Szubjektív Astra II: meztelenség a filmvásznon
kérdezett:Plainer Zsuzsa 2012. október 24. 16:40, utolsó frissítés: 18:22Horvátországban ez volt az első, leszbikusokról szóló dokfilm. Korábban voltak játékfilmek, de ezekben a homoszexuális szereplők meghaltak vagy megházasodtak, meséli Dana Budisavljevic rendezőnő, aki filmjében saját magát alakítja.
A Family Meals-t (saját fordításomban: Családi ebéd) véletlenül egész hamar „kihalásztam” az Astra kínálatából. A film kerete, a családi étkezés, de inkább mégis úgy mondanám, a családi ebéd, amely, tudtommal, rögzített nyelvi kategória, jelentheti az összetartó rítusokat csakúgy, mint a kínos feszengéseket, a kényszeredett együttléteket, a tartalom nélküli protokollt.
Dana Budisavljevic alkotásában a családi ebédek, pontosabban étkezések a film vizuális és a cselekmény tényleges keretét jelentik: kidolgozott képeket asztalról, ételről, evésről, főzésről, étkezőkről. Ráadásul mindenkinek saját specialitása van, elkülönülő képi világgal: az apa kissé lazán összehajigált reggeli alkalmával kerül elő, a vajas kenyér, a felvágott társaságában, az anyáé a többfogásos ebédek, a sütemények és krémek világa, a testvéré az olasz konyha: spagetti, bazsalikom, az ibrikben főtt kávé.
A családi étkezések nemcsak látványosak, de tartalmasak is: kényes témák kerülnek itt elő, konfliktusok, sérelmek, szétválások története, és egy coming out, ami a film meghatározó vonala. Az alábbi interjúban a horvát rendezőnő mesél arról, milyen volt eljátszani a saját szerepét egy, a saját családjáról készült filmben.
Először a címről: mindenkinek eszébe jut valami arról, hogy családi ebéd. Neked mi ugrik be?
- Miután a családom beleegyezett, hogy szerepeljen a filmben, amiben az elején egyáltalán nem voltam biztos, úgy döntöttem a közös étkezéseket adják majd a keretet. Ez egy valós helyzet egyébként, mert a filmben szereplő ebédek és vacsorák tényleg igaziak: évek óta együtt reggelizünk az apámmal, az anyám gyakran meghív ebédre.
Most, hogy felnőttünk a testvéremmel, és már nem élünk együtt a szüleinkkel, az étkezések közös pontot jelentenek. Persze az is segített, hogy arra gondoltam, évekig jártam ezekre a családi ebédekre, ahol mindenféléről beszélgettünk, politikáról például, és az jutott eszembe, vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a családi ebédeken igazi témák is szóba kerüljenek. Hogy arról is beszéljünk, ami foglalkoztat vagy éppen bánt.
A családoddal való beszélgetések inkább spontának vagy megrendezettek a filmben? Mennyire próbáltad kontrollálni a szereplőket és a történetet?
- Először próbafelvételek készültek, hogy kiderüljön, a családom tagjai képesek-e eljátszani saját magukat, tudnak-e természetesen viselkedni a kamera előtt. De hamar kiderült, fantasztikusan alakítanak, nagyon életszerűek. Mindannyian szeretik a filmeket, a bátyám fordító, aki filmforgatókönyveket is fordít, a szüleim szeretik a mozit.
Az első próbafelvételeket leszámítva minden spontánul ment. Az elején úgy gondoltam, a forgatás hosszabb időt vesz majd igénybe, elfelejtettem, hogy az embereket nehéz leállítani, ha egyszer beindultak. A családom mindent egyszerre akart elmesélni, egyetlen ebéd alatt, és ha megkértem őket, hogy ismételjék meg a dolgokat, azt mondták, hogy ezt már egyszer elmondták.
Ezt leszámítva a filmben minden spontán módon történt, a szerkesztéskor és a vágások során mindössze egyszerűsítettem a történeten, vagy kihagytam nagyon személyes információkat. Egyébként a vágás volt a legnehezebb, nem szerettem magam a filmben. Néha túl spontán módon reagáltam, főleg olyan kijelentésekre, amelyek megérintettek, máskor nagyon is kontrolláltam magam, mert próbáltam megérteni, mit miért mondok vagy teszek.
A forgatás egyszerre volt személyes és távolságtartó, hiszen csak egy kamerám volt, és egyszerre kellett felügyelnem rá, ugyanakkor megtalálni a családommal való beszélgetéseink során felmerülő legfontosabb kérdéseket. A mai média nagy teret szentel a valóságshowknak, ahol mindennapi emberek mindennapi élete a téma, és a valóságshow-k igazi mintává, zsánerműfajjá váltak, én pedig szerettem volna megmutatni, az én filmem miben különbözik ettől.
És szerinted mi a különbség?
- A legnagyobb különbség, hogy a filmemben a szereplők nem milliós díjakért harcolnak. Az emberek szeretik a valóságshow-kat, mert azt gondolják, ott igazi emberek szerepelnek és tesznek igazi dolgokat, hogy ami ott van, nem hamis. Igen, de a rendszer mögöttük az, hiszen nem gondolkozunk el a szereplőkön, a karaktereken, és nem is igazán törődünk velük.
Azt hiszem, a filmemből kiderül, hogy én nagyon is törődöm a szereplőimmel, hogy igazán kedvelem őket. Egy valósághű keretben vannak ábrázolva, de törődöm velük, és szerintem ez a legnagyobb különbség.
Míg a valóságshow-kban gyakori a botrány, a filmed ha nem is botrányos, de kényes témát boncolgat, a szexuális identitásodat. Te hogy látod a homoszexualitásodat, mint a filmed témáját?
- Leszbikusnak lenni Kelet-Európában egyáltalán nem szokatlan, csak ez egy olyan identitás, ami nem felel meg a fősodornak. Horvátországban ez volt az első, leszbikusokról szóló dokfilm, és hatalmas médiafigyelem övezte. Korábban voltak a témáról szóló játékfilmek, de ezekben a homoszexuális szereplők meghaltak vagy megházasodtak.
Létezett ugyan hagyománya annak, hogy megfilmesítsék a meleg-témát, de általában fikciókban és klisékben gondolkoztak. Az én filmem volt az első, amely egy valós személy, egy valós család valós történetét mondja el. Persze a témának van társadalmi vonatkozása is, de számomra a személyes vonal, a család volt a legfontosabb, mert ez mutatja meg, mennyire lényeges ez a kérdés.
Egyszer egy műhelybeszélgetésen a filmemről egy svéd srác azt mondta, szerinte ez a történet Svédországban is játszódhatna. Ez igaz, főleg, mert az elején én magam sem voltam biztos abban, mennyire maradjak meg a személyes történet szintjén, és mennyire keverjem bele a filmbe a horvát közeget. Főleg, hogy én magam is gyakran részt veszek melegfelvonuláson, és aktivista is vagyok. Végül úgy döntöttem, a családi történet sokkal erősebb, mint az aktivista vonal.
Igaz, hogy Horvátországban nemrég rendezték meg a tizedik melegfelvonulást, de ez az esemény gyakran erőszakba torkollik. Résztvevőket vernek meg és zárnak börtönbe, és az erőszak képei körbejárják a világot, nem csoda, hogy a Nyugat is ilyennek lát minket: homofóbnak és erőszakosnak. Ez persze igaz, de nem a teljes igazság, hiszen léteznek családok, akik megpróbálnak kezdeni valamit egy ilyen helyzettel. Persze ez néhány nyugat-európainak nem tetszik, nem tudják hova tenni a filmet, mert az nem felel meg a horvát homofóbiáról alkotott erőszakos képüknek.
Én a filmemet intimnek tartom, olyannak, ami bárhol máshol is játszódhatna, és ez az én szememben nagy érték. Egyébként a munkámnak nagy sikere volt a zágrábi dokfilmfesztiválon márciusban, annyira, hogy egy ideig moziba is játszották. Ez szerintem azért van, mert ez nemcsak egy meleg film, hanem egy családi film is.
A melegeket mindig különlegesnek vagy különösnek ábrázolják, én pedig azt akartam megmutatni, hogy melegnek lenni pont olyan különbség, mint a többi: hiszen hozzámehettem volna egy nem megfelelő fiúhoz, választhattam volna rossz egyetemet, ezek mind ugyanolyan különbségek és problémák, mint az, hogy meleg vagyok. Az, hogy ez nemcsak egy meleg film, hanem családi film is, hogy az emberek ezt annak látják, számomra hatalmas győzelem, mert sikerült megszabadulnom attól, hogy sablonosan, klisészerűen ábrázoljam a leszbikusokat.
Azt mondod, ez volt az első horvát dokumentumfilm a leszbikusokról, és sikere is volt. Mesélnél még a fogadtatásról?
- Jó, persze nem úgy volt siker, mint a Harry Potternek. Fesztiválon szerepelt, ahová elsősorban egy művelt közönség jár. A Zagreb Docs-on márciusban hat telt házas vetítés volt. Hat. És a közönség állva tapsolt. Éreztem, hogy valami történik a teremben, volt aki sírt, volt, aki nevetett. Gondolom, ez részben annak köszönhető, hogy a filmben egy középosztálybeli család szerepelt, és ezzel könnyen lehetett azonosulni, hiszen a fesztiválközönség is innen kerül ki.
Horvátországban, és, szerintem, egész Kelet-Európában, a dokumentumfilmek inkább az alacsonyabb társadalmi kategóriákról szólnak, ők viszont nem igazán járnak filmfesztiválra. A vetítések után sokan odajöttek hozzám, és elmondták, hogy ajánlották a filmet másoknak is, hogy nekik is pont ilyen a nagymamájuk, mint az enyém, hogy elhozzák majd a szüleiket, mert ez egy jó alkalom arra, hogy beszélgetni kezdjenek velük. Nyilván számított az is, hogy a filmben a saját nyelvünkön, horvátul beszélnek, nem angolul, így könnyebb a szereplőkkel azonosulni.
Volt olyan is, aki elmondta, hogy az a jó, hogy az én anyám olyan, mint az övé, ezért az övé majd tud az enyémhez viszonyulni. Persze sok meleg jött, sokan levelet is írtak, hogy tetszett a film, de nemcsak ők kerestek meg. Szerintem számított, hogy a film családtörténet is, hogy itt csak a család szerepel, hogy mindenki valamilyen értelemben meztelen.
Ekkor gondoltam arra, hogy megpróbálom moziban is bemutatni a filmet, egy nagyobb közönség előtt. Sikere volt. Persze nekem személyesen a film segített abban, hogy ne kelljen rejtőzködnöm többé. Nem volt egyszerű vállalnom, hogy meleg vagyok, mert nem ismertem egyetlen filmrendezőt sem, aki vállalta volna. Azt gondoltam, soha sem lehetek filmrendező, mert meleg filmrendező nem létezik. Te biztos nevetsz ezen, de nekem úgy volt, mintha én lennék az első női űrhajós vagy ilyesmi. Korábban viccesen azt mondtam, egyetlen meleget ismerek, Martina Navratilovát, de ő teniszező, és már elment az országból.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
