna az övé, és csak az övé...

És most végre rátérhetnék arra is, amit láttam az idei első bestfestes napomból. Csakhogy mivel ez az első, jó lenne az általános részénél kezdeni, például a szolgáltatásoknál. A kaja-pia kínálat szinte semmit sem változott tavaly óta, az árak viszont nőttek. Mindent zsetonért lehet vásárolni, egy darab 5 lejbe kerül, ezért egy pohár kólát, egy kávét, egy kis Heinekent vagy egy „nagy” csíkit lehet venni. Három miccs két zseton, egy adag kínai három, a spagetti szintén ennyi.

A ruhakínálat nőtt, három sátorban is lehet válogatni elég cuccos termékekből, de a hivatalos shop stagnál, hacsak a sztárok pólóit és cédéit nem számoljuk bele (a Manowar-pólók egész sátort foglalnak el).

A szórakozás kategóriában az élőzenekaros zenegép a csúcs, rockabillyben játsszák a Jump Aroundot meg a Voodoo People-t. A világ legkisebb szórakozóhelye, a Miniscule of Sound előtt már nyitás előtt kígyózik a sor, nagyon poénos, hogy mennyire komolyan veszik magukat. A Romtelecom a Nintndo Wii-vel nyomul, a kedvenc idén is a tenisz. A borongós-esős idő ellenére az emberek sorban állnak, hogy kipróbálják a jéghidegben felszolgált sört, de a legnagyobb sikere a Marlboro emeletes vip-jének van. Ide több csomag cigaretta megvásárlásáért kapott külön karszalaggal lehet bejutni, és ez az egyetlen hely, ahová nyugodtan le lehet ülni, érthető tehát a felhajtás. A Discovery sátrában műtetoválások készülnek, arrább pedig portréfestés zajlik.

ÉS végre a koncertek. Az első, amit elkaptam, az őrült Looptroop Rockers volt. A svéd fickók már közel húsz éve nyomják a hip-hopot, és még mindig nem voltak képesek alkalmazkodni a szakmában kötelezőnek számító hajviseleti és öltözködési előírásokhoz. Szerencsére. Viccesek, spontánok és lazák voltak, pedig tisztában lehettek vele, hogy a közönség nagy része nem értük van ott, és valószínűleg nem is hallott róluk mostanig.


Az őket követő brit The Ting Tings elnyerte ugyan tavaly a Best Festival Pop Act díjat, de még évtizedekre vannak az igazi nagyágyúktól, ami a színpadi előadást illeti. Merész, és a White Stripes óta menő is duóban élőzenét nyomni egy nagyszínpadon, de nem biztos, hogy szerencsés is. A dobok mögé bújt Jules még a gitárját is ülve pengette, miközben nyomta a lábdobot és énekelt, ami multitasking szempontból figyelemre méltó ugyan, de látványosság szempontjából nem, miközben Katie a színpadon fel-alá rohangálva próbálta eltüntetni a társa helyhezkötöttségéből adódó űrt. Sajnos két laza arc nem mindig elég egy jó műsorhoz. De persze az is lehet, hogy csak én vártam többet.


A Charlatans minden előzetes pletyka ellenére igenis jó élőben, szólnak rendesen, rockosak, és úgy tűnik, az idő sem fogott rajtuk egyelőre. Szerencséjükre koncertjük alatt jócskán megnőtt a nézők száma is: valamikor csak be kellett jöjjön az a húszezere ember, aki Santanát akarta látni.

Igen, több mint húszezren gyűltek be Santanát látni, volt itt mindenféle ember a kiskölyöktől a nagytatáig, öltönytől a tréningnadrágig. Egy bácsi szalmakalapban, a magyar zászló színeiben pompázó szalaggal megkötött hosszú szürke hajjal, Santana-pólóban, mellén trikolór kokárdával és tréningnadrágban érkezett, valószínűleg egyenesen a pszichiátriai osztályról.


Tulajdonképpen két Santana van, az, akit az idősebbek ismernek Woodstock óta, és az, aki a huszonegyedik században sztárok garmadájával működött együtt. Egyik felük a gitártudásáért, másik felük a slágereiért szereti az öreg zenészt, de szombat este a legtöbben azért szerették, mert sztár. Carlos minden bizonnyal hozzászokott már, hogy ilyen közönségnek játsszon, épp ezért dél-amerikai zenével kezdte, amely valamiért a manelére emlékeztetett, de a közönség ezt sem igazán tudta hova tenni.


Körülbelül húsz percnyi, gitárszólóóóóóókkal tarkított zenélés kellett, hogy az első mai sláger is felcsendüljön, és végre a fiatalok is kapjanak valamit abból, amiért jöttek. Végre volt amit együtt énekelni a zenekarral, amely női és férfi vokalistákat is felvonultatott ezért a pár szám kedvéért.

Én viszont untam az egészet, úgyhogy a koncert közepén taxiba vágtam magam, és elhúztam.


De hogy ne ilyen negatív hangvételben zárjam: nagyon értékeltem a szervezők igyekezetét, hogy a délutáni órákban szemerkélő eső alatt mindent megtettek annak érdekében, hogy senki ne ázzon meg, több helyen is esőköpenyeket és esőkabátokat osztogattak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS