Láttuk a Pinát, 3D-ben
Dunai László, Fülöp Noémi 2011. június 06. 13:29, utolsó frissítés: 13:29Wim Wenders az első rendező, aki 3D-ben forgatott művészfilmet, amelynek első TIFF-es vetítésére alig lehetett bejutni. A filmfesztiválon csemegéztünk.
Womb (Anyaméh)
r.: Fliegauf Benedek
Magyarország-Németország-Franciaország, 2010
1. szempont
A Womb bebizonyította nekem, hogy bármit meg tudok bocsájtani Fliegauf Benedeknek. Ha bárki más találta volna ki ezt a történetet erről a (szerintem) végletesen önző és visszataszítóan magabiztos nőről, a film felénél kisétálok a moziból. Mégis, hogy jön valaki ahhoz, hogy kopogás nélkül besétáljon a tizenkét éve nem látott gyerekkori szerelme ajtaján?
Vagy ahhoz, hogy amikor a gyerekkori szerelme meghal, klónoztassa, megszülje és kihordja? Vagy ahhoz, hogy felnőttkoráig eltitkolja előle, honnan származik? Fliegauf (a film katalógusa szerint) önfeláldozást látott mindebben – én szánalmas egoizmust, de szerencsére minden ellenérzésem sem volt képes megzavarni a film élvezetében.
A rendező Szatmári Péter operatőrrel varázslatos, ízig-vérig fliegaufi világot teremtett, zúgó tengerrel, végtelen vízszintesekkel, a kék és szürke árnyalatainak kimeríthetetlen gazdagságával. Csak az elengedhetetlenül szükséges párbeszédekre szorítkozott, inkább a nézőre bízta, hogy a sokatmondó képekből kiolvassa a maga történetét.
Az első perctől elvesztem a szótlan, morajló, folyton borús világvége hangulatában. Elengedtem magam, hagytam, hogy sodorjon, élveztem, ahogy minden újabb jelenetben ugyanannyira pontosan helyén volt minden részlet, mint az előzőben. Ha mindenki hozzám hasonlóan rezonálna erre a világra, a Womb (az összes többi Fliegauf-filmmel együtt) kasszasiker volna. A gond csak annyi: nem vagyunk egyformák.
2.szempont
Ha a nézők már azt mondják, hogy az új Fliegaufra ülök be, az már jelent valamit: védjegyet, fokozott elvárást, de a bukás lehetőségét is hordozza, mert ugyanazt akarja mindenki látni, mint eddig, és mégis mást.
A film egy nagyon aktuális kérdést (próbál meg) boncolgat(ni); a biotechnológiáról, a klónozásról beszél: miután Rebecca szerelme, Tommy autóbalesetben meghal, a nő elhatározza, hogy klónoztatja, majd újra megszüli a férfit.
A tengerpartra helyezett cselekmény, a víz mint a születés és a halál egyik szimbóluma, nagyon jól illik a témához, a gyönyörű képek nagy hatást gyakorolnak a nézőre, de ezeket a pazar képeket nem erősíti meg egy hasonlóan pazar forgatókönyv.
A legnagyobb bajom a filmmel az, hogy a megszületendő gyerek, majd az újra felnőtt Tommy egzisztenciális kérdései csak a film utolsó tíz percében kerülnek feltevésre.
Addig ugyanazokat a morális kérdéseket látjuk majdnem minden jelenetben újra és újra feszegetve: Rebecca hogyan képes fékezni azt, hogy úgy nézzen a felnövő gyermekére, mint múltbeli szeretőjére. Annyiszor ismétlődik meg ez a Wombban, mintha magát a klónozást képezné le a film szerkezete.
Ha szakmai szempontok szerint nézzük a rendező eddigi alkotói pályáját (Berlinale ill. locarnói szereplés), ennek a filmnek Cannes-ban kellett volna debutálnia: de a francia fesztiválra nem hívták meg, „csak” egy újabb locarnói szereplés maradt neki. Ez pedig nem véletlen.
Következő vetítés: a filmet nem vetítik többször a fesztiválon
Nader and Simin, a Separation (Nader és Simin: egy válás)
r.: Asghar Farhadi
Irán, 2011
Asghar Farhadi filmje nagydíjat nyert az idei Berlinálén, de ez távolról sem a legfontosabb ok arra, hogy megnézd. Simin otthagyja Nadert 11 éves lányukkal és nagybeteg édesapjával, ezért a férfi alkalmaz egy bejárónőt, akiről nem tudja, hogy terhes, és amikor a nő magára hagyja a beteget, kiteszi az ajtón. A bejárónő elveszíti a gyerekét, és Nadert hibáztatja. Közben Termeh, Nader és Simin lánya arról próbálja meggyőzni a szüleit: költözzenek újra össze – csekély sikerrel.
Ha mostanáig tudtál követni, valószínűleg nem lesz gondod Farhadi filmjének szédítő tempójával sem. A rendező röpke félóra alatt gubancolja úgy össze a szálakat, hogy a filmbéli bíró is csak fogja a fejét az egymással homlokegyenest ellentétes vallomásokat hallgatva. Hozzá hasonlóan a néző sem tudja, ki hazudik és ki mond igazat, hogy ki a bűnös és ki az áldozat ebben a történetben.
A mérleg minden szereplő esetében percek alatt billen át pozitívból negatívba, többször is a film folyamán. Maga Nader az elején szerethető karakternek tűnik, de sorra kerülnek fényre kisebb-nagyobb ferdítései. Siminről a film első pillanataiban az derül ki: érzéketlen és önző, hogy később azt lássuk, mindenre képes azért, hogy férjét és lányát kiszedje a csávából.
A történet hátterében pedig távoli, de a miénkhez sok szempontból hasonló világ tárul fel. Az iráni kórház vagy törvényszék például kísértetiesen emlékeztet a romániaira, lerobbant folyosóival és a sorban álló, hangoskodó tömeggel. És egyúttal arra is jó ez a film, hogy a végére rádöbbenj: nagyon könnyű meglátni az egyéniséget az összes női szereplő fejét fedő hijab alatt.
Következő vetítés: június 12, 16 óra, Diákok Művelődési Háza
Le quattro volte (A négy évszak)
r.: Michelangelo Frammartino
Olaszország, Németország, Svájc, 2011
Ez egy olyan film: lineáris történet, szavak és mindenféle zene nélkül. Nem csoda, ha egyszer a Határok nélkül szekcióból szúrtam ki – tudtam, mire vállalkozom. Úgy látszik, a közönség többi része is tudta, mert nem sétáltak ki a teremből vetítés közben. Sőt, nevetéssel nyugtáztak minden mikro-poént, amit a cselekményt szűken adagoló alkotás kínált.
Egy kis, olasz falut fogsz látni, gyönyörű képekben, hihetetlenül jól megkomponált, hosszú snittekben. Először azt fogod hinni, az öreg kecskepásztor mindennapjairól szól, de a pásztor meghal, a film pedig folytatódik. Erdőt és dombokat látsz majd, zegzugos, meredek utcákat, egymás hegyére-hátára épített házakat, aranyos kecskegidákat.
Ahogy a cím ígéri, elvonul majd a szemed előtt a négy évszak, a film tulajdonképpeni főszereplői, de ne számíts Vivaldi-féle feszes beosztásra. Inkább olyasmire gondolj, amit te is tapasztalsz a mindennapokban: lehet, hogy a nyár három hónapja éveknek tűnik, a tél viszont egyetlen pillanat. És bármennyire is nehezen hihető, ígérem, nem fogod megunni.
Következő vetítések: június 9, 17.15 óra, Odeon mozi (Polus Center) – június 11, 14.45 óra, Odeon mozi (Polus Center)
Amador
r.: Fernando Léon de Aranoa
Spanyolország, 2010
Marcela szegény, mint a templom egere, de nem ez a legnagyobb problémája. Bár gyereket vár, valahol a lelke mélyén maga is gyerek maradt – iskolás gyöngybetűkkel ír, kislányos blúzocskákat hord, és fél kimondani, mi bántja. Párjával látszólag a legnagyobb egyetértésben élnek együtt, közben viszont Marcela nem tudja elképzelni a közös jövőjüket – és persze ezt is fél kimondani.
Az idős férfival, akinek gondozását elvállalja, valamiért más a helyzet. Marcela mer vitatkozni Amadorral, talán azért, mert a férfi idős és kiszolgáltatott – vagy egyszerűen csak mert szimpatikus neki az öreg. De Amador hamarosan meghal, Marcelának viszont szüksége van az első fizetésére, amit csak hónap végén kaphat kézhez.
A Marcelát játszó Magaly Solier kiválóan érzékelteti a lány minden félszegségét, vívódását, megtorpanását, amíg eljut oda, hogy szakítson az élettársával, és vállalni merje saját, különutas vágyait. Az Amador a felszínen napfényes komédia egy annyira abszurd helyzetről, ami csak a romániai hírekben lehet mindennapos. De a mélyben egy sok érzékenységgel megrajzolt történet rejlik arról, hogyan lehet jóval azután felnőni, hogy elértük a nagykorúságot.
Következő vetítés: június 10, 22.45 óra, Odeon mozi (Polus Center)
Pina
r.: Wim Wenders
Németország, Franciaország, 2010
„Táncoljatok, táncoljatok... különben elvesztünk” - mondja Pina Bausch a film utolsó perceiben. És a társulat tagjai valóban elvesztek, ha nem táncolhatnak. „Amikor Pinával találkoztam, úgy éreztem, végre meg tudok szólalni” - mondja egyikük. Elhunyt rendező-koreográfusuk nélkül maguk is elveszettek, egyikük azt kívánja, bár legalább álmaiban viszontláthatná Pinát.
Wenders filmje inkább szól a társulatról, mint Pináról – bár az összes megszólaló táncos a társulat vezetőjéről beszél, közben többet árulnak el magukról, a hozzá és egymáshoz fűződő viszonyukról. Egyébként nem beszélnek túl sokat, mindenkire egy-két mondat vagy esetleg csak egy pillantás jut. Wenders filmje elsősorban hosszú felvételekből áll az előadásokról, illetve a táncosok szólóiról.
És ez a film legnagyobb, ha nem egyetlen buktatója. Aki nem szereti eléggé a mozgásszínházat ahhoz, hogy két órán keresztül nézze, ahogy a mozivásznon táncolnak, mozijegy helyett inkább Pina Bausch-életrajzra költsön. Mindenki másnak lebilincselő élmény lesz az a nyugtalan, feszült, elemi erő, ami ezekből a táncosokból sugárzik.
Ami pedig a 3D-t illeti: Wendersnek sikerült a film szerves részévé beemelnie a technológiát, nem tűnik parasztvakításnak, olcsó (azaz nagyon is drága) reklámfogásnak. A plusz dimenzió elvesz a részletekből, a finom tónusokból, de közben hol elviselhetetlenül összezsugorítja, hol a végtelenbe tágítja a teret, amelyikben úgy érezheted, együtt létezel a társulat tagjaival.
Következő vetítés: június 8, 19.30 óra, Odeon mozi (Polus Center)
Incendies/Tűzvészek
r.: Denis Villeneuve
Franciaország, Kanada, 2010
A Kanadában készült francia nyelvű film, melyet a legjobb idegen nyelvű Oscarra jelöltek, 2011-ben a fesztivál egyik „must see”-je. Azért nem szép tőlünk, hogy csak most szólunk, mert nem vetítik többet a TIFF-en.
Az Incendies első fél órája elég lassan telik el, ebben a részben tudjuk meg, hogy az ikerpár, Jeanne és Simon Marwan anyja meghalt, és végrendeletében arra kérte őket, hogy vándoroljanak el Közép-Keletre, egy a valóságban nem létező országba, és találják meg családi gyökereiket, mert csak azután lesz méltó rá, hogy rendes sírkövet állítsanak neki.
A végrendelet két másik fontos információt is tartalmaz: az ikreknek van egy eltitkolt testvérük, és a halottnak hitt apjuk életben van. Miután megtalálták őket, mindkettőnek egy-egy borítékot kell átadniuk.
Ezután a film eseményei felpörögnek, és párhuzamosan figyelhetjük a testvérpár anyjának, Nawalnak a múltbeli cselekvéseit és Jeanne Marwan nyomozását (a testvére csak később kapcsolódik be). Ahogy egyre többet tud meg a lány az anyja múltjáról, a film is egyre több részletet mutat be az anya történetéből. Az az izgalmas, hogy ezek alapján a néző rendelkezik a legtöbb információval az eseményekről.
A film szerkezete olyan, mint egy hídé, melyet a két partról kezdenek el építeni: a múlt és jelen haladnak egymás felé, majd csak akkor van kész teljesen, ha a két part találkozik.
A két partról induló építkezés pedig csak akkor találkozhat, ha mindkét oldalt, a nyomozást a jelenben és az anya történetét tökéletesen építik fel. A film pedig precízen építkezik, szinte nem lehet olyan részt találni benne, melyet ki lehetne vágni.
A rendező, Denis Villeneuve képes végig fenntartani a néző érdeklődését és egy olyan sokkoló véget épít fel, mely a vetítés után minden nézőt még napokig gondolkodásra késztethet.
Következő vetítés: a filmet nem vetítik többször a fesztiválon
Dos Hermanos/Két testvér
r.: Daniel Burman
Argentína,2010
Ez a film egy öreg testvérpár történetét meséli el, akik agglegényként, illetve vénleányként élik az életüket, szinte már olyan szinten, mintha egy házaspár lennének: a nő egy ügyeskedő, mindent befolyásolni akaró domináns fél, a férfi pedig az, aki ezt megtanulta kezelni és elviselni.
Mindkét főszereplőnek megvan a maga baja: Marcos egy Oedipus-komplexusos, latens homoszexualitással küszködő öregúr, Susana pedig egy, a saját sorsától megkeseredett vénkisasszony, aki elfuserált üzleti vállalkozásaiban próbálja meg kiélni magát.
Ha nem figyelünk behatóbban a Dos Hermanosra, akkor szinte nem történik semmi a filmben. Azonban ha kicsit jobban szemügyre vesszük, mi is játszódik le a filmvásznon, ha odafigyelünk a részletekre, egy gyönyörű történet bontakozik ki szemünk előtt: a két öreg, az örökösen együtt élő pár, nagy harcok árán, de vénségükre megtanulnak egymás nélkül élni. Gratula a rendezőnek, Daniel Burmannak és a színészeknek, Antonio Gasallának valamint Graciela Borges-nek.
Következő vetítés: június 6, 23 óra, Odeon
Les Barons
r.: Nabil Ben Yadir
Belgium, Franciaország
Hassan, Aziz és Mounir három jóbarát, akik békés apátiában töltik mindennapjaikat, mert az az elméletük, hogy mindenkinek megvan, hány lépést tehet meg életében, ezért nem szabad túlságosan megerőltetni magad. Minél kevesebbet lépsz az életedben, annál gazdagabb és elégedettebb leszel.
Mikor a filozófiájuk találkozik a valósággal, akkor jönnek a problémák, amelyeken keresztül azt a kérdést feszegeti a film, hogy miként tarthatóak az arab hagyományok a külföldi diaszpórákon.
Hassan humorista szeretne lenni, de apja és egész közössége lenézi ezt a szakmát, inkább buszsofőrként képzelik el jövőjét, és eljövendő felesége sem az, akit ő választott, hanem az, aki miatt a családja boldog lehet. Azonban elérkezik az a pont, ahol nem tud tovább úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.
A film a Belgiumban élő arab közösség problémáit feszegeti hol viccesen, hol véresen komoly módon. Néhol nyálas, néhol kiszámítható, de szeretnivaló, és üzenete sem új, azonban képes szórakoztatni.
Következő vetítés: június 8, 17:30, Odeon
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
