Szubjektív Astra Filmfesztivál: lánya neve Facebook
Plainer Zsuzsa 2012. október 23. 17:33, utolsó frissítés: 2012. október 24. 13:03Kuba tenger és szivar nélkül, kivonulás a térre Egyiptomban, zakuszkás és borospincés 1989-es forradalom egy Fehér megyei faluban.
Nem vagyok újságíró, sem filmes. Antropológus vagyok, aki szeretné, ha a nagyszebeni Astra dokumentum- és antropológiai filmfesztivál minél láthatóbb és ismertebb lenne; ehhez járulna hozzá a következő szubjektív ajánló és válogatás.
Bár az alábbi szelekció személyes, talán önkényes is, mégiscsak adott szempontok köré szerveződik. Egyrészt szeretné felhívni a figyelmet a versenyprogramot kiegészítő szakmai rendezvényekre (műhelyek, mesterkurzusok), másrészt megpróbál számot vetni azzal, hogy nem könnyű filmekről írni, olyan filmekről meg pláne nem, amelyeket az olvasók egy része nem is látott. Ezért a hosszabb, klasszikusabb, antropológiaibb alkotások helyett olyanokat mutat be, amelyek vélhetően a nem szakmabeliek számára is érdekesek lehetnek.
Diktatúra a filmeken
A totalitárius rendszer bemutatása az idei Astra egyik nagy témája volt, a mai Egyiptomtól a 89-es Románián át a mai Kubáig tartott az ív, és négy filmet, négy rendezőt, négy világot fogott át.
Az egyik Goran Radovanovic munkája, a Fidellel tűzön-vízen át („With Fidel Whatever Happenes”) a 21.századi kommunista Kuba vizuális látlelete. A dialógusok nélküli filmen egy ócska, javíthatatlan motorbicikli tulajdonosa, egy fogorvos és páciense, és egy nyilvános telefont működtető házaspár rövid történetein keresztül ismerjük meg az államkommunizmus fonákságait.
A borotválótörülközőnek használt nemzeti zászlót, amit a szépítkezés után gondosan visszatesznek a helyére, a kopott zöld kerítésre, a Vladimir Iljics Rodriguez nevű pácienst, akinek történelmi neve van és rengeteg lyukas foga, a nagy tévéshow-május elseje helyett annak szegényes, vidéki változatát, ahol
a húsosztást legalább akkora tömeg élteti, mint a kommunista forradalmat.
„Ez a mágikus realizmus – magyarázta a rendező a vetítést követő beszélgetésen. Be akartam mutatni a rendszert, azt, ahogy működik. És hogy Kubában minden szürreális. Könnyű dolgom volt, hiszen magam is a Balkánról jöttem, ahol költészet és irónia összemosódik”.
Elnyomás és humor, valóság és irrealitás nemcsak a témában, hanem a film szerkezetében is tetten érhető. „Kreatív manipuláció a munkám – meséli Radovanovic – hiszen megcsináltam a filmet. Ez nem egy objektív kép Kubáról, hanem egy képeslap, amiről szándékosan elhagytam a tipikus elemeket: a filmen nincsen tenger, mert a Kubáról szóló filmek mindegyikében van, és nincsen benne szivar sem.
A jelenetek egy részét megrendeztem, a szereplőt például csak Vladmir Rodrigues-nek hívják, az Iljicset én tettem hozzá, mert hallottam, hogy van Mexikóban egy ember, akit Karl Leninnek hívnak. Vagy ott van például a jelenet, amikor a fogorvos áll az úton, majd leint egy öszvéres embert, és ketten mennek öszvérháton tovább. Ez így nem történt meg, én kértem a szereplőt, hogy intse le az öszvéres embert, aki éppen arra járt, majd üljön fel. Azért tettem ezt, mert ő maga mesélte, hogy gyakran leinti a lovasokat, és itt volt az alkalom.
A dokumentumfilm készítésben gyakran előfordul, hogy nincs pénz, meghal az alany, vagy visszamondja a szereplést. Nekem ez nem tetszik, én játékfilmes vagyok, nem dokumentarista, hanem művész. És a művészek őrült emberek. Egyébként nem találtam ki a dolgokat, semmi sincs a filmben, amit én találtam volna ki, csak olyan dolgokat tettem bele, amelyek megtörténhettek volna, vagy
meg is történtek, csak nem ott és akkor.”
Fikció és valóság vagy éppen diktatúra és humor jellemezte a forradalmas mozikat is az idei Astrán. Petr Lom kísérőfilmje, a Back to the Square (Vissza a térre) című, az egyiptomi eseményeket és hatásukat feldolgozó nagyobb munka is ilyen.
A forradalmi hangulatban az egyiptomi szülők egy része Reménynek, Forradalomnak nevezi el az időszakban született gyermekeit. Így tesz Gamail Mohamed Ibarhim is, aki újszülött lányának a Facebook nevet adja. Miközben a rendező Ibahimot keresi, és talál is számtalan hasonló nevű kairói férfit, az emberekről a névadás kapcsán az eseményekről beszélget.
Miután az apa nem kerül elő, Lom ál Gamail Mohamed Ibrahimokat keres, akik egy ál-feleséggel, és (ugyanazzal) az ál-kislánnyal állnak a kamera elé, és jelentik ki, hogy Facebooknak hívják. Mindenki forradalmár – gondolom ez lehetett az elképzelés lényege.
A Stremț 89 a versenyen induló diákfilmek egyike, Anda Puşcaş és Dragoş Dulea munkája, amely azt örökíti meg, hogyan élte túl a forradalmat egy Fehér megyei falu. Jóllehet, a mozi vizuálisan nem túl érdekes és újszerű, a forradalmárok története valóságos kelet-európai abszurd.
A temesvári és bukaresti események hatására a falubeli férfiak elindulnak, hogy lemondassák a helyi polgármesternőt, aki persze nem akar lemondani, de megverik. A sikeres hatalomváltás után fejszéket és puskákat szereznek, és elindulnak forradalmárkodni a faluba. A hősi megmozdulás lényege a borospincék meglátogatása, különös tekintettel a jobbakra, mint a helyi papé, a terroristák keresése, amely egy szerető és egy elbújtatott, levágásra szánt marha megtalálásával végződik.
Közben a helyi hősök egy veterán katonát is foglyuk ejtenek,
aki egy üveg lekvár és egy másik üveg zakuszka kíséretében látogatóba igyekszik valakihez. Az asszonyok csitítgatják a népet, és főzik a töltött káposztát, ahogy ez már forradalomban lenni szokott. A film nagy előnye a leplezetlen közvetlenség és egyszerűség, amivel a rendezők a helyieket bemutatják, és azok is saját magukat. Mihule, vorbeşte – hangzik a riporteri-rendezői felszólítás, a film pedig elindul az ütött-kopott konyhában, a retró gáztűzhely mögött sámlin üldögélő Mihu (volt vasutas, jelenleg nyugdíjas) történetével, aki szerint amúgy a régi rendszer jobb volt.
Cornel Mihalache (Pipeturi goale şi buzunare pline) alkotása tévé általi manipulációnak látja a 89-es bukaresti történéseket. A film ereje, érzésem szerint, nem az államcsíny ötlete, és nem is az, hogy megpróbál rendet tenni az információs káoszban, hanem hogy a televízióról és a filmről a képek nyelvén beszél.
Előveszi az archívum forradalmi darabjait, és így összeválogatva látjuk igazán, hogy a közszolgálati tévé forradalmi stúdiója nemcsak a nagy tettek, hanem a nagy poénok helyszíne is volt: kopott pulóverek, álpatetikus hangsúllyal, drámai erővel deklamáló közszereplők, aranykereszttel hadonászó pópák és újdonsült híveik. Így, majd huszonöt év után, egy abszurd dráma szereplőivé válnak, kisszerűek és nevetségesek.
Négy film, három állam, két rendszer, és persze egy újabb beszédmód a múltról: nem magasztalja fel, és nem akarja elutasítani sem, mint annyian teszik. A rendszer és a rendszerváltás humora szakít a régi kelet-európai klisével, hogy nálunk mindig új világ jön, és régi minduntalan érvénytelen - szerintem erről beszélnek ezek a mozik.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
