Kié itt a köztér?
Kertész Melinda
2010. október 29. 12:21, utolsó frissítés: 14:46
A köztér tulajdonképpen csatatér: a közösség, a politikum és a gazdasági szféra véget nem érő hadakozás során akarja magának a jelentősebb darabot megkaparintani belőle. #b#[interjú]#/b#
Gyakorlatilag lehetetlen a köztereket úgy átalakítani, hozzájuk nyúlni, hogy az a várost lakó közösség minden tagja ízlésének, elképzelésének megfeleljen. A politikai hatalom sokszor nem képes egy hullámhosszra kerülni a közösséggel, innen pedig - jó esetben - egy lépés a tiltakozás.
Van, aki az agorán, vagy a városháza ablakán kiabálja be a polgármesternek véleményét, a művészibb kifejezésmódot kedvelők inkább virágnyelven próbálják kinyilvánítani egyetértésüket, de gyakrabban nemtetszésüket a legújabb köztér-átalakítási munkálatok eredményével, vagy egy értelmetlennek tetsző köztéri alkotással szemben.
Performansz-szerű beavatkozásokkal lépten-nyomon találkozhatunk, egyszerre két példa is beugrik: a Kolozsváron élők több mint valószínű, hogy ismerik a Főtér és a Jókai (Napoca) utca sarkán a macskakövek közé felállított a 89-es emlékművet.
A tekegolyó készítői a beavatkozás véghezvitele előtt a fogadtatás miatt aggódtak: mi lesz, ha bekísérik őket, avagy a járókelőkkel gyűl meg a bajuk? Végül annyira nem reagált senki, hogy a művészeink kiábrándultak.
A másik példa Csíkszeredában esett meg. A Mikó vár előtti téren nemrég alakították ki egy madárfürösztőnek kinéző vizes-köves összeállítást. A vizet körülvevő jókora kövek elméletileg dísznek számítottak, de egy magánszemély nem hatódott meg attól az esztétikai élménytől, amelyet a terecske nyújt az arra járónak. Így arra gondolt, egy oda nem illő elemmel teszteli le, mennyire figyel a város illetve a múzeum vezetősége, és persze a lakosság a terecske kinézetére. A beavatkozás a nyáron történt, a sárga kő hónapok elteltével is a csobogó színét díszítette. Így került oda:
A két performansz véghezvivői szerint a reakció elmaradása bizonyos fokú passzivitást feltételez mind a közösség, mind pedig a városvezetés részéről. A civilek még mindig "csak" átmennek a téren, nem érzik magukénak. A jelenség értelmezésére Pásztor Gyöngyi városszociológust kértük meg.
Pásztor Gyöngyi: Kezdetben néhány alapállást szeretnék tisztázni. Köztérnek városi tereket szoktunk nevezni, azokat a tereket, amelyek nyilvánosak, ahol a közösségi élet zajlik, tehát nem a magánélet helyszínei. A városi tér és társadalom viszonya kettős: egyrészt emberi alkotás, aminek a jellege visszahat az emberi viselkedésre, meghatározza a térben élők, abban mozgók habitusait, érzelmeit.
A posztmodernisták szerint a tér kialakítása és meghatározása hatalmi kérdés: a hatalom dönt egy tér milyenségéről, elképzelése szerint alakítva azt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a beépített környezet, a város nem egyéb, mint a „kőbe vésett társadalom”, az a mód, ahogyan egy társadalmi rendszer konzerválja és reprodukálja önmagát. Ezért a premodern, vagy hűbéri-rendi társadalmak, a kommunizmus, illetve a modern, demokratikus társadalmi berendezkedések által kialakított terek teljesen eltérőek. Más típusúak. Egy rendszer úgy alakítja a teret, ahogyan számára az leginkább használható: így a tér a társadalom és a hatalom viszonyát is tükrözi.
A kommunista terek tipikusan nagy, nyitott, tág terek, hiszen a terület nem rendelkezett gazdasági értékkel, azaz nem szűkös, hanem a rendszer szolgálatában álló végtelen erőforrás. A tér nagysága a rendszer „nagyságát” hivatott jelképezni, a hatalom ünneplésére szánták. Ugyanakkor ezek a felügyelet, az ellenőrzés terei is: átlátható széles utcák és nyílt terek, nem kanyargós, zegzugos utcák, ahová esetleg el lehetne „bújni” a rendszer szeme elől. Azok az épületek, amelyek a teret meghatározták, tipikusan középületek (városháza, megyeháza, szakszervezetek művelődési háza), lakóépületek, vagy ipari, gyári létesítmények, merthogy a munkásosztály volt az a társadalmi réteg, amelyet előretolni, bemutatni, prezentálni kellett.
Az ellenőrzöttség, a folyamatos felügyelet érzékelésének hatására az emberek elkezdtek befele fordulni, hiszen az ellenőrzés nemcsak megfigyelést, hanem megtorlást is jelenthetett, amennyiben valaki a rendszerrel szembe mert szegülni. Minél szigorúbbá és megtorlóbbá vált a kommunista rendszer, az emberek annál inkább megszűntek kifelé fordulni, és a magánszféra bizalmas légkörébe zárkóztak be. Mivel a rendszert idegennek érzékelték, a köztérhez is hasonlóképpen viszonyultak: nemhogy nem érezték magukénak, hanem nem érezték biztonságban vagy jól magukat benne. A terek, parkok, sétányok a félelem és rettegés helyszíneivé váltak, ezért nem volt jellemző, hogy a kötelező felvonulásokon túl az emberek beélték, vagy belakták volna ezeket.
Mennyire maradt fenn ma ez a fajta viszonyulás a közterekhez?
Ahogyan mi magunk nem tudunk egyik napról a másikra megváltozni, bármennyire is szeretnénk, úgy ezek az életérzések, viszonyulások, habitusok is rögzültek az évek során. A társadalmi-politikai-gazdasági rendszer, tehát a társadalom összességében változott viszont, és ez a változás a terek kialakításában is tetten érhető. Az emberek megpróbálnak az általuk kényszerűként megélt terektől elfordulni és alternatív tereket keresni, vagy pedig visszatérni azokhoz a terekhez, amelyek hagyományosan központi, szimbolikus terei voltak.
Kolozsvár esetében a kommunista hatalom nem bontotta le a belvárost, azonban átalakította, illetve a Főtér mellé alternatív tereket alakított ki: ilyenek például a jelenlegi Széchenyi (Mihai Viteazu) tér vagy a Béke tér. A Bocskai tér már az Első Világháború után „román” térré vált azáltal, hogy az ortodox katedrális odakerült, valamint Román Nemzeti Színházzá vált a színház. Így alakult ki egy „román” és egy „magyar” főtere Kolozsvárnak. A kommunista rendszer egy harmadik alternatív teret próbált kialakítani, a Mihai Viteazu szoborral megjelölt Mihai Viteazu tér a korabeli Széchenyi téren, illetve egy ifjúsági teret, a Béke teret, ahol a könyvtár mellé felépítette a Diákművelődési házat.
A kommunizmus későbbi, '70-es, '80-as éveiben megpróbált teljesen kiszakadni a belváros szorításából a reprezentatív terek kapcsán. Szándéka az volt, hogy elköltözteti a reprezentatív tereket a Főtér közeléből. A '80-as évek tervei szerint a jelenlegi Mărăşti tér és környéke vált volna Kolozsvár központi terévé.
A 89-es rendszerváltást követően az új hatalom is kényszerét érzi annak, hogy a jelenlegi politikai-gazdasági-társadalmi berendezkedésnek megfelelő tereket hozzon létre. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy a '90-as évek országszerte a szoboravatások és templomépítések évei, Kolozsvár pedig különösen élen járt ebben.
A 21. század első évtizedében a gazdasági gyarapodás, az EU-csatlakozás valamint a nacionalista politizálás háttérbe szorulása következtében a városrendészet már nem csupán szobrokban és templomokban gondolkodik, Erdély- és Románia-szerte szemtanúi vagyunk a városrehabilitáció, városépítés folyamatának, ami a korabeli belvárosok, terek felújítását illetve átépítését jelenti. Amúgy ez a folyamat beilleszkedik egy nemzetközi tendenciába is.
Nyugat-európai vagy amerikai városok esetében a '80-as évekig a szakirodalom a modern városról és modern városi formákról beszél, amelyeket egyre inkább felvált a posztmodern városi forma. Ennek egyik mutatója, megnyilvánulása az építési stílus, amelyet a légies, üveg és acél szerkezetű, futurisztikus építkezési mód, másrészt pedig a régihez való visszatérés és a részletekben gazdag, cirádás megnyilvánulási forma jellemez - felfedezzük azt, ami a városainkban a régi, a sajátos. Egyszerre próbálja meg a város a nagyon újat összeegyeztetni a régivel, és ezáltal egyedi lenni. A kulturális turizmus - ami egyébként egy késő-modern, posztmodern jelenség - éppen ezt az egyediséget keresi.
Ennek a folyamatnak az érdekessége, hogy posztkommunista városok nyugati mintakövetésükben kénytelenek szakaszokat kiugrani, egyszer csak valamilyen posztmodern városi formákat próbálva kialakítani. A posztmodern város jellegzetessége például, hogy a várost „visszaadja” a gyalogos forgalomnak, és megpróbálja kiszorítani a belvárosokból az autós forgalmat, amely amúgy tipikusan a modern városi léthez kapcsolódik. Az erdélyi városokban is egyre több a sétálóutca illetve a gyalogosoknak szánt, részletekben gazdag látványtervezés.
Ezek a városok és társadalmak egyidejűleg próbálják meg magukat megtalálni a köztérben, a kommunizmus előtti gyökereiket felfedezni, valamint a nemzetközi, globális tendenciába bekapcsolódni. Ami Kolozsváron az Óvár sétálóutcái valamint a Korzó újraalakítása kapcsán történik, ennek a tendenciának a része.
Amíg a nemzetépítés időszakára a reprezentatív szimbólumok - tipikusan a nagy és impozáns szobrok - voltak jellemzőek, mint térmeghatározó elemek, addig a posztmodern városforma sajátja a sokkal játékosabb, könnyen alakítható elemek, a víz és fény játéka: szökőkutak, fényjátékok. Ezek olyan elemek, amelyek a napszakhoz vagy az alkalomhoz illően alakíthatók: ha kell, van, ha nem kell, akkor eltüntethető.
A társadalom esetében egy folyamatos nyitásnak vagyunk a tanúi. Az emberek egyre inkább és egyre több időt töltenek nyilvános tereken. Gondoljunk csak a rengeteg teraszra vagy kávézóra, amelyek a szabadban vannak: rendszerváltás előtt esélyünk sem lett volna ilyenekkel találkozni. Úgy gondolom viszont, hogy még mindig zárkózottak vagyunk és idegenkedünk a közterektől, még mindig valamilyen tevékenységhez kell kötődjön a köztér használata. Egyébként csak átmegyünk rajta: a „csak” sétálás, fűre való lefekvés, a padra való leülés, újságolvasás még mindig nehezen megy. Nem merünk teljes mértékben birtokba venni egy közteret.
Egy demokratikus rendszeren belül ki az, aki a közteret alakítja? Milyen lenne az optimális hatalom-megosztás?
– A köztér alakításában különböző szereplők vesznek részt: a politikum, a gazdasági szféra és a társadalom. Ezeknek nagyon gyakran eltérő érdekeik vannak egy köztér kapcsán: míg a gazdasági szféra például egy jó befektetési lehetőséget, addig a társadalom a szabadidő töltésének a lehetőségét látja benne.
A politikai szféra érdekei, ízlésvilága vagy értékítélete pedig szemben állhat a közösség, civil szféra, a társadalom érdekeivel azáltal, hogy olyasmit tesz, amit utóbbiak nem éreznek magukénak, odaillőnek, megfelelőnek. Ezek egy demokratikus berendezkedésű társadalom viszonyrendszerei, hiszen a kommunizmusban fel sem merült, hogy valaki nemtetszését kinyilvánítsa a köztérben végbemenő változásokkal kapcsolatosan.
Tehát a közösség, lakosság körében a véleményformálás nemcsak jó és kívánatos, hanem a személyes szabadság megnyilvánulása. Ennek egyik formája a tiltakozás: szimbolikusan vagy ténylegesen, újság hasábjain, vagy játékosan - művészi megnyilvánulások, performanszok formájában. Egyfajta alkufolyamat eredménye az, amit a városban látunk. Egy-egy tiltakozó mozgalom képes az adott térrel kapcsolatos politikai döntéseket megváltoztatni.
A civil öntudatra ébredés talán csak most kezdődött el, ugyanis a civil megmozdulásokat általában az értelmiség kezdeményezi, a társadalom többi rétegeiben nem szokás a nyilvános véleménykinyilvánítás. Milyen folyamatnak kellene végbemennie a társadalmon belül ahhoz, hogy tagjai minél szélesebb körben ráérezzenek: joguk van beleszólni, alakítani a közterületeket?
A civilitás sajnos egy nagyon szűk rétegre jellemző, a közügyekért való érdeklődés alacsony. Így van, össztársadalmilag vizsgálva a jelenséget zsigerileg ragaszkodunk dolgokhoz, de képtelenek vagyunk akaratunk érvényesítése érdekében nyomást gyakorolni a döntéshozó szervekre. Egyébként társadalmunkból hiányzik a szolidaritás, egy atomizált társadalomban élünk: nem igazán van olyan közösségi érdek, érték, vagy közügy, amely összefogásra buzdítaná az embereket. Egy, a kommunizmus utáni, rosszul értelmezett individualizmus terjedt el, a közösségi értékek ellenszenvet alakítanak ki még mindig.
Ahhoz, hogy 50 év kommunizmus után a közügyekhez felelősen viszonyuló társadalmi réteg kialakulhasson, nagyon sok mindennek végbe kell mennie. Egyrészt egy társadalomban jellemzően a közép- és felső osztály tagjai azok, akik hangjukat hallatják, ők pedig optimális esetben a társadalom nem egyszerű, hanem jelentős többségét teszik ki. Romániában is megfigyelhető egy középosztályosodási tendencia.
A közügyek felvállalása egy kétirányú folyamat: egyrészt szükség lenne egy tudatos, vagy öntudatos, érdekeit kifejezni képes össztársadalomra, valamint tudatos és kritikus értelmiségre, amely a társadalom problémáit és kérdéseit megfogalmazná, másrészt szükségszerű volna egy elfogadó, nyitott, a közösség és társadalom kérdései iránt érzékeny politikai szféra is, aki tárgyalópartner a közügyek érvényesítésében. Sajnos ebben a vonatkozásban is óriási hiányosságok vannak.
Óriási a szakadék a társadalom és az őket „képviselő” politikai szféra között. Az államelnök megnyilvánulásai szimptomatikusak e tekintetben: mindenkit lekezel, letegez, rosszabb esetben lehülyéz, civil tiltakozásokról nem vesz tudomást. A romániai értelmiség többsége pedig politikailag elkötelezett, ezért nem képes hitelesen kritikát megfogalmazni, ez pedig a társadalmon is meglátszik. Egyre gyakrabban jelennek meg azonban olyan tiltakozási formák, amelyek a civilitás magját rejtik.
A monostori parkolóház elleni tiltakozás - amikor az ott lakó közösség szinte ellehetetlenítette a zöldövezetre épülő ingatlan felhúzását - példa arra, hogy amikor nagyon sértik az emberek érdekeit, mikor nagyon fáj nekik valami, akkor képesek nemtetszésüket kinyilvánítani.
Kolozsváron van példa a nagyon erős civil öntudattal rendelkezők kezdeményezésére is: például a biciklis klub. Egy kis csoportnak kellett rendkívül aktívnak és tudatosnak lennie ahhoz, hogy egy nagyobb közösséget vonzzon maga köré, és olyan akciókat szervezzen, amelyeknek hatására fél Kolozsváron biciklisávokat alakítanak ki, vagy ingyenes biciklikölcsönzőt hoz létre a városháza.
Szerinted miért van az, hogy a művészeti beavatkozásokat, úgy tűnik, senki sem veszi észre, nem kezdenek azon gondolkodni, hogy vajon miért került oda, mit keres ott az a nyilvánvalóan nem odaillő tárgy?
– A kérdés összetett, mert ezek a művészi megnyilvánulások úgy vannak kitalálva, hogy sokkoljanak. Az a benyomásom, hogy ha a művész azt mondja, hogy nem vette senki észre, ez azt jelenti, hogy úgy érzi, nem sokkolta eléggé az arra járókat. Szerintem az nem igaz, hogy az emberek egyáltalán nem veszik észre. Van, aki észreveszi, és nyilván van, aki nem. Lehet, hogy a feedback hiányzik azok részéről, akik észreveszik, illetve elgondolkodnak rajta.
Az, aki sajnos nem veszi észre, mert nincs jelen, vagy nincs ott, vagy kevésbé fogékony, az a politikai szféra, vagy a hatalom. Ők valószínűleg azért nem veszik észre, mert sem fizikailag, sem szimbolikusan nincsenek ott. Ez megint ismét annak a tünete, hogy szakadék van a társadalom és a politikai szféra között. Úgy tűnik, hogy a politikum felé egy sokkal erőteljesebb üzenet megfogalmazására van szükség, mint a művésznyelven megfogalmazott finom üzenetek.
A köztérben való művészi megnyilvánulás egy kommunikációs eszköz a társadalom és a politikum felé egyaránt. Úgy vélem, hogy akkor is érdemes csinálni, hogyha hatása nem mutatkozik meg azonnal. Megszólíthatja a járókelőt, aki esetleg elgondolkodik az üzeneten. Nem biztos, hogy tetten tudjuk érni azt az apró változást, ami az emberekben történik ilyenkor: lehet hogy nem fakad sírva, sem nevetni nem kezd, de meglehet, hogy gondolatot ébreszt, érzékenyebb lesz egy kérdés kapcsán. Egy követhető minta, de nem egy kizárólagos kommunikációs eszköz, amellyel a hatalomnak kellene üzenni. Ez a performensz-szerű és múlandó művészi megnyilvánulás is újszerű, ez is egy folyamatnak az eredménye, amely nem volt korábban jellemző.
A köztéri alkotások „immunitást” élveznek attól a pillanattól fogva, hogy elhelyezték őket a köztéren. Azaz bármennyire ellenszenvesek is a városlakók számára, soha senkinek nem jut eszébe az, hogy kezdeményezze az alkotás lebontását, elköltöztetését.
– Úgy gondolom, hogy a köztéri alkotások nem sérthetetlenek. A városi bútorzat - műalkotások, szobrok, fény, víz, fák, padok - mind-mind meghatározzák a teret. Úgy gondolom, hogy a politikai és társadalmi rendszer alakítja annak függvényében, ahogy ezt a saját értékítélete, ízlésvilága, politikai-gazdasági-társadalmi érdeke megkívánja. Tulajdonképpen Kolozsváron folyamatosan egy alakítási folyamatnak vagyunk a szemlélői. Például a sokak által esztétikailag kifogásolt Avram Iancu szobor azért áll még mindig a talapzaton, mert a jelenlegi városvezetés, hatalom egyszerűen nem kívánja onnan levenni, de nem azért, mert sérthetetlen. Ha érdeke fűződne ahhoz, hogy onnan levegye, akkor biztosan megtenné. De nemhogy nem kívánja levenni, hanem nemrégiben újította fel, egészítette ki esztétikailag megkérdőjelezhető zenélő szökőkúttal, kétes értékű fényjátékkal.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
