Metropolis: élmény, amire érdemes várni
Gagyi Bence 2010. május 31. 09:16, utolsó frissítés: 15:14Antonio Bras zenéje sokkal közelebb hozta Fritz Lang Metropolisát a mai nézőhöz, aki számtalan utalásra ismerhetett rá.
Fritz Lang több mint nyolcvan évvel ezelőtt forgatott Metropolisának szombati vetítésére már napokkal a TIFF kezdete előtt elfogytak a jegyek. A kolozsvári vetítés ugyanis világpremiernek számított: Antonio Bras németországi DJ először szólaltatta meg a film csonkítatlan változatához írt soundtracket.
Azt hiszem, a Metropolist senkinek sem kell bemutatni (itt utána lehet nézni, ha mégis). A produkció legnagyobb kuriózumát talán az adja: a filmvilágban nem esik meg túl gyakran, hogy egy alkotás megelőzze a korát – az pedig még kevésbé, hogy úgy harminc évvel járjon kortársai előtt. A Metropolisszal ez történt: 1927-es bemutatója hatalmas bukás volt, és igazi sikereket csak a nyolcvanas években kezdett elérni, ekkor vált kultuszfilmmé.
De mitől is olyan különleges ez az alkotás?
Nehéz ezt egy-két mondatban összefoglalni, de talán abban rejlik a titka, hogy létrehozott egy tökéletes viszonyítási alapot: így kell kinéznie egy sikeres, a tág közönségnek szánt filmnek. Ha lebontjuk összetevő részecskéire, olyasmit találunk, ami más tudományos-fantasztikus, de a többi műfajba tartozó sikerfilmeket is naggyá tett.
Gondolok itt a jó és a rossz képviselőinek megformálásától kezdve a dramaturgiailag fontos „véletleneken” át egészen a kamerakezelésig. Ami a történetet illeti, gyökerei nem meglepően az irodalomhoz vezetnek vissza – nem nevezhetem tehát teljesen újnak. De megjelenítési módját azóta már több százszor láthattuk viszont a mozivásznon.
Csak egy példát említek: hány film kezdődik úgy, hogy először megismerjük a legalsó réteget, akik a legrosszabb helyzetben vannak (és ezért nekik drukkolunk)? Majd egy meredek váltással megismerjük a főgonoszt, aki mindenki fölött áll, de természetesen a történet végére lecsúszik innen. És a „katalizátort”, aki kimozdítja a világot ebből a helyzetből (kapásból pár filmcím: Csillagok háborúja, Mátrix, szinte bármelyik szuperhős-történet, vagy a gengszteres Guy Ritchie-filmek utalásrendszere).
Mivel némafilmről van szó, a színészi játék szükségszerűen túlstilizált. Azt hihetnénk, hogy a karakterek megformálása
nem is hasonlít arra, amihez szokva vagyunk.
Pedig rengeteg ismerős képpel, reakcióval találkozunk (szerencsére nem divat már minden meglepetésnél a szívhez kapni, de például a főgonosz sötét tekintete, vagy a bérgyilkos sunyi mimikája minden gengszterfilm kelléke – és nem csak).
A kamerakezelésben is előfordul pár olyan megoldás, amit ma gyakran látunk. Itt nem csak a megszokott állókamerás megoldásokra gondolok, hanem például a felülnézetes tömegjelenetekre, vagy a szubjektív nézőpontra, amikor Freder bőrébe bújva látjuk az eseményeket – amelyek lehetnek valósak, vagy az ő agyának szüleményei.
Azáltal, hogy a teljes verziót láthattam, amellett, hogy sokkal érthetőbb lett a történet, feltűnt még egy dolog: a film nagyon hangsúlyos utalásrendszere. A legfőbb párhuzamok és célzások a Bibliára vonatkoznak – ez eddig is világos volt, de valahogy nem tűnt fel rengeteg más utalás: például a föníciai vallás alvilági istenségére, Molochra, az egyiptomi túlvilág-felfogásra (Rotwang szerelmét, Helt ábrázoló szobra és felfogása a halálról), a kereszténység történetére, vagy akár H.G. Wells Az időgép című regényére. A sor azonban itt még közel sem ér véget.
Igen változatos az utalások felhasználási módja is: van, ahol Lang egyenesen másol (például a kereszténység Rómában: a filmbéli munkások egy az egyben megfeleltethetők a római rabszolgáknak, akik a hatalmat kijátszva a katakombákban gyülekeznek). Máshol viszont teljesen újraértelmezi a már ismert motívumokat, így az válik érdekessé, hogy
hová jut el a film a már ismert kiindulóponttól
(Jézus két személyben jelenik meg: a békítő és prédikáló Maria és a megváltást tulajdonképpen elhozó Freder képében; Maria robotmásolata pedig maga az Antikrisztus).
A sok utalásnak, a sok viszonyítási pontnak hála, a film sokkal nyitottabban értelmezhető. Azonban bármelyik értelmezést is választjuk, az alkotás legfontosabb és leghangsúlyosabb mondanivalója, hogy az agy és a kezek közé kell egy mediátor, valaki vagy valami, aki kapcsolatot teremt – ez pedig a szív.
A tegnapi vetítésen a szív szerepét Antonio Bras zenéje játszotta. Az eredetihez képest teljesen újraírt soundtrack amellett, hogy sokszor szinte beszél a néma szereplők helyett, sokkal közelebb hozza a Metropolis világát a mai nézőhöz. A művész downtempo, trance, ambient és industrial stílusokat említett, de ennél szélesebb a skála: megjelennek például rockos hangzások is. A végeredmény igazán különleges, végig a helyén van, és sokszor nem csak aláfest, hanem saját szerepet vállal.
Akik lemaradtak a vetítésről, azoknak sajnos nem sok jó hírrel szolgálhatok, ugyanis egyelőre arról nem szól a fáma, hogy a Metropolist mikor és hol lehet legközelebb ilyen formában látni. Előbb-utóbb remélhetőleg újra eljut Romániába, DVD-n vagy akár moziban, addig csak türelem... igaz, erre az élményre érdemes várni.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
