Hurt Locker: háború, ahogy még sosem láttuk
Gagyi Bence 2010. február 22. 09:47, utolsó frissítés: 11:12Miután úgy tűnt, a háborúkkal kapcsolatos összes séma kimerült, jön egy film, mely a tematika és a koncepció, valamint a forgatókönyv szempontjából is új és friss.
Kathryn Bigelow legújabb filmje alaposan fürdik a reflektorfényben így, hogy a hatalmas médiahadjáratot maga mögött tudó Avatarral megegyező számú Oscar-jelölést kapott. Pedig az eddigi „teljesítményt” már bármelyik idei film megirigyelheti: 53 díjat zsebelt be eddig, és nem hinném, hogy ez a szám ne gyarapodna. Vajon melyik oldalát mutatja meg a háborúnak ez a film, hogy ennyire sikeres?
Az biztos, hogy háborús filmet nem egyet láthatott mostanáig a nagyérdemű: az ókor nagy csatáitól kezdve a világháborúkon át egészen a fiktív jövőbeli háborúkig
mindenhol, minden időben csatáztak
emberek emberekkel vagy esetleg idegen lényekkel a filmvásznon. A modern, mondhatni aktuális háborúk is inspiráltak nem egy filmet, például a kifejezetten sikeres Sólyom végveszélyben-t vagy a Leonardo DiCaprio nevével (és kiváló játékával) fémjelzett Body of Lies-t.
Ezek is nagyjából a háborús film már kialakult sémáival dolgoztak. Ilyen séma pédául a hosszú ideje folyó csatát eldöntő hérosz megjelenése (Neo, Luke Skywalker), a hazájukért, esetleg az emberiségért bármit feláldozó, de amúgy átlagos katona története, vagy pedig az – egy katona szemszögéből láttatva –, hogy a háború egy felsőbb hatalom, mely szinte saját akarattal rendelkezik, irányítja az őt éltető embereket... (Ryan közlegény megmentése).
Vannak a politikai és ideológiai üzenet erősségéért túlzó mondhatni propagandafilmek, vagy olyanok, amelyek egyszerűen csak a háború legemberibb oldalára koncentrálnak, a túlságosan gyakori, és
elkerülhetetlen halálra
(Sólyom végveszélyben). Lehet folytatni a sort még sokáig, a lényeg, hogy nem nagyon volt olyan, hogy egy új filmben ne ismertünk volna rá már eddig ismert motívumokra. A Bombák földjén esetében mereszthetjük a szemünket, mert minimális benne az újrahasznosított elem, az egész film, a tematika és a koncepció, valamint a forgatókönyv szempontjából is új és friss. Lássuk csak, miről van szó.
A film elején a Delta csapathoz csatlakozunk egy számukra mindennapi akcióban, amikor is a háromtagú csapat a megszokott munkáját végzi: házi készítésű bombákat hatástalanít Bagdad utcáin. Egy átlagos nap az irodában. Sajnos a maximális figyelem és körültekintés ellenére a bombát nem sikerül hatástalanítani, és ez a kudarc Thompson (a Mementoból ismert Guy Pearce) életébe kerül, így aztán az ő helyére William James-et küldik.
James, aki már több száz bombát hatástalanított Irakban, pont az ellentéte annak, amihez a kis csapat eddig hozzászokott: önfejű, meggondolatlan, és néha feleslegesen vállal kockázatokat. És ezzel szinte el is meséltem a történetet. Ugyanis ezek után végigkövetjük az utolsó harminc nap bevetéseit. És itt szó szerinti végigkövetésre kell gondolni: a bevetéseken kívül
csak pár jelenetet láthatunk,
melyek szépen beleilleszkednek a képbe, fontosak egyenként, de nem teremtenek folyamatos történeti szálat, nincs egy irány, amely összekötne egy-egy bevetést, nincs szerelmi vagy bármilyen más tét, amely átmentődne egyik jelenetből a másikba: a csapat ugyanolyan döcögősen egyezik ki az első közös akcióban, mint az utolsóban, és így tovább.
Első hallásra ez így egy irtó száraz akciófilmnek tűnhet, pedig szó sincs erről: a bevetések mindig tartogatnak meglepetéseket, soha nincs garancia arra, hogy a következő pillanatban nem kerülnek hőseink teljesen váratlan helyzetbe, ugyanakkor az se biztos, hogy kétszer nem fognak ugyanabba a csapdába beleesni. Többek között ebből is fakad a valószerűség érzete.
Persze én nem jártam meg egy háborút se, de Mark Boal újságíró, a film forgatókönyvírója, aki több hónapot töltött Irakban, bizony könnyedén elhiteti velünk, hogy ilyen a háború.
De milyen is pontosan?
Először is személytelen, nincs az ellenségnek arca, mint például az Ellenség a kapuknál esetében, és igazából az se egészen tiszta, hogy ki is az ellenség, folyamatos a bizalmatlanság. A burnuszos férfi az ablakban csak ártatlan nézelődő, vagy ő fogja egy gombnyomással felrobbantani az ENSZ épületét?
A háború értelmetlenségével, egyhangúságával ugyanakkor hatalmas feszültségeivel mindenki másképp küzd meg, például van, aki számítógépes játékokban is háborúsdit játszik, pszichológusnál keres válaszokat, vagy pedig – és ezen van a legnagyobb hangsúly a filmben – az adrenalint keresi minden helyzetben, néha még nemlétező veszélyeket is kitalálva.
A film legelső képe egy idézet, mely szerint a háború is csak egy drog, mint az összes többi. Gyakorlatilag a teljes film ezt, az első hallásra hihetetlennek tűnő tézist bizonyítja. És bármilyen furcsa, a film végére
teljes mértékben érthetővé válik a hasonlat.
A film vége, bár lezártnak tekinthető, hagy bőven értelmezni és gondolkodni valót a nézőnek, más szóval az elején bemutatott tézisen is túl lehet jutni, ki lehet tágítani az értelmezést.
Az operatőri munka is rengeteget segít a beleélésben, hiszen a film nagy részét kézi kamerás, dokumentumfilmes stílusban vették fel. Ugyanakkor ez csak stílus, mutatvány, nincs benne a filben az operatőr, nincs szereplő a kamera mögött mint például a Cloverfieldben, és ide-oda azért becsempésztek fix kamerás képeket is (melyek általában kifejezetten szép plakátbeállítások). Lehet, hogy valakit ez zavarni fog, de szerintem a hatás szempontjából teljesen helyén van ez a fajta kamerakezelés.
Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a film mennyire érintetlenül hagyja a politikai részét a témának. Habár mindenkinek nyilvánvaló, hogy mi a helyzet,
a hősök tettei nem Amerikát dicsőítik,
sokkal öncélúbbak annál, és az ellenség is végig megmarad „jóemberek-rosszemberek” szinten, nem válik minden muzulmán ellenséggé. Ez a film egyszerűen nem erről szól.
Meglepő, hogy a már említett Guy Pearce nevével promózták a filmet, mert alig pár percet szerepel. Ellenben a csapat három tagját alakító színészek, Jeremy Renner (James), Anthony Mackie (Sanborn) és Brian Geraghty (Eldridge), habár nem Hollywood legfelkapottabb színészei, kitűnő munkát végeztek.
Lehet, hogy a feszült pillanatokban nehéz erre figyelni, de megéri arra koncentrálni, hogy ugyanazokat a szituációkat mennyire másképp reagálják le, vagyis pontosabban ugyanazokat a természetes emberi reakciókat mennyire különbözően kezelik. Maguk
a karakterek is nagy gonddal vannak megformálva,
nem példázatosan túlzóak, nem toposzokra vannak építve, de azért a három szereplő valamelyikében, valamilyen szinten mindenki magára ismerhet. Bár ez lehet hogy csak azért van, mert a háborút nem lehet olyan sokféleképpen felfogni, átélni.
Nekem annak idején nagyon tetszett Tom Hanksnak a Ryan közlegény megmentésében nyújtott alakítása, mivel nagyon élesen mutatta, hogy milyen az mikor az emberben a belső katona, vagy éppen a civil kerekedik felül, hogy néha gondolkodás nélkül kockáztatja az életét, és néha pont mikor legfontosabb lenne a hidegvér veszíti el koncentrációját, válik rossz emberré a rossz helyen.
Ebben az esetben ezt sem a forgatókönyv sem a színészi játék nem választja ennyire élesen szét, de azért mindig ott lappang, hogy ledőlhet a gondosan épített fal a bátor katona és az életét féltő civil között. Kifejezetten hatásos ahogy ezt az ingadozást végigkövethetjük Eldridge esetében. Komolyan, néha a szemében lehet látni amint egy pillanatra felülkerekedik a félelem, majd
újra sikerül letompítania.
Kilenc Oscar jelölés nem semmi. Ezek közül természetesen a legfontosabb a legjobb filmért járó. Habár ebben a kérdésben elfogult vagyok (számomra Tarantino és a brigantik lóhosszal nyer), de számomra az Avatart megelőzi (ha nem is olyan sokkal) Bigelow filmje.
Tényleg sok érdeme van az Avatarnak, de amit itt letesz az asztalra a Bombák földjén úgy ötlet, stílus mint megvalósítás szintjén, ráadásul mindent minden ideológiai felhang nélkül az mindenképp maradandó, és remélem legalább annyian fogják követni ezt a háborús filmek szintjén, mint az Avatar által behozott új látvány-standardot. Igaz, hogy az előbbi sokkal nehezebb feladat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
