István, a király Kolozsváron: ezt nem a szemnek csinálták
R. T. 2013. augusztus 26. 16:22, utolsó frissítés: 2013. augusztus 27. 09:21Hanem azért, hogy a székely egyetemista ne csak a bulik hajnalán üvöltse ki magából a #i#szálljfelt#/i#, és az ősbemutató óta István-rajongó is boldog legyen, amiért most a kolozsvári kockaköveken állva hallja újra a dallamokat.
Itt már hatkor "tömegverekedés" lesz, igyekezni kell – erősítjük meg egymásban több ismerőssel is telefonon, hogy itt mindenki Istvánt akar látni, és lehetőleg reggel tízkor kéne lecövekelni egy jobb helyért. A tíz túlzás, a hat nem: ekkor már legalább kétszer annyian gyűltek ki a térre, mint az Intim Torna Illegál koncertjére néhány nappal korábban.
Hogy mennyi az annyi, azt nem tudjuk: a szervezők ötven-hatvanezret mondanak, amit sokallunk, de inkább nem jövünk saját becslésekkel. A lényeg, hogy mire a Beethoven-darab első dallamai felcsendülnek, már nem fázunk: jó szorosan "melegítjük" egymást. És persze ugrálás indul, zászlózás (szerencsére lekerül, mert nem látnék tőle), gyerekek a nyakba (ők már kevésbé kerülnek le), és akárhány tízezren szépen végigénekelünk másfél órát.
Nem akarnék hasonlítgatni, de csak előjön, még szerencse, hogy alap is van hozzá, olyan alap, ami kizárólag a produkcióról magáról szól, semmiféle médiacirkuszról. Míg az Alföldi-féle darab zenei részét lehetett két mondatban letudni, és utána egyebekről alaposan beszélni, a kolozsvári Istvánnak a látványvilágát lehet ugyanennyire röviden elintézni. A forgószínpad, amely egy várfalon időnként meglóbálja Istvánt vagy Saroltot, minekvan-kategóriás, a jelmezek vagy súlyos, prémes, úgynevezett korhű darabok, vagy totál anakronisztikusak – vitézkötés, római katonajelmez (1000 körül? a német lovagokon?!), a háttérben meg egy vászondarabon húzogatják fel-le hol István, hol Koppány „logóját”, nehogy ne értsük véletlenül, ki énekel éppen.
Fotó: Sebők Botond
Fotó: Kiss Gábor
Fotó: Kiss Gábor
Fotó: Sebők Botond
Fotó: Sebők Botond
Fotó: Sebők Botond
A keresztény-pogány szembenállás szimbólumai a lehető legkézenfekvőbbek,
a kereszt legyőzi az életfát, szóval nem különösebben érdemes tárgyalni róla. Aki odanéz, megnyugtathatja magát, hogy ez nem valamiféle kortárs értelmezés, modern elemekkel, bár az illető valószínűleg nem figyelt a nyitány alatti Rákóczi-, Kossuth- és ’56-os szimbólumokra.
Viszont fogalmam sincs, mennyien nézik állandóan a színpadot, mert én is csak egy csücsköt látok, meg a kivetítőt. Mögöttem egy édesapa énekel, totál jó hangja van, megnyugszom: nem csak az én repedtfazakam cseng a környéken. Nem mindenhol énekelnek különben, mesélik másnap, de ezt helyben esély sem lett volna leellenőrizni.
A Nincs más út, csak az Isten útja alatt döbbenek rá valamire. Bevallom, Feke Pál nem a szívem csücske; hasonlítgatások nélkül, egyszerűen nem tetszik a hangszíne, ahogy hajlítgatja a sorokat, de most el kell ismernem valamit. Feke, akit kedd este már láttam a képernyőn,
vérprofi előadó,
aki eljátssza az esendő Istvánt is, meg a patetikusat is, amelyiket éppen kérik tőle. Ő az egyetlen, aki mind a két – ez a kettősség egy darabig megmarad, pedig három-, négy-, ötféle Istvánról kellene beszélni – előadásban ott van, így már csak az ő éneke és játéka alapján értelmezhetők lennének az egyes változatok, annyira látszik a különbség.
Vadkerti Imre Koppányáról és Herczeg Flóra Rékájáról megoszlanak a vélemények, Éder Enikő Saroltja már egyértelműbben favorit, az egész zenei világ viszont tényleg az ismerős, a mindenki fülében ott lappangó, és abszolút erre volt most szükség.
Ezt az Istvánt nem nézésre csinálták,
ha arra csinálták volna, se adtak esélyt jól látni, hanem arra, hogy a székely egyetemista ne csak a bulik hajnalán üvöltse ki magából a szálljfelt, és az ősbemutató óta István-rajongó középkorú nő is boldog legyen, amiért most a kolozsvári kockaköveken állva hallja újra a dallamokat. Ismerőseink jórésze közösségi élményről,
összetartozás-érzésről posztolgat
tegnap estétől, és valahogy erről is kellett szólnia, a bejelentés óta erre készültek a kolozsváriak, és ezt meg is kapják most a Társulatos Istvántól. Állítólag a színészek is megkönnyezik a Himnuszt, bár hozzám nem látszik el, csak mesélik. Tényleg szépnek mondható élménnyel megyünk haza, és az is biztos, hogy a csíksomlyói után lett még egy erdélyi István. Bár a Felkelt a napunkat immár sosem fogom ugyanúgy hallgatni, mint eddig.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
