Cannes 2011: A mozi krémje a riviérán
Gyenge Zsolt 2011. május 12. 12:53, utolsó frissítés: 13:03Woody Allen újabb európai vakációjának megfilmesítésével nyílt ma meg az idén szenzációsnak ígérkező filmfesztivál. Amíg az öreg New York-i Párizsban lébecol, mi sorra vesszük a jelölteket. #b#[trailerekkel]#/b#
Ha a tavalyi kiadás az ismeretlen reménységek felfedezésének jegyében telt, akkor idén igazi (művész)filmes sztárparádéban lesz részünk a francia riviérán. Ráadásul főleg nem befutottságukban ellustult rendezők lesznek jelen a fesztiválon, hanem olyan igazi radikálisok, akik műveikben egyaránt megkísértik a tematikai és a formai határokat is.
A hevesen baloldali, általában kapitalizmust, egyházat és konzervatív értékrendet egyszerre bíráló Nanni Moretti például állítólag egy finoman szatirikus, gondolkodó vígjátékkal készült el. A Michel Piccoli főszereplésével forgott Habemus Papam egy pápa és a terapeutája közti viszonyt mutatja be az olasz sajtó szerint zseniálisan.
Ugyancsak a beharangozó elejére kívánkozik a másik olasz versenyző, Paolo Sorrentino, aki fanyaran szürreális filmjeivel korábban már teljesen meghódította e sorok íróját, és akinek előző cannes-i szereplése (Il Divo) az egész olasz politikai rendszert leplezte le merészen és újítóan. Ezúttal is kényes témát piszkál fel: Sean Penn egy olyan kiégett rockzenészt játszik a This Must Be the Place-ben, aki apjának náci kivégzőjét próbálja Amerikában felkeresni.
Ritka, öt-hatévenkénti színpadra lépése teszi az amerikai Terrence Malick minden filmjét önmagában eseménnyé. A hírek szerint a Tree of Life egy ötvenes évekbeli család történetét meséli el – ez a film az idei fesztivál egyik csúcspontját jelentheti.
De ha ő nem váltja be a remekműhöz fűzött reményeinket, akkor az előző, igazából depressziós önterápiának tekintett művével sokakat elkedvetlenítő Lars von Trier megteheti ezt. A Melancholia már a második olyan filmje, amely nem folytatja a Dogville-lel elképesztően elkezdett, de a Manderlay-jel befuccsolni látszó Amerika-trilógiát. Az őrült dán egy őrült sci-fihez olyan neveket szerződtetett le, mint Kirsten Dunst, a varázslatos Charlotte Gainsbourg vagy a mindig titokzatos Charlotte Rampling.
És ha ez még mindig nem lenne elég, a minimalista groteszk nagy finn mestere, Aki Kaurismaki is elkészült új filmjével. A Le Havre egy újabb mély emberi portrénak ígérkezik egy íróról, aki a kikötőbe visszavonulva, áttörést jelentő regényének írását abbahagyva cipőket pucol.
Tudom, vannak, akik még mindig nem elégedettek a felhozatallal, úgyhogy soroljuk. Ott lesz például két olyan nagy név, akik számomra az utóbbi időben csalódást jelentenek, de azért valahol nagyon a csúcs közelében tartják számon őket. Pedro Almodóvárt senkinek sem kell bemutatni, a szenvedélyes spanyol rendező ezúttal a bőr alá hatol. A La piel que habito egy plasztikai sebészről szól, aki a lányát megerőszakoló férfiak nyomára próbál bukkanni – többek közt szike segítségével.
Gus van Sant szerintem az amerikai művészfilm-kultusz modoros blöffje, de ennek ellenére renoméja és Arany Pálmája miatt nem lehet nem megemlíteni, hogy az ő filmje, a Restless nyitja meg az Un Certain Regard szekciót. Bár amit a sztoriból tudni lehet, az – a rendezőhöz hűen – nem sok jót ígér: egy halálosan beteg lány beleszeret egy szórakozásból temetésekre járó srácba, majd egy második világháborús japán katona kísértetével találkoznak. Na érthető, miért nem a kedvencem?
De felejtsük is ezt el, hiszen nem ejtettünk még szót a gyöngyszemekről. Versenyben van ugyanis a török Tarkovszkij, vagyis Nuri Bilge Ceylan, aki nagyon lassú, egyszerre meditatív, gondolkodó és emberi pszichét elképesztő formaérzékenységgel fürkésző filmjeivel szerzett hírnevet magának. Most egy Sergio Leoné-s címparafrázissal (Once Upon a Time in Anatolia) látta el új filmjét.
De nem kisebb várakozás előzi meg a már kétszeres Arany Pálma birtokos Dardenne fivéreket, akik az emberi psziché Hanekéhez méltó, de talán nem annyira kegyetlen megfigyelői. A Le gamin au véloban egy apja által magára hagyott kisfiú viszontagságait követik.
Igazi ínyencségnek számít a bizonyos berkekben a Pusher (Elátkozott város) trilógiával magának kultstátuszt szerző Nicolas Winding Refn, akinek Drive című filmjét az idén nagyon merésznek bizonyuló cannes-i válogatók egyenesen versenybe neveztek. Muszáj megemlítenem még személyes kedvencemet, a koreai Hong Dans-Soo-t, aki a korai Woody Allenre emlékeztető beszélős filmjeivel mindig bejön a francia fesztiválon, két évvel ezelőtt még az Un Certain Regard díjat is beseperte.
Radu Mihăileanu és Cătălin Mitulescu munkái képviselik az utóbbi években elmaradhatatlan román filmet, a mostanában válságban lévő magyart pedig a médiaszerepléseiről ismert, de elképesztően érzékeny, kemény kisfilmet rendező Till Attila.
Olyan félelmetesen erős mezőny sorakozik fel Cannes-ban, amelyre legutoljára az azóta is referenciaként szolgáló 2002-es évben volt példa. Ha ezek közül csak három hozza a tőle elvárható remekmű szintet, akkor ígérem, visszavonom a filmművészet jövőjére tett pesszimista és illúziót vesztett megjegyzéseimet.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
