Keep calm, users! Stay tuned for the Armageddon
B. D. T.
2015. augusztus 20. 13:23, utolsó frissítés: 2015. augusztus 24. 10:53
Kevés ember van, aki hű tud maradni kamaszkori lázadásaihoz. A Sárosiak ilyenek. A Családban marad 4. című kiállításon jártunk.
Jöttek a gyergyói hegyekből egy lapályos, kispolgáriságára a „kommunizmus” alatt és „rendszerváltás” után is rátarti, önnön periférikusságát beteges hiúsággal mindig palástolni kész közegbe. A városba, ahonnan a kényelmes, moccanatlan, ódon falak lassan, de biztosan szívják magukba a föld halált hozó nedveit, régi tűzvészekben elporladt emberek, tyúkok, macskák hamvát. Ahol a szűk, macskaköves utcákon a meggörnyedt homlokzatú házak apró ablakai hunyorognak a szélben, odabent pedig torkokat kapar a salétrom, a rosszul szelelő kályha, a kapadohány füstje és a levegőtlenség.
A város, ahol ritkán szellőztetnek. Ahol az ellenállás egyetlen formája, bármivel szemben, hogy az örökké fújó szél elől bezárnak ajtót-ablakot. Ahol a fingszag is csak egy óvatlan pillanatban tud kiillanni egy nyitva felejtett kamraablakon. A zsebkendőnyi udvarokon egyformán lepi be a por a zöldhagymát és a nemesített rózsát.
Te, ki lakunkba belépsz, hajtsd le fejed, mert hanem bevered a fejszével faragott szemöldökfába, őseink intő jeleként, hogy soha ne merjünk nagyobbakra nőni, mint ők voltak. Sámlin ülve, kaptafák fölött hajladozva nyüstölték a tűt, kalapácsot, bőrt és saját bőrüket, húsukat, csontjukat. Arbeit macht frei, hiszik talán most is. Büszke utódaik, céhmesterek unokái vagyunk; összekapunk örökségeinken, mint a barompiaci kutyák a koncon; kijárjuk, elintézzük, beszélünk vele, nem vagyunk akárkik, s még nálad is nem-akárkibbek-vagyunk, biza. Vitának nevezzük, ha összekapunk azon, mászik-e hegyre a tehén.
Van már villany, víz, időnként a budit is le lehet húzni, a civilizáció jeleként már a tévéképernyők is hunyorognak az előbb említett apró ablakokból. Egy-egy házikóra kérkedő tükörpárnás ajtó, termopány és más székely csalafintaságok kerülnek, eléje a többhavi nyugati rabszolgamunkából összegründolt autó, hadd lássák a szomszédok.
Most jönne az obligát megjegyzés, hogy itt és most nem a város és annak lakói ellen beszélünk, de hát ezt egyesek úgysem hinnék el, hagyjuk hát a magyarázkodást. Nézzünk inkább kiállítást, a Magma Kortárs Képzőművészeti Kiállítótér Családban marad sorozatának negyedik részét. Sárosi Csaba és Sárosi Mátyás műveit. Semmi bizonyítható közük sincs az előbbi asszociációsorhoz, amelyért a felelősség kizárólag engem terhel, satöbbi.
Sárosi Csaba munkái iróniával és ugyanakkor mély empátiával reflektálnak „a társadalmi valóságra”, bármi is legyen az: béklyók, megszokások, beletörődések, emlékek, egy kortárs színdarab vagy akár saját korábbi alkotásai. Ahogyan a megnyitón Jánó Mihály művészettörténész kiemelte, roppant sokoldalú művész, aki műfajok, alapanyagok és technikák egész arzenálját vonultatja föl. Sok régebbi grafikáját installációvá update-elte.
Az új központi motívum a rács, több alkotás is ezt a címet kapta. Pálcikák, lécecske-darabok kerülnek meghökkentő helyekre és konstellációkban a grafikákra, installációkra: néha létrának, tutajnak vagy éppen kerítésnek álcázza őket a művész, és csak másodszori ránézésre, a teljes terem kontextusában ugrik ki a rácsmotívum.
Hol vannak már azok a vadregényes sövénykerítések, amelyeket bárki átugorhatott, és amelyek nem azért voltak, hogy megakadályozzák az illetéktelenek belépését, hanem csak jelzésképpen, közös megegyezéssel állították? A vizek már csak tájképfestők képein csobognak oly szilajon, valójában betoncsatornában csordogálnak, beszabályozva, szedálva; a falusi gyerekek is rég elfelejtették, hogyan eregethetnének pici tutajt rajtuk. És hol vannak az egy szál fémfűrésszel erdőlő atyafiak, a léckerítés-építők, és mivé lett elfelejtett játékuk. Szétdarabolt tájak maradtak, düledező színek, kicsorbult szerszámok utánuk. Utódaik számára értéktelen szemét. A vágyakozó lélekrész pillanatnyi csillapítására akár egy kauflandos szív is elég.
Gyengéd, inkább nosztalgikus kritika ez, nem, nem is kritika: rezignált, megértő konstatálása a dolgok állásának. Az alkotás mulandó, de nem a rombolás az ellentéte, hanem a lassú, kérlelhetetlen, feltartózhatatlan degradálódás, és azok bénító tehetetlensége, akik ezt hagyják. Vagy nézik. Vagy megörökítik. De azért továbbra is álmodozhatunk létrákról rácsok helyett, még ha néha emiatt ki is nevetjük magunkat érte.
Sárosi Mátyás viszont kérlelhetetlen és kíméletlen: elfeledni akart globális-univerzális rémálmainkat festi, rajzolja, veti elénk, már-már monomániás makacssággal. Mi sem lenne egyszerűbb, ha apja nyomdokaiba lépve járna kitaposott utakon, képzőművész-dinasztiák hagyományait követve. És mi sem áll távolabb tőle.
Nem mintha idegen lenne tőle a humor, nem, egyáltalán, de ez a humor csak szofisztikált díszítőelem marad, egy kanálhegynyi cukor, hogy jobban csússzék a keserű pirula. Nyeld le, kicsim, mindjárt úgyis nyomtalanul eltűnik az a kis csökevény, amit úgy őrizgetsz, és védelmezel a külvilággal szemben. My prescious ego, good by.
Fényévekre távolodik a sok kis, béna, hangyaperspektívából nézve élet-halál kérdésének látszó csörte, probléma, gonoszság, jóság. Idegen létformák gigászi nyüzsgése, haldokló, születő bolygók, naprendszerek, galaxisok sötét, mégis színpompás világa tárul elénk a stílusosan a Magma alagsori vetítőtermébe elhelyezett alkotásokon. Az embertelen világok jelenvalóléte nyomasztó, ugyanakkor felszabadító. Lecsupaszodunk bűntudatoktól, sérelmektől, gyarlóságoktól.
Csápok, gépek, élő és élettelen szervek, robotikus lények: mi lehetne ennél elidegenítőbb, felfoghatatlanabb? Csakhogy nem kell intergalaktikus utazás ennek megtapasztalásához: az emberi civilizáció végtermékének nem is olyan távoli manifesztációi ugyanezt az elidegenedést illusztrálják.
A képek mintha ablakok lennének párhuzamos életvilágokra, valósággal beszippantanak. Prófétikus víziók, de nem az isteni szeretetről mesélnek, nem, hanem az univerzum közömbösségéről. „A jövő elkezdődött, figyeljetek, megmutatom, akit érdekel. Itt, köztünk, velünk történik, mi vagyunk a felhasználók. Ha nem vagy rá kíváncsi, te kis jelentéktelen húsdarab, minden neheztelés nélkül siklik tovább a tekintetem, még egy vállvonogatásra sem méltatlak.”
Szelíd empátiának, gyengéd megértésnek helye nincs. Az embert felfalja egy általa is teremtett világ. A mesterséges szelekció túl van „jón és rosszon”, kiválasztottak élik illuzórikus biztonságban életüket a falakon túli luxusenklávékban, mi meg mámorosan szívjuk be gettóink áporodott bűzét, belőttük magunkat civilizációval. A szimulákrum bekebelezett, jelszavak és jelmondatok maradtak kommunikáció helyett, és a „természet” már csak ikonokra, pótlékokra redukálódik.
A munka nem erény, nincs benne semmi felemelő: az új világ robotolóit sem nemesíti, ők is csak a létező struktúrák, gigapoliszok és kaptárak céltalan szükségszerűségét tartják fenn és igazolják. Ördögi kör az árnyékvilágban: ezek a páriák még úgy tesznek, mintha élnének.
Csak az, aki kitapintotta más világok ütőerét, legyenek azok távol vagy éppen riasztóan közel, tudhatja a végtelen hallgatag közönyét. Mégis, antitézisként – ha már sémákat akarok használni, márpedig akarok, könnyebb így mindannyiunknak – a legbelső terem közepén akár órákat elmeditálhatunk a Kontemplációk az egocentrizmusról című rajz fölött. Kicsit olyan, mint az evolúció (vagy persze isten) terepasztala. Óda az emberiség sokféleségéhez. A több mint kétezer portré szuggesztív erejű. És az első teremben elkezdett utazás végére valahogyan visszavisz, ismét, az emberek közé. Kövérek, soványak, feketék, fehérek, táncosok, kéjnők, programozók vagy papok. Még itt vannak. Még a most van. Deal with it.
A Családban marad 4. kiállítás műveihez nincs, alkotóihoz annál több köze van annak, hogy a Magma törzslátogatói közt is volt, aki nagyon keveset tudott róluk. „Kézdivásárhelyiek? Azt hittem, külföldiek, leghamarabb budapestiek.” (És valóban, ez a kiállítás – is – megállná a helyét bármelyik világvárosban – is.) Ám kedves ismerősöm ámulata a Sárosi-univerzumok kontextusán talán tünetértékű: a transz(ilván)középszerűség tengerében a gyöngyszemek elkeveredhetnek, és kevés az olyan kiállítótér, amely megfelelően, infrastrukturálisan és szakértelemmel felvértezve tudná prezentálni a jelenkori erdélyi és székelyföldi kortárs képzőművészet legnagyobbjait. A Magmára már országos figyelem irányul, így missziója az is, hogy ez változzék.
A kiállítás 2015. szeptember 6-ig látogatható, hétfő kivételével, naponta 11-19 óra között. Ne hagyd ki.
A címoldali kép Sárosi Mátyás "A felhasználók" című festményének egy részlete
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
