Őrjöngő tömeg a BestFest utolsó napján
B.P.E. 2011. július 04. 14:29, utolsó frissítés: 15:50Nem kellett sokat találgatni, hogy a fesztivál melyik előadója fogja legintenzívebben megmozgatni az közönséget, de a Pendulumra szinte rávert a House of Pain – egy szám erejéig.
A B’EstFest utolsó napjának reggele nem indult jól: arra ébredtünk, hogy esik. Meg arra, hogy havereink, akik úgy döntöttek, inkább sátrat bérelnek szombat éjszakára, és nem jönnek vissza a hotelbe, mégis visszajöttek. Ugyanis hajnali 4-kor nem volt, akitől sátortábori belépőt vegyenek vagy sátrat béreljenek, így aközött választhattak, hogy a mezőn alszanak (ekkor már a fesziválterületre sem voltak hajlandóak visszaengedni őket), vagy mégis visszajönnek a hotelbe.
Délben az is kiderült, hogy aznapra kétfele oszlik a társaság: én az egyik fele, Tunari-ba, mindenki más a másik fele, az Alkotmány téri Judas Priest és Whitesnake koncertre. Így ezúttal egyedül töltöttem az időt éjfélig, az unaloműzésre meg magammal vittem a laptopot. Szerencsére délutánra kisütött kicsit a nap, de ettől függetlenül kegyetlenül hideg volt már sötétedés előtt. Érkezésemkor a Sarmalele Reci zenélt pártucatnyi lelkes rajongónak, nekem csupán az tűnt fel, hogy az ősz és rövid hajú András Zoltán énekesnek hosszú barna haja van.
A nem sokkal ezután kezdő CTC rapformációt szerettem volna elkerülni, ezért a Future Heroes színpadnál vártam a Blue Nipple Boyt. De a CTC-től itt sem tudtam szabadulni, a BNB finom zenéjén áthasítottak a hip-hop ritmusok. A CTC egyébként elég szép tömeget mozgatott meg, ami még tovább nőtt a R.O.A. fellépésére. A román elektronikus zene új szenzációja hármas felállásban nyomul élőben, Junkyard és UNU’ mellé betársult egy gitáros is, aki inkább pózolt, mint a hangszerét kezelte. Junkyard nem volt végig a helyzet magaslatán, nagy slágerüket, a Ne placet például eléggé elbaltázta, viszont az ezt követő Aripi in Vant annyira jól szólt dubstepes beütéseivel, hogy hajlandó vagyok mindent megbocsájtani nekik, és a közönség is ugyanígy tett, így összességében pozitív élménnyel távoztunk a végén.
A House of Pain viszont becsapta a rajongókat: az első félórás hip-hop blokk után ugyanis Everlast nyakába akasztotta a gitárját, és belevágott egy country nótába. Az első sorokból a Jump Aroundot követelő fickónak pedig beszólt: I’m not a fuckin’ jukebox! Egy dallal később elmagyarázta: a House of Pain nem létezhetne Everlast nélkül, így tessék szépen elfogadni, hogy nem csak rap van a világon. A közönség pedig, számomra érthetetlen módon, ráharapott a blues-country ízű muzsikára, és a közel tíz percesre nyújtott, szólókkal gazdagon fűszerezett instrumentális résznél egészen beindult.
És amikor már mindenki azt hitte, hogy a koncert ebben a hangulatban zárul, Everlast beköpte: And it goes something like this! Aztán meg megszólalt a Cypress Hill DJ-je, Muggs által nekik ajándékozott, összetéveszthetetlen alap, és a téren mindenki egyszerre ugrálni kezdett, a sörteraszokról is ömlött a közönség, és öt percig mindenki azt skandálta: jump, jump, jump, jump!
Én mindezt a másik színpad előtt állva néztem végig, a Hadouken!-re várakozó 15 éves, vasalt hajú gyerekek között. Nagyon öregnek éreztem magam, főleg így, hogy előre tudtam: az oldalamon lógó laptop-táska lehetetlenné teszi, hogy velük ugrándozzak, amikor eljön az ideje. Jó taktikai érzékkel a tömeg széle fele húzódtam, mielőtt a brit new-raverek elfoglalták volna a színpadot. Negyedórával később már hatalmas moshpitben lökődték egymást az emberek ott, ahol korábban én álltam. Bár a zenéjüket szeretem, de kösz, a lökdösésből nem kérek.
A Hadouken! zenéjére két dolog jellemző: hangos, és a földbe döngöl – vasárnap este pedig mindkettőt megkaptuk tőlük, ennél jobb előadót el sem lehetett volna képzelni a Pendulum elé, nem véletlen, hogy nemrég együtt turnéztak.
Rövidke, alig egyórás koncertjük utolsó dalánál már ugyanannyian álltak a Ciuc színpad előtt a Pendulumra várva, mint ahányan a Coca-Cola sznpadánál tomboltak. De felesleges volt sietni, a Pendulum ugyanis 25 percet várakoztatta a tömeget. Igaz, pár másodperccel színpadra lépésük után meg is bocsájtották ezt nekik. A háttérben egy hatalmas, 100 négyzetméteres ledfalon ment a vetítés, előtte 40 stroboszkóp villogott, és a zene bombasztikusan hangosan szólt.
A gitár-bőgő-szinti-dob-MC felállásban nyomuló zenekar koncertjét leginkább a Prodigy félszigetes fellépéséhez hasonlíthatnám, abból a szempontból, hogy a fesztivál minden más helyszíne kiürült – ez a Dance Arénában volt a leglátványosabb, ahol Snow szettjére egészen pontosan ketten maradtak. Persze jó kérdés, hogy miért kell az ország elsőszámú dnb dj-je egy időpontban zenéljen a világ elsőszámú dnb live actjével.
A másik érdekes jelenség, hogy a koncertet senki sem nézte. A hátul állók is ugyanúgy ugráltak, tomboltak, mint az első sorokban bulizók, és a közönség csak egy dologra panaszkodhatott: a zenekar nem jött vissza ráadásra, és így nem hangzott el a talán legnagyobb slágerük, a Tarantula sem.
Számunkra itt ért véget az első zöldben szervezett B’EstFest, amely összességében véve egy sikeres első próbálkozás volt, és a szervezők valószínűleg tanulnak a hibáikból, így jövőre még jobb lesz a rendezvény. Mert ezt folytatni kell.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
