Felméri Cecília: két lábon álló filmkészítő
kérdezett:Fülöp Noémi 2011. március 16. 15:22, utolsó frissítés: 15:22A Mátyás, Mátyás rendezője két kisjátékfilmet forgatott tavaly, jelenleg pedig Lakatos Róberttel és Bálint Arthurral az Erdélyi Magyar Filmszövetség létrehozásán dolgozik.
Felméri Cecília filmjeit másodszor jelölik Gopo-díjra: néhány éve a Kakukk, idén a Mátyás, Mátyás esélyes a legrangosabb romániai filmes kitüntetésre. Az animációs dokumentumfilm rendezője a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemen mesterizik, a BBTE újságírás szakán doktorizik, és a Sapientia EMTE filmes szakán tanít.
– A közelmúltban két filmet is forgattál, mit érdemes tudni róluk?
– Az egyik a diplomafilmem, ami valószínűleg 13-15 perces lesz, és 35 milliméteres celluloidra forgatunk. Ez a nagy szám benne: az egyetem követelménye, viszont ők biztosítják a nyersanyagot is – nem szabad például digitális technikával forgatni, és azt átmásolni celluloidra. Az operatőrnek, vágónak és gyártásvezetőnek is ez a diplomafilmje.
A film a mindennapi életben utunkba kerülő sok apró bosszúságról szól, pontosabban egy olyan tévéadásról, amely arra vállalkozik, hogy ezeket megbosszulja, eléggé agresszív módon. Román nyelvű film lesz, neves román színészek is játszanak benne.
– Voltak nyelvi problémáid?
– Románul kezdtem el írni a forgatókönyvet, de rájöttem, hogy ehhez túl szűk a szókincsem: tudok ugyan románul gondolkodni, de egyszerűen butább vagyok románul. Úgyhogy megírtam magyarul, lefordítottam románra, majd egy lánnyal közösen, aki ugyanott végzi a forgatókönyvírói szakot, románosítottuk.
– És a másik film?
– Azt Budapesten forgattam, az Inforg stúdióval, az MMKA (Magyar Mozgókép Közalapítvány) és a Szülőföld Alap támogatásával. A kisjátékfilm Szántai János novellája alapján készült, magyarországi és erdélyi színészekkel: Bíró József és Varga Csilla is játszik benne. Egy nyári délután hangulatát adja vissza, ugyanazt a percet több szemszögből: sok epizód, amik összefüggnek.
– Miért Magyarországot választottad forgatási helyszínül?
– Anyagi meggondolásból: nem kaptunk akkora összeget, hogy az egész stáb kiruccanjon Kolozsvárra. Egyébként a forgatás abban különbözött a Kakukkétól vagy a bukarestitől, hogy profi stábbal dolgoztam, ami teljesen más érzés, sokkal kényelmesebb. Csak a saját munkámat kellett végeznem, nem kellett millió dologgal foglalkoznom, ami nem tartozik a rendezéshez, rá tudtam bízni magam a stábra.
– A Kakukk mostohának nevezhető forgatási körülményeitől hogyan sikerült eljutnod oda, hogy profi stábbal dolgozhass?
– A Kakukk diplomafilm volt, itt forgattuk, sokkal kevesebb pénzből készült, és szóba sem jött ekkora stáb, ekkora felszerelés – meg hát nálunk egyelőre nem is létezett ilyesmi. A mostani filmem is Argó-Inforg koprodukció, csak mivel most Budapesten forgattunk, igénybe vehettük az Inforg stúdió kiépített kapcsolatrendszerét, infrastruktúráját és profi szakembereit. Dolgozhattam például Politzer Péterrel, aki kiváló vágó, vagy Réder Györggyel, aki szuper operatőr, és most igazságtalan, hogy csak őket emelem ki.
Mindez szerencse kérdése is: Lakatos Róbert, a Kakukk producere ismertetett össze az Inforg képviselőivel, és az is szerencse volt, hogy Muhi Andrásnak, az Inforg producerének tetszett a Kakukk, meg a következő filmterveim. Számított az is, hogy az első filmem jó kört futott, beválogatták A kategóriás fesztiválok programjába, díjakat nyert.
De ha nem lett volna az első kis animációm, A bárányok meghalása, lehet, hogy nem „örököltem” volna a Kakukkot Lakatos Róberttől, akinek nem volt ideje elkészíteni azt a filmet. Minden lépést megelőz egy másik, van egy szamárlétra, amit végig kell járni. Nem történik csoda, nem érkezik a nagy lehetőség az égből – bár a Kakukk azért félig-meddig csoda volt, és ezért örökre hálás leszek Lakatos Robinak és Szántai Jánosnak, az Argó producereinek.
– Talán kevesen tudják, miben különbözik egy diákfilm forgatása egy „rendes” filmétől...
– A diákfilmnél jobban bele kell folyni minden folyamatba, hiszen nem profikkal, hanem diákokkal dolgozom, akik maguk is tanulják a szakmát. A Kakukk forgatásán én voltam a sofőr, én szóltam mindenkinek, hogy hánykor indulunk, én tudtam, milyen kellékek kellenek aznapra, és úgy érkeztem meg a forgatásra, hogy éppen azon nem volt időm gondolkodni, amit forgatni akartunk.
Jóval kevesebb időm maradt a rendezésre: ha párbeszédekre is kellett volna figyelnem, és nem narrációval, poszt-szinkronnal készítjük a filmet, elvéreztem volna. Emellett egy diákfilmen mindenki ingyen dolgozik, ez bizonyos szempontból hátrányt is jelent: másképpen várhatsz el munkát olyasvalakitől, aki fizetést kap, mint attól, aki szívességet tesz.
Nagyobb a terhelés, kevesebb az anyagi lehetőség, igénybe kell venni a kapcsolatokat – Bukarestben például ez hátrányt jelentett, hiszen senkit nem ismertem. Az operatőr vagy a díszlettervező ismeretségi körére kellett bíznom magam, másodkézből kapott információkra hagyatkoznom.
– Gondolkodtál már azon, hogy a játékfilm vagy animáció mellett kötelezed el magad?
– Szerencsére, egyelőre nem kell választanom. Jelen pillanatban sokkal nagyobb kihívást jelent számomra a játékfilm, mint az animáció, de azért az utóbbiról sem mondtam le. Az MMKA-tól nyertünk támogatást egy második animációs dokumentumfilmre, de a közalapítvány átszervezése miatt valószínűleg soha nem kapjuk már meg azt a pénzt. Az a film egyébként hasonlóan készült volna, mint a Mátyás, Mátyás, csak éppen Drakuláról kérdeztük volna az embereket.
– Apropó, Mátyás: hogyan válogattad ki a filmben megszólaló szereplőket?
– Kolozsvár főterén lakom, így azokat az embereket kérdeztem meg, akikkel naponta találkozom. Sebestyén Miklóst például, aki meghalt már: ő mindig ott árulta a könyveket, ismerte nagymamámat, apámat, nagynénémet, és mindenkiről tudta, hogy mikor született, mikor halt meg, melyik nap, és miben – furcsa memóriája volt.
És ott volt a főtéren Jancsi bácsi, őt meginterjúvoltuk már diákkorunkban is, meg Barbarossa, akit mindig jó megkérdezni. Egyébként több embert kérdeztem meg, de nem mindenki válasza illett bele a filmbe – körülbelül 24 órányi interjúm volt.
– Hogy érzed: mennyi esélyed van arra, hogy megkapd a Gopo-díjat?
– Szerintem egyáltalán nincs: már az is nagy dolog, hogy jelölték a filmet, én abban sem reménykedtem. Inkább azért neveztem be, hogy támogassam az Anim'est fesztivál szervezőinek a törekvéseit – ők biztattak arra, hogy nevezzünk be minél több animációs filmet, hátha akkor jövőre külön animációs kategóriát létesítenek a díjkiosztón. A Gopo-díjra való jelölésben egyébként az a jó, hogy a jelölt filmeket szétküldik a szakma 400 képviselőjének.
– Nemzetiségtől függetlenül, nehezebb dolga van egy erdélyi filmesnek Bukarestben?
– A bukaresti film kapcsán meglepődtem, hogy mennyire kedves, nyílt, pozitív hozzáállással és mennyi segítőkészséggel találkoztam. Egy percig sem éreztem, hogy vidéki lennék, vagy hogy nincs ismeretségi köröm: amikor odakerültem mesterire, egy lelket sem ismertem, és ennek ellenére leforgattuk ezt a filmet, összeállt egy csapat.
Az ember kicsit kívülálló ezekben a világokban, bár pozitívan fogadják az új arcokat. Ilyen szempontból egyszerűbb lenne, ha akár Bukarestben, akár Budapesten élnék. Másrészről viszont előnyei is vannak, ha a két világ között van az ember: elindulhat Bukarest és Budapest felé is.
– A két fővárosból melyikben előnyösebb kopogtatni?
– Erre nincs szabály, attól függ, hogy melyik városban van több lehetőséged, ismerősöd. Az a lényeg, hogy ne két szék között a pad alá essünk, hanem két lábon álljunk. Többek közt ezért hoztuk létre az Erdélyi Magyar Filmszövetséget Bálint Arthurral és Lakatos Róberttel, most jegyeztetjük be.
Az egyik célunk az, hogy létrejöjjön a filmes együttműködés Magyarország és Románia között: a két országnak éppen egymással nincs koprodukciós szerződése. És természetesen, hogy ebből az erdélyi filmesek is profitáljanak.
– Mielőtt filmrendező lettél volna, elvégezted a jogi egyetemet, és bábszínészként is dolgoztál – hogyan kötöttél ki éppen a filmszakmában?
– Az elején annyit tudtam csak, hogy valami nagyon vagány dolgot fogok csinálni az életemben, de fogalmam sem volt, hogy mit. A jog érdekelt, újságíró, politikus akartam lenni – aztán rájöttem, hogy mégsem ez az az élet, amire vágyom. Belekóstoltam mindenféle szakmába, de úgy éreztem, egyiket sem tudnám csinálni egy életen keresztül.
A Sapientiára is ennek a keresgélési folyamatnak a részeként iratkoztam be, addig eszembe sem jutott, hogy a filmkészítés, mint szakma, létezik. Valahogy nem így neveltek: informatika-osztályba jártam, a művészi pálya messze állt az egész iskola koncepciójától. Akkor jöttem rá, hogy mennyire vagány a filmkészítés, amikor kipróbáltam – azt gondolom, megéri addig keresni, amíg az ember megtalálja a hozzá illő szakmát.
A jogban például untam volna azt az első tíz évet, ameddig eljutok oda, hogy tudom a szakmát és olyasmit csinálok, ami már érdekes is – a filmkészítésben nem unom, szeretem tanulni. Persze a filmkészítés nem is az a szakma, ahol bármikor azt mondhatom, hogy nem kell többet tanulnom. Minden film új, és egyáltalán nem biztos, hogy jó lesz, ha az ember nem ad bele mindent.
– Hogyan sikerül megélned a filmkészítésből, illetve mellette?
– A tanítás biztosít egy létminimumot, és az a jó benne, hogy marad elég időm a filmkészítésre. Ha nem maradna, inkább rizikóznék, vállalnám azt, hogy jövő hónapban esetleg nem lesz, amiből megéljek, bár az nagyon stresszes lenne.
Azt viszont nem valószínű, hogy vállalnám, hogy napi nyolc órát dolgozzak olyan területen, ami nem érdekel, mert utána nem maradna energiám a filmjeimre. Egy idő után az ember belejön abba, hogy felületesebben dolgozik – az alaposságra külön kell trenírozza magát. Az alaposság az egyik kulcstényező a filmkészítésben, vagy bármilyen területen, ahol az ember profi szeretne lenni.
– Az általános felfogás szerint minden rövidfilm-készítő álma, hogy nagyjátékfilmet forgasson.
– Egy idő után persze továbblépne az ember. De túl korán sem szabad nagyjátékfilmet készíteni, mielőtt felkészülne rá valaki, mert a feladat nagysága nem a film hosszával arányosan nő, hanem sokszorozódik.
Persze, én is szeretnék nagyjátékfilmet forgatni. Azt hiszem, ha lesz jó forgatókönyvem (ami most még csak ötlet szintjén létezik), már lesz esélyem pályázni egy kisebb költségvetésű filmre. Ilyenkor számítanak a díjak, eldönthetik, hogy a következő filmedre mennyi pénzt kapsz – egyébként nem lesz jobb a filmed attól, hogy díjazzák.
– Mit gondolsz Tudor Giurgiu ötletéről, aki filmgyártó központtá szeretné tenni Kolozsvárt?
– Reméljük, hogy sikerül neki, és reméljük, hogy az Erdélyi Magyar Filmszövetséggel mi is teszünk egy lépést ebbe az irányba. Sok minden kell ahhoz, hogy egy város szóba jöjjön filmgyártó városként. Szükség van felszerelésparkra, hogy ha egy produkció itt készül, ne kelljen hozni a felszerelést, és szakemberekre, hogy legalább a kisegítő személyzet kikerüljön innen.
Ezek olyan lépések, amik egymásból következnek. Az, hogy itt szervezik a TIFF-et Kolozsváron, nagy szerencse – főleg most, hogy a rendezvényt akkreditálta a Filmfesztiválok Nemzetközi Szövetsége.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
