Megtört ölelések
Dunai László 2009. november 04. 14:11, utolsó frissítés: 16:17Felejthető filmet láthatunk a spanyolok nemzetközi szinten legismertebb rendezőjétől, ám kétségbeesésre nincs okunk, mert szerethető alkotásról van szó.
Pedro Almodóvar hozta a megszokott formáját és film-univerzumának már eddig jól bevált receptje szerint megírta és megrendezte az idei Cannes-i filmfesztiválon debütáló filmjét, a Megtört öleléseket.
A történet színterét újból a filmipar szolgáltatja: Mateo Blanco (Lluís Homar) elveszti szeme világát, így kénytelen felhagyni a filmrendezéssel, de Harry Cain néven továbbra is ír forgatókönyveket. A jelzésértékű névváltoztatás finoman fedi egy filmrendező legnagyobb tragédiáját: a megvakulás egyenlő a halállal, amely után más emberként, új identitással élhet csak tovább.
A szép hasonlatot azonban elhomályosítja Almodóvar komikusan gagyi névválasztása, melyre minduntalan egy nagy szélvihar képe ugrik be a nézőnek, így kicsit komolytalanná teszi ezt az egész problematikát.
Szerencsére a szerepen ez nem hagy nyomot, kellő súlya van a vakságnak, később a tragédiának, a szerelemnek és a szenvedélynek is. Harry Cain nem játsza túl a vak szerepét, természetesnek hat mozgása, járása, viselkedése.
Egy váratlan látogató, bizonyos Ray-X (Rubén Ochandiano) és egy bizonyos Ernesto Martel (José Luis Gómez) halála elindítja Cain emléklavináját, amely immár két síkba helyezi a történetet: a múltba (1994) és a jelenbe (2008).
Lena (Penélopé Cruz), a vagyonos Ernesto szeretővé avanzsált tikárnője színésznő szeretne lenni. Ezért jelentkezik Mateo Blanco híres filmrendezőnél, aki végül neki adja legújabb filmjének főszerepét.
Ernesto megengedheti magának, hogy finanszírozza kedvese filmjét, amit inkább féltékenységből, mintsem szeretetből tesz, hiszen támogatni is akarja a szeretett nőt, de elejétől fogva gyanús neki a rendező és Lena közti kapcsolat.
Ezért a milliomos a stúdióba küldi meleg fiát, hogy rögzítse Lena mindennapjait: elméletileg dokumentumfilm készül a forgatásról, gyakorlatilag a fiú Ernesto kémjeként van jelen mindenhol. És minden este megnézi fia aznapi felvételeit, aki mellesleg Blancóra hajt.
Így a film négy szálon fut: a jelen, a múlt történései, a dokumentumfilm és filmbeli film részeiből tevődik össze a nagy kép, az elemek fokozatosan építik fel a történetet. Eképp rajzolódik ki előttünk a melodramatikus szerelmi háromszög, amely olykor tragikus, olykor szenvedélyes jelenetekben csúcsosodik ki.
Almodóvarra jellemzően a sokszor teljes képet betöltő textilek, festmények, tárgyak plasztikussá teszik a filmképet. Már csak ezért is megéri beülni a moziba, hiszen kis képernyőn nem jön át a színek kavalkádja, az anyagok, a minták és a berendezés kitűnően megválasztott kombinációja.
Pozitív jelzők nem csak a fentebb említett Lluís Homar színészi teljesítményét illetik, hanem a Penélope Cruzét is, aki, ha kell, szenvedélyes, ha kell, szomorú, és abszolválja az egyik legnagyobb színészi feladatot is: eljátsza azt, hogy nem tud játszani. Az öreg milliomost játszó színész is kiválóan alakítja a kényelmes milliomost, aki leginkább önmagának szeretne bizonyítani azzal, hogy fiatal kedvese van.
Az emlékek feltárása fokozatosan segít Harry Cainnek feldolgozni a múltját, közben pedig röpködnek a filmtörténeti utalások. Almodóvar sokszor saját filmjeiből idéz (a filmbeli filmben az egyik korábbi alkotásának, az Asszonyok az idegösszeomlás szélén-nek a forgatása elevenedik meg) és néha olyan mondatok hangzanak el, amelyek már-már nevetségessé teszik a történetet ("Ő az apád!").
Mateo Blanco rajong a színésznőért és a készülő filmjéért is, amelyet nyugodtan vallomásként is érthetünk, hiszen Almodóvar, Cruz és a film ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz a látott film alapján: szenvedélyesen, kedvesen és alázatosan. Ráadásul Mateo személyes tragédiája és a filmbeli film tragédiája is végzetesen összefonódik: a rendező egyszerre veszíti el a kedvesét, filmjét és szeme világát.
Minden rendezőnek vannak hullámvölgyei, szerencsére Almodóvar nem süllyed nagyon mélyre ezzel a filmjével, szórakoztató alkotást láthatunk, azonban ennél többet vártam. Egy csavart, egy kis rendbontó elemet, mely kibillenti a medréből a lassan csordogáló történetet, mert a film háromnegyedénél úgy éreztem, hogy vége lehetne már.
Éppen ezért vártam nagyon a film végét, amelyet igen elegáns módon old meg a rendező: egy laza mozdulattal átvágja a tekerődző gordiuszi csomót. Mintha ő is érezte volna, hogy kicsit sok már ez a terjengős történetmesélés és egy határozott, de nem elkapkodott mondattal Harry Cain kijelenti: "A filmet be kell fejezni, még ha vakon is".
Ez a végszóként megfoglamazott, kicsit csöpögősre sikerült ars poétika annyira explicit, hogy menthetetlenül azonosítjuk Almodóvar hitvallásával, akinek azért biztosan lesz még jobb alkotása is.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
