Fiatal erdélyi filmkritikus menni Berlinale
kérdezett: Dunai László 2010. március 03. 13:43, utolsó frissítés: 22:51Plájás Erzsébetet több mint 5000 jelentkező közül választották be a filmfesztivál alatt zajló Talent Campus nevezetű képzésre. Élményeiről kérdeztük.
Erzsébet (Betti) marosvásárhelyi születésű, a kolozsvári Sapientia egyetem Fotó, film, média szakának végzős diákja 2 éve kezdett filmkritikával foglalkozni. Idén sikerült eddig a legnagyobbat dobbantania, hiszen a Berlinale ideje alatt profiktól leshette el a szakma fortélyait.
Mi a Berlinale Talent Campus?
Plájás Betti: A Talent Campus tulajdonképpen egy hat napos intenzív filmes képzés, melyet 2003 óta szerveznek meg a Berlinale ideje alatt. A képzésekre 350 fiatalt válogatnak be az egész világból: rendezői, operatőri, vágói, színészi, produceri, díszlettervezői, zeneszerzői szekciókba lehet jelentkezni.
Valamelyest elkülönül ezektől a Talent Press tréning, amely kimondottan filmkritikusoknak, illetve filmes újságíróknak szól, ide pályáztam én.
Lefordítottam három publikált filmkritikámat angolra, majd a nagyon pontosan, németesen megtervezett jelentkezési lappal együtt múlt év szeptemberében elküldtem azt. Decemberben telefonáltak, hogy beválogattak.
Miből álltak a foglalkozások?
Az idei Talent Campusnak a „Cinema Needs Talent: Looking for the Right People” („A mozinak tehetség kell: a megfelelő embereket keressük”) volt a jelmondata. Az állt a középpontban, hogy milyen sokat számít és mennyi minden múlik azon, ha a rendező megtalálja a megfelelő embereket a filmjéhez.
Első ránézésre nagyon kaotikusnak nézett ki az egész, mert minden foglalkozásnak volt valami hangzatos címe, melyet ha elolvastál, fogalmad sem volt, hogy miről is szól, de nagyjából két kategóriába lehetne sorolni a Talent Campus eseményeit.
Az elsőbe a kerekasztalbeszélgetések vagy panelek tartoztak, amelyen bárki részt vehetett, és ahol híres meghívottakkal lehetett beszélgetni. Például Isabel Coixet arról beszélt, hogy mennyire fontos volt számára az, hogy a megfelelő stábtagokkal dolgozhat együtt.
A Cinema Unlimited Intercontinental Connections című panelen egy iráni rendező, Rafi Pitts elmondta, mennyire érződik a filmen, hogy a stáb miként állt hozzá a forgatáshoz, milyen volt a kapcsolatuk egymással, mert minden, ami a kamera mögött zajlik, az egyúttal ott van a képen is.
A kerekasztalbeszélgetéseken egyébként, bár neves szakemberek beszélgettek, érdekes gondolatokon kívül nagyon sok gyakorlatias tapasztalatot nem lehetett szerezni.
A másik kategóriába a hands-on-training programok tartoztak. Ezek sokkal gyakorlatiasabbak voltak, mint a panelek. Ami nekünk az újságírásképzés volt, hasonló tréningeken vehettek részt a filmrendezők, operatőrök stb. Például a résztvevők közül három filmzeneszerző Alexandre Desplat-tal dolgozhatott együtt, és azalatt a néhány nap alatt egy animációhoz kellett zenét szerezzenek, melyet aztán rögzítettek.
A dokumentumfilmeseknek ott volt a Dokstation vagy a forgatókönyvíróknak a Scriptstation, ahol igazi profikkal tudták megbeszélni a forgatókönyveiket. Ezek természetesen szűkebb körben zajlottak, mint a beszélgetések, és az emberek jobban megismerhették egymást.
A Talent Press keretén belül nekünk keményen kellett dolgozni, minden napra volt egy feladatunk. Meg kellett nézzünk egy filmet, vagy egy előadást kellett meghallgassunk, minek utána rohantuk a szerkesztőségbe, hogy megírjuk a cikket, amelyet aztán megbeszéltünk a mentorokkal. Kicsit azt érzem, hogy így sokmindenből kimaradtam, de a képzésből sokat tanultam. Ez megérte.
Mit vártál el a képzésektől, mielőtt elmentél?
Tanulni szerettem volna. A Talent Press-től azt vártam el, hogy visszajelzést kapjak a munkáimat illetően. Eddig írogattam filmkritikákat, de úgy igazából nem volt, aki elmondja, hogy mi az, amit jól csinálok, és mi az, amin változtatni kellene, ezért kíváncsi voltam szakemberek véleményére. Ezt megkaptam, ugyanakkor azzal, hogy minden nap határidőre kellett írjak, egy nagyon stresszes szerkesztőségi helyzetbe kerültem, amit még nem tapasztaltam, de nagyon izgalmas volt.
A Talent Campustól pedig azt vártam el, hogy lehetőleg minél több filmessel ismerkedjem meg, és olyan kapcsolatot alakítsak ki velük, hogy amikor hazajövök, bármelyikükkel fel tudjam venni újra a kapcsolatot, és megbeszélhessek velük akár egy filmtervet is.
Hogyan lehet ismerkedni a Berlinálén, hogyan közeledsz egy emberhez?
Nem voltak különösebb „preferenciáim” az ismerkedést illetően, mert ha valaki konkrétan érdekel, megnézem a profilját a Talent Campus adatbázisában, és azon keresztül fel tudom venni vele a kapcsolatot. Így izgalmasabb volt, mert ott voltál 350 emberrel egy helyen, majd spontánul elkezdtél valakivel beszélgetni.
Fogalmad sem volt, hogy ki ő, vagy honnan jött, és rendkívül érdekes történeteket hallhattál. A hostelben is folyamatosan lehetett ismerkedni. Első este például felmentem a hostel bárjába anélkül, hogy bárkit is ismertem volna. Már a liftben megismertem egy dán zeneszerzőt, aki 5 évet tanult Szentpétervárott a konzervatóriumban. Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki, amibe aztán egyre többen kapcsolódtak bele.
Nem féltél attól, hogy a filmkritikában menő trendekkel, vagy azokkal a témákkal, amelyekről beszélnek, nem vagy tisztában, és ettől esetleg kompexusaid lesznek?
Nem volt időm, hogy komplexusokat alakítsak ki, mert minden annyira gyorsan zajlott. Persze feszélyezett az, hogy nincs sok gyakorlatom az újságírásban, mert alig két éve írok a Filmtettnek, és többnyire csak filmkritikákat. De ilyen szempontból mentség volt számomra az, hogy nem vagyok újságíró, és elsősorban tanulni mentem oda, éppen azért, hogy gyakorlatban lássam, miként működik mindez nemzetközi szinten.
Mint romániai magyar filmkritikusra, filmes berkekből érkezőre, hogy tekintettek rád a résztvevők?
Nagyon érdeklődőek voltak, mert olyasmit hoztam, amiről eddig nem nagyon tudtak, hiszen ha Romániából jössz, elvárják, hogy román filmkritikával foglalkozzál. Az erdélyi magyar fogalma számukra egy egészen új dolog volt.
Arról ugyan nem beszéltem (a bemutatkozásban viszont írtam), hogy az erdélyi magyar filmgyártás a némafilmes korszakban milyen nagy volt itt, de Oliver Baumgarten, a Talent Press vezetője, rákérdezett arra, hogy Erdélyben milyen irányba tart a filmgyártás, és lehet-e szó erdélyi magyar filmgyártásról a jövőben.
Mit mondtál neki?
Román vagy magyar kezdeményezésből egyelőre nem látom ennek esélyét, csak akkor valósulhatna ez meg, ha jönne egy külföldi befektető, és létesítene egy filmstúdiót Kolozsváron, vagy Erdély valamelyik nagyobb városában.
Ez pedig nemzetiségtől függetlenül a régió filmeseinek lenne nagy lehetőség, itt kapnának támogatást a projektjeikhez. Kérdés, hogy valakit érdekel-e.
A jó az, hogy Erdély kezd kicsit központba kerülni több, külföldön befutott koprodukcióval, amit itt is forgatnak. Például a Biblioteque Pascal, ami román-magyar-német-angol koprodukció, messzemenően kiemelkedik a kortárs magyar filmek közül.
A tévéből mindig olyan nagynak, elérhetetlennek és távolinak tűnik minden ilyen nagy fesztivál, mint a Berlinale vagy a Cannes. Testközelből milyen volt ezt megtapasztalni?
Jó a kérdés, mert tényleg az van, hogy minden, ami nagy dolognak tűnik, közelről mindig egészen más. Én abban éreztem ezt a másságot, hogy a hihetetlen mennyiségű sajtóanyagban, újságban és kiadványban, de a Talent Campus programjában is a hangzatos és izgalmasnak igérkező címek is csak egyszerű, időnként akár unalmas beszélgetéseket vagy eseményeket takarnak.
Éppen ezért szándékosan kerültem a vörösszőnyeges bevonulásokat. A tévében nagyon jól mutatnak, meg a helyszínen is biztos van egy hangulata. De azért, mert lefotózol egy híres sztárt vagy kapsz egy autogrammot, nem kerülsz hozzá közelebb, és te sem leszel különlegesebb ember. De hát ezen nincs is nagyon mit csodálkozni, mert a reklám, meg a külső csillogás úgysem az, amit tesközelből megtapasztalsz, és nem is feltétlenül jobb.
Melyek azok a trendek, melyek az európai filmgyártásban megfigyelhetőek? Mire kell figyeljen például egy romániai filmes, aki európai filmet akar készíteni?
Nagyon sok olyan rendezőt ismertem meg, akik olyan helyekről jönnek, ahol egyedül nem tudnak filmet csinálni, mert nincs anyagi lehetőségük, vagy akár politikai okok miatt, például Közel-Keleten.
Most azt látom jó értelemben vett trendnek, hogy nagyon sokan külföldön tanulják a filmes szakmát, például Németországban vagy Angliában, aztán hazamennek, és az otthoni sajátos témát a nemzetközi filmes nyelvezettel viszik vászonra. Ha ezt megcsinálják, és hazai közönség nagyon nincs is, de Európában nagyon szívesen fogadják ezeket a filmeket.
Tehát a koprodukciókról beszélsz.
Igen. Szerintem egy romániai filmes számára ez egy nagyon jó lehetőség. Itt van például a Robert Bosch Foundation, ami Európában a kelet-nyugat filmes koprodukciókat támogatja anyagilag. Nagyon sok optimista javaslatot hallottam, sokan mondták: ha van egy filmötleted, pályázd meg. Németországban is, vagy nagyon sok más országban, ha tetszik nekik a terved, és sajátos témát dolgozol fel, biztosan támogatják.
Jó példa erre a román film esetében a kommunizmus témája, és az egyedi filmstílus, amivel ezt bemutatják, nagyon megtetszett a nyugatiaknak. Vagy ott van a Varga Katalin, amelyet külföldön el lehet adni, holott sok erdélyi nem szereti, mert érzi a hiteltelenségét, meg a hamisságot az egészben.
Ugyanígy beszélhetünk a török származású, de Németországban rendező Fatih Akin-ról. A Talent Presses résztvevők között volt egy török lány, akitől külön megkérdeztem, hogy mi a véleménye Akin filmjeiről, és azt válaszolta, hogy Törökországban egyáltalán nem szeretik – ahogyan ő sem –, mert nem érzik magukénak.
Most kérdés, hogy kinek, vagy egyáltalán meg akar-e felelni egy rendező saját közönségének, és úgy általában mi a célja a film elkészítésével. A kinek és miért kérdések tisztázása után a koprodukció lehet egy pozitív dolog, de ha trendet csinálnak belőle – azért, mert külföldön viszik, mint a cukrot -, akkor visszataszítóvá válhat.
Mint fiatal erdélyi filmkritikus, hogy látod, meg lehet-e ebből élni itthon, akár úgy, hogy külföldi piacra dolgozol? Hogy tudod most eladni magad, mint egy erdélyi kritikus?
Hát nem nevezném magam filmkritikusnak, inkább csak aspiránsnak. Még nem néztem utána igazán a lehetőségeknek, de első ránézésre lehetetlennek tűnik ebből megélni, és nem azért, mert Romániában élek.
Nemzetközi szinten is tény, hogy a filmkritika maga alatt van, az embereket nem érdekli a színvonalas filmújságírás, és a sajtóorgánumoknak nincs pénzük megfizetni szakembereket.
A közönség oldaláról meg az embereket nem igazán érdekli a filmkritika, legtöbben arra kíváncsiak, hogy hány csillagot kapott a film, thumbs up, thumbs down, vagy milyen ratingjei vannak.
A filmkritikának nem csak az a célja, hogy felkeltse az emberek érdeklődését a film iránt, hanem az is, hogy a film megnézése után többet nyújtson az olvasónak, elemezzen, összefüggésekre hívja fel a figyelmet, de erre nagyon kevesen kíváncsiak. A filmipar szempontjából pedig teljesen irreleváns.
Jelenleg szívesen pályázok filmfesztiválokra és képzésekre filmes újságírás és tanulás céljából. Sajnos nincs tudomásunk arról a sok lehetőségről és pályázatról, ami adott, vagy akár filmek finanszírozásával vagy ösztöndíjakkal kapcsolatos. Az pedig nagyon hasznos lenne, ha elkezdenénk utánanézni, hogy hova lehet menni, milyen lehetőségeink vannak, milyen ötletekre és filmtervekre bólintanak rá a hazai és külföldi pályáztatók.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
