A világegyetem és a bordélyházak elmúlása
Gyenge Zsolt 2011. május 17. 16:56, utolsó frissítés: 18:56Spermát könnyező lány, skizofréniás próféta és cipőt pucoló költő – fura alakok a cannes-i mozivásznakon. És a zseniális, felkavaró, egyedi Terrence Malick.
A múlt századforduló luxusbordélyházában arisztokraták és nagyiparosok forgolódnak a különböző korú, testfelépítésű és hajlamú lányok között Bertrand Bonello különlegesen letargikus, fülledt versenyfilmjében. Az Emlékek a bordélyházból eddig a fesztivál vizuálisan talán legkreatívabb, legmerészebb alkotása, amely ráadásul remek anakronisztikus zenei aláfestéssel bolondítja meg szereplőit és a nézőket. A végén pedig nem csak szóban hallunk róla, de meg is pillanthatjuk, milyen az, ha egy nő a gyönyörtől spermát könnyez.
Az „utolsó régi stílusú bordélyház” hanyatlásának kronologikus történetében unatkozó, az ügyfelekkel cseverésző, iszogató és néha szexelő lányokat látunk, akiknek mindennapjait elsősorban nem a „munka” jellege, hanem az egészet átfogó mesterkélt, gálánskodó légkör nehezíti meg leginkább. Az egész sztorit egy apró, ám annál jelentősebb esemény sokszori, de mindig kihagyásokkal bemutatott ábrázolása töri meg: az egyik lány a szokásosnál meghittebb kapcsolatba keveredik egyik – utóbb kissé labilisnak bizonyuló – ügyfelével, aki aztán hatalmas,
örökké megmaradó mosolyt vág arcára késével.
Be kell vallanom, hogy három Arany Pálmájuk ellenére (ennyi senki másnak nincs) sosem voltam a belga Dardenne fivérek nagy rajongója, idei filmjük azonban a korábban elismert erősségeiket sem hozza teljes mértékben – ráadásul ez egy újabb, nem sok innovációt tartalmazó fejezet a kisemberek mindennapjait kutató eposzukban. Ezúttal egy gyermekotthonban élő kissrácot követünk, akit a megígért bringával egy hónapja nem jelentkező apja izgat, és aki ezért félelmetes határozottsággal és dühvel tesz meg mindent felkutatására.
Addig erősködik és ügyeskedik, míg sikerül elszöknie a felügyelet alól, és eljutva apja utolsó ismert lakhelyére meg nem bizonyosodik arról, hogy az tényleg elköltözött és valóban eladta a bringáját. A Le gamin au vélo (A bringás kissrác) első fele igazán lenyűgöző és erős, hiszen képes teljes mértékben érzékeltetni a srác óriási szeretetéhségét és őt nem vállaló apja iránti feltétlen rajongását. Ezután azonban Dardenne-éktől szokatlan módon több helyen is fals hangot ütnek meg a nem tökéletesen kiválasztott szereplők és a túlkomplikált, túldramatizált helyzetek.
Terrence Malick filmjét látatlanban is mindenki a fesztivál legnagyobb eseményei közé sorolta, és kozmikus, univerzumot és mindennapiságot összekapcsoló opuszában nem is csalódtunk. A Tree of Life (Az élet fája) során a rendkívül ritkán jelentkező, önjáró amerikai rendező olyan utakra indult, amelyen előtte talán senki sem: többek között
egy hideglelős etűdben a világegyetem keletkezését jelenítette meg.
A kozmikus szál egy nagyon átlagos ötvenes évekbeli amerikai család történetére rezonál, ahol a Brad Pitt által alakított, autoriter apa kvázi isteni szerepet követel magának, akinek döntéseit és kéréseit nem szabad megkérdőjelezni.
Az istenfélő, önmaguk elvárása szerint tökéletesen, bűntelenül élő családot azonban jóbi átok sújtja: tizenkilenc évesen meghal egyik fiuk. A továbbiakban visszamenőleg ismerhetjük meg a gyerekek – és az univerzum – születésének és nevelésének történetét, akik természet és kegyelem (apa és anya) törvényei között vergődve lesznek felnőtté. Az elképesztő szellemi, művészi és spirituális vállalkozás végkövetkeztetése talán az, hogy mindegy melyik úton, de végül ugyanoda: a pusztuláshoz, tér és idő teljes megszűnéséhez jutunk el.
Az amerikai függetlenek meglehetősen leszerepeltek idén, bár a két, Sundance-ről nagy hanggal érkező mozit komoly várakozás előzte meg. Jeff Nicholst néhány éve a Shotgun Stories miatt éltettük, az ott látott egyszerű, de kőkemény, a vidéki Amerika gyötrelmeiről szóló sztori nagy jövőt ígért. Azonban a konszolidálódás (Take Shelter, azaz Vonulj fedezékbe) sajnos az első filmben felfedezett főszereplő Michael Shannon remek alakításán kívül kifejezetten csalódást hozott.
Egy paranoid skizofréniás anyával rendelkező rendes családapa a nagy vihartól félve, a család minden pénzét beáldozva, hiteleket felvéve
elkezdi kibővíteni a kerti, föld alatti óvóhelyet.
Miután szép lassan minden összedőlni látszik, végül az apa mintha meggyógyulna, de ekkor megjelenik a várva várt tornádó, csak építője akkor éppen messze van a rejtekhelytől. Így viszont nem egy súlyos betegségben szenvedő emberrel, hanem egy prófétával van dolgunk – ami azért meglehetősen hitelteleníti az egészet.
Talán egy fokozattal magasabbra tenném a Martha Marcy May Marlene című igazi indie filmet, ami néhány pozitívum mellett hordozza az ilyen független alkotások több nagy hibáját, és az erőltetett, művészieskedő attitűdöt. Évekig egy antikapitalista, mindent megosztó kommunában él a főszereplő lány, amikor végül elszökik nagyon polgári életet élő nővéréhez. A rendező Sean Durkin koncepciója az volt, hogy a partmenti luxusvilla napjainak bizonyos, a kommunabeli életre emlékeztető pillanatai elevenítik fel a lányban a múltat, és így ismerjük meg az egyre durvább történéseket. Sekélyes, sehonnan sehova nem jutó film lett belőle.
Végül pedig alig néhány órája fejeződött be Kaurismaki új filmjének (Le Havre) sajtóvetítése, ami komoly fordulatot jelent a finn rendező sokáig nagyon koherens életművében. A korábbi, politikailag elkötelezett, ezt komolyan vevő és az egyéni sorsok, viselkedések aprólékos kutatásával keverő hozzáállást ezúttal nagyon komoly műfaji játékokkal, iróniával keveri. A műveiben eddig is nagyon fontos szerepet képviselő melodráma mellett a francia noir-filmek tipikus detektívjei is megjelennek, a sztori pedig meglepő, a rendezőtől szokatlanul meredek, irreális fordulatokat vesz.
Le Havre kikötőjében egy valamikori költő hivatását feladva utcai cipőpucolásból él, amikor egy kikötői konténerből megszökött afrikai srác keveredik hozzá. Az egész környék és a vicces rendőrfelügyelő hathatós segítségével mindent megtesznek, hogy a fiút eljuttassák Londonba anyjához. Mindennek köszönhetően egy rendkívül élvezetes, kedves, ugyanakkor az egész problémakör politikai kontextusát könnyedén, de nagyon okosan felvető, műfaji utalásokkal megbolondító film lesz belőle.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
