Viharsziget: a Scorsese-DiCaprio páros ismét bizonyított
Gagyi Bence 2010. március 18. 13:01, utolsó frissítés: 2010. március 19. 10:08Ebben az őrültek házában mindenki gyilkos, és mindig akad egy kis újdonság, mindig tudnak úgy alakulni a dolgok, hogy a székhez szögezzék a nézőt.
Martin Scorsese, Dennis Lehane, Robert Richardson, Leonardo DiCaprio, Ben Kingsley. Öt név, melyek egyesével is moziba csalnának egy sereg nézőt, hát még így, egy csapatban, egy műben. Lássuk, ki kicsoda: Dennis Lehane amerikai iró, a thrillerek mestere, eddig az összes filmre vitt műve (Mystic River, Gone Baby Gone) rengeteg elismerést és díjat gyűjtött be. Robert Richardson operatőr, két Oscar-díj tulajdonosa, dolgozott már többször is Scorsesevel (Aviator, Casino), és olyan filmekben is kezelte a kamerát, mint a Kill Bill két része vagy a Snow Falling on Cedars.
A sorból talán a két remek színészt, Leonardo DiCapriót és Ben Kingsleyt nem kell bemutatni, de talán még annyira se a hihetetlen stáb összetartóját, Martin Scorseset. Hollywood nagy öregje (első filmje ’56-ban jelent meg) már nem egy maradandó filmet alkotott, neve egy filmben tényleg a minőség biztosítéka lett. Eddigi munkásságában sem álltak tőle messze a pszichotikus alakok, hősök, ahogy a thrillerek sem, noha kifejezetten pszicho-thrillert még nem rendezett. De elég a lelkendezésből, lássuk, mit is alkotott ez a hihetetlen társaság.
Lehane regénye 1954-ben játszódik, amikor is Teddy Daniels (DiCaprio) rendőrbíró társával a szuggesztív nevű Viharszigetre utazik. Ez természtesen nem egy átlagos sziget az Atlanti Óceánon, hanem egy volt polgárháborús erődítmény, melyben Dr.Cawley (Kingsley) azokat az elmebetegeket gondozza és kíséreli meggyógyítani, akiket máshova már nem vettek be.
Szó sincs itt a Száll a kakukk fészkére hangulatú, mondhatni kedves helyről: az összes ápolt egyszerre rab is, hiszen
mindegyikük többszörös gyilkos.
Teddy látogatásának oka, hogy egyikük eltűnt, természetesen megmagyarázhatatlan módon. Alig veszi kezdetét a nyomozás, a sziget beváltja, amit a neve ígér, és a viharok miatt a két nyomozó a szigeten ragad. A történet innentől Lehane zsenialitását dicséri: mindig akad egy kis újdonság, mindig van, amin meglepődni, mindig tudnak úgy alakulni a dolgok, hogy a székhez szögezzék az olvasót/nézőt.
Az őrültek háza az irodalomban és a filmek világában egyaránt az a hely, ahol a komplex emberi természet mondhatni felbomlik alkotóelemeire: minden egyes páciens egy (esetleg több) tipikus emberi tulajdonság képviselője, oly módon, hogy az összes többi tulajdonsága tompa vagy nem létezik, esetleg a végsőkig el van ferdítve, míg a meghatározó tulajdonság nagyon hangsúlyos.
Ily módon természetesen a másokon keresztüli önmegismerés helye az intézmény, úgy a szereplő, mint esetleg a néző, olvasó számára. Ez főleg akkor érdekes, ha a hős maga is beteg (Bulgakov Mester és Margaritája kitűnő példa). Persze emellett mindig ott van az állandó probléma, hogy valójában ki az ápoló, és ki az ápolt, ki a normális, és ki nem az. A film tartalmaz egy remek párbeszédet, melyben, mikor Teddy megkérdezi az egyik beteget, hogy észlelt-e valami nem normálisat a szökevénnyel kapcsolatban, a kérdezett kineveti, mondván: „Ez egy elmegyógyintézet.
Itt semmi sem normális.”
A dolgok relativitása mindig jelen van, hiszen az őrült számára a normális szorul ápolásra. Hát nem izgalmas annak a lehetősége, hogy az egész intézményt egyben tartó és működtető főorvos esetleg a legbetegebb mindanyiuk közül? Rengeteg a fenti témában elejtett megjegyzés, utalás, sok értelmezési lehetőséget hagyva a nézőnek, legtöbbjüket a film világán kívül.
És ha már a toposzoknál tartunk, kihagyhatatlan a vihar toposza, mely ugyanúgy felforgatja a természetet, mint az emberi sorsokat. Legalábbis sok mindent rá lehet fogni...
Sajnos nem olvastam a művet, így nem tudom biztosan, hogy mi az, amit a rendező, esetleg az adaptáló (Laeta Kalogridis) adott hozzá az alapműhöz, de nem meglepően van jó pár kép, beállítás, jelenetalakítás, amely túlmutat a történeten, és megpedz általánosabb dolgokat is. Jó példa a két detektív temetőbeli sétája, ahol egy kriptában a többszörösen áttételes megvilágosodás pillanatait igazán emlékezetes képek jelenítik meg: egy sötét titok derül ki egy sötét kriptában, de abban a pillanatban, mikor minden tiszta lesz, betörik az ajtó, és vakító reflektorfény világít be rajta, az őrök autóiból, akiknek nagyon is közük van a titokhoz.
Hasonló pillanatok végigkísérik a filmet: a szöveg szintjén történő felismerés fölött mindig ott lebeg a motívumokban, hogy igazából az adott helyzetben minden
pont az ellenkezője.
Ezzel a módszerrel a nézőben felébred a vágy, hogy újra megnézze a filmet (hiszen ezeket a jeleneteket jópárszor újra lehet nézni, mindig újabb és újabb dolgokat fedezve fel), de a feszültségnek egy másik dimenzióját nyitják meg a történet síkjában létrehozott mellé.
Persze ahhoz, hogy ez a feszültség tényleg eljusson a nézőhöz, kimagasló színészi játék kell. Boldogan jelenthetem ki, hogy ez teljes mértékben megvan. DiCaprio és Kingsley párbeszédei nagyon erősek (talán az 1408-ban látott John Cusack-Samuel L. Jackson párbeszédhez hasonlíthatóak), és, habár sok emlékezetes jelenet van, a DiCaprio-Kingsley-Max von Sydow (aki szintén pszichiátert alakít) beszélgetés a kedvencemmé vált. Hihetetlen, milyen feszült tud lenni, mikor a nyers rendőr próbálja kiszedni az igazat a rafinált pszichiáterekből, miközben ezek többszörös álarcok mögül próbálnak belelátni Teddybe.
A Scorsese-DiCaprio páros már nem egy filmben bizonyította, hogy mennyire jól tudank együtt dolgozni, legutóbbi közös művükért (A tégla) Oscart is kaptak. Bár sokan kételkedtek benne, hogy erre a szerepre találó választás DiCaprio a (még mindig) kisfiús arcával, bizony kitűnően végzi dolgát. Fontos szerepe van: a karaktere szemszögéből látjuk végig a dolgokat, gyakorlatilag nincs jelenet nélküle. Végig hiteles marad, és valahogy végig érezhető, hogy jó pár elfojtott réteg van benne, melyek aztán a történet során szép lassan előjönnek.
Ha már a színészi teljesítményeknél tartunk, muszáj kiemelnem Jackie Earle Haley munkáját. A Watchmenben szerintem igazán maradanadó alakítást nyújtó színész ezúttal egy ápoltat játszik. Nincs túl sokáig a képernyőn, de
az a pár perc félelmetes.
Nagyon megfogott, ahogy előadja a paranoiás, agresszív őrültet, akinek azért csillog az értelem és a tisztaság a szavaiban. Nagyon is nehéz a feladata, hiszen ez a párbeszéd az egyik kulcsjelenet a filmben, de azt tudom mondani, hogy a nagynevű sztárok mellett is, és még egy ilyen rövid jelenettel is emlékezeteset alkot.
Szóval adott a kitűnő történet, emlékezetes színészi alakítások és az elgondolkodtató képek, beállítások. Szerencsére Scorsese itt nem állt meg, és hozzáadott még valamit a filmhez, amitől az igazán maradandóvá vált. Ez pedig a játék a nézővel. Nem igazán megfogható így a jelenetek vagy párbeszédek szintjén, hogy mik is azok az apróságok, amikből összeáll ez a dolog, de amint kijövünk a moziból, rádöbbenünk: nemcsak Teddyvel játszanak a pszichiáterek, és nem csak ő keresi az igazságot, hanem
az igazi célpont a néző.
Az történik ugyanis, hogy a film adott pontjától két fajta realitás lehetséges, melyekről lehetetlen eldönteni, hogy melyik is a valóság, és melyik a hazugság. Olyan gondosan vannak adagolva a nyomok és a jelek, hogy ha úgy tűnt, dönthettünk, minden adott jelenetben újra teljesen meggondolhatjuk magunkat. És a legjobb az egészben: végig azt hisszük, hogy igen, most tudjuk a tutit, most átlátunk a szitán, hogy aztán egy perc múlva kiderüljön, hogy ja, nem is úgy van, de végre értjük, hogy hogy... és így tovább.
Tényleg különleges és kicsit félelmetes is, hogy mindenféle beteg látomások nélkül (azért van egy-két látomás és álom, de ezekről később) mennyire mélyre vezet a film az őrültséggel küzdő ember lelkiállapotához. Ha barátainkkal megbeszéljük a filmet, és próbálunk az egyik vagy másik változat mellett érvelni, mi is azt csináljuk, mint a főszereplő: racionalitással keressük a valóságot egy olyan helyen, ahol ez már rég nem érvényes. És bár valószínűleg mindenkihez közelebb áll egyik vagy másik verzió, azért sose leszünk biztosak benne. Ez az egész természetesen nem működne ilyen jól DiCaprio remek alakítása nélkül. Ha karaktere egy percig is hiteltelenné válna, mi is kiesnénk a film „hipnózisából”, de szerencsére ez nem történik meg.
Már említettem a látomásokat. Adott ponton Teddynek migrénje és rémálmai vannak. Így aztán megnézhetjük a náci koncentrációs tábor felszabadítását, melynél ott volt Teddy, és teljesen szürreális dolgokat is. Elég könnyed, észrevétlen az átjárás a világok között, első látásra nem mindig világos, hogy valóságban vagy álomban vagyunk, noha nem annyira, mint mondjuk Tarkovszkijnál, azért vannak különleges pillanatok, mint például mikor a már elviselhetetlenné váló lidércnyomásból Teddyt a halott felesége ébreszti fel, vagyis egyik álomból egy másikban ébred fel (az álmoknak több szintje jelentkezik).
Persze a filmről nem csak jó dolgokat lehet elmondani. Főleg az álmokban jellemző néha a túlzás:
a kifejezőnek szánt kép giccsbe fullad.
Például a belülről elégő nő képe egyáltalán nem illik a filmnek sem a hangulatához, sem a képi világához, egyszerűen csak egy látványos dolog, amit valamiért beerőltettek.
A másik hatásvadász dolog, hogy a legveszélyesebb őrültek celláit tartalmazó épületben a betegeken nincs vagy alig van ruha. Én megértem, hogy van, aki leszaggatja magáról, de ilyen körülmények között, fűtés nélkül a mostaha időjárású, nyirkos szigeten a tüdőgyulladás végezne a legtöbb pácienssel. Annak pedig végképp semmi értelme, hogy egy cellába több ilyen veszélyes embert zárjanak. Még a normális börtönökben is nem egyszer kikészítik egymást a cellatársak, hát még ha mindegyikük pszichopata gyilkos. Persze, jól néznek ki ezek a képek, és félelmetesek és minden, de nagyon nem illenek a film színvonalához.
A harmadik dolog pedig a vágás. Elég baj, ha egy néző az első nézés alkalmával, egy ilyen feszült történet mellett észrevesz nem egy és nem két vágási hibát. Nem véletlenül található a film IMDB-s oldalán egy fórumtéma, melynek ez a címe:
Tizenkét évesek vágták ezt a filmet?
Ez nem zavaró azért olyan nagyon, csak esetleg rontaná az újranézést, mikor az ember már jobban figyel a részletekre.
Hogy ne kifogással fejezzem be, megemlíteném még a zenét, melyben központi szerepe van egy Mahler-tételnek (úgy zenei motívumokban, mint dramaturgiailag), de felcsendülnek John Williams és John Cage szerzeményei is. A hangulat fokozásában fontos szerepe van a zenének, főleg hogy itt szinte mindig szól, még ha néha percekig csak két disszonáns magas hang is (aminek hatása az idegekre elképzelhető). Nem az a zene, amit csak úgy magában szívesen hallgatna az ember, de a filmben szépen ellátja a szerepét, ami az említett Mahler tételen kívül általában csak a hangulat megformálása, esetenként oda nem illőségével egyszerre groteszkké teszi az adott jelenetet, és erősíti a nézőben az érzést, hogy egy elmegyógyintézetben semmi sem úgy van, ahogy arra esetleg számítanánk.
A Martin Scorsese-Leonardo DiCaprio páros megint bizonyított. Itt-ott túllépi a film a zsáner határait, pont annyira, hogy élvezhető legyen még azoknak, akik egy klasszikus pszichotrillerre számítanak, de azoknak is vonzó lehet, akik amúgy nem rajongnak az ilyen filmekért. Csak bírjuk idegekkel.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
