Hatkezes a négy csajról
2008. július 07. 17:09, utolsó frissítés: 16:14Meg akarunk menteni attól, hogy fölöslegesen végignézz egy két és fél órás filmet, csak hogy megtudd, tényleg olyan szar-e, mint ahogy mondják. #b#Kimerítő filmkritika.#/b#
A Szex és New York, avagy becsületes anyanyelvű címén a Sex and the City a mozivásznakon innen és túl is fröcskölő vitákat váltott ki. Úgy véltük, ehhez a filmhez nem elég egy kritikus – kerítettünk tehát mindjárt hármat.
Kiss Bence: Sux and the City
Teljesen érthetetlen, hogy férfi létemre miért is szeretem a Sex and the City-t. Azazhogy mégsem. Mert a szex nemtől függetlenül érdekes téma, a férfiak-nők (vagy fordítsuk inkább pasik-csajokra) viszony mindig érdekes: ki és miért csinál valamit, no és leginkább kivel. Ez akkor sem zavar, ha a férfiak mind disznók, vagy impotensek, vagy perverzek, ha nem, akkor meg vagy homárok, vagy ivarképtelennek tűnnek.
Az amúgy Star szóval kezdődő sorozatokhoz (-Trek, -Gate stb.) szokott agyam meglepő könnyedséggel fogadta be a négy szingli nő pikáns történeteit. A félórás epizódok leginkább egy jól megírt bulvárrovat és jegyzet közt lavíroznak, számomra épp ezért lettek nagyon is emészthetők.
Candace Bushnell karaktereiben az a szeretnivaló, hogy egy-egy archetípust testesítenek meg. Kelet-Európában a szexmániás üzletasszony, a szarkasztikus workaholic, illetve az amerikai kékszoknyás-gazdag-családanya típus legalább annyira egzotikusan hat, mint a mentolos-csokis-zsiráfvagdalt. Sorrendben ők lennének Samantha, Miranda, és Charlotte.
A főszereplő Carrie soha sem volt a kedvencem – ő ugyanis ezek egyvelege, az én szájízemhez képest ráadásul túlzottan is amerikai (abban, hogy trendi cipőket, rusnya divatműalkotásokat visel, sosem láttam semmi izgalmasat).
A szingli terminustól sem vágódtam hanyatt, még akkor sem, amikor anno Mikola István épp őket szidta. Leginkább azért nem, mert a sorozatban a szingliség
a két katasztrófába fúló kapcsolat közti átmenetet
jelenti, ami véletlenül találkozik néhány öntudatos és alapjában vidám nőben.
Épp másodszor néztem újra a Sex and the City (elnézést, a Szex és New York címmel mindmáig nem sikeredett megbarátkoznom) hat évadját, amikor rábukkantam egy hírre, mely szerint már forgatják a sorozat alapján készülő mozifilmet, amiben mellesleg kiderül, hogy a kedvenc karakterem, Miranda leszbikus. Most rögtön lelövöm, hogy ez szerencsére, csak kamu volt.
Balsejtelemmel vegyes várakozásba kezdtem, ugyanis láttam már néhány sorozatból készült mozifilmet és a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek rendszerint balul ütöttek ki. De tényleg. (A Star-ban kezdődő sorozatok rajongói a Nemezis szóra mai napig összerezzennek.)
Félelmeimnek leginkább az utolsó Sex and the City részek adtak okot: itt ugyanis az irónia és szarkazmus átadta a terepet a romantikának meg túlcukrozott érzéseknek. És logikailag is elég nehéz volt elképzelni, hogy egy mozifilm ne egy happy endes lovestoryba torkolljon.
Baljós árnyak – gondoltam magamban,
mikor a film kezdetén valami összefoglalófélét kaptunk Michael Patrick King rendezőtől (többek közt ő is készített jó pár részt a sorozatból), evidens módon olyan megfontolásból, hogy aki nem látta a sorozatot, tudjon a filmmel mit kezdeni. Mindegy, gondoltam, lássuk a folytatást.
Ahogy a tündérmesék, úgy a Sex and the City is épp idejében ért véget. Arra, hogy a királyfiból pocakos király lesz, a királykisasszonyból pedig olyan sárkány, mint amelynek karmaiból valaha férje ura szabadította meg, nem vagyunk kíváncsik.
A Sex and the Cityben is ez a helyzet. Szingli életmód hiányában nem lehet már igazán szaftos történeteket puffogtatni törpefarkú pasasokról, és gyógyíthatatlan szívtiprókról: már csak a család, illetve a házasság marad, ami rendszerint a filmek vége.
Ebben a helyzetben Candace Bushnell sem tud csodát tenni, ugyanis túl sok elsüthető poén nincs: Carrie-t házasítani kell, Mirandánál fel kell zaklatni a házasság békés vizeit, Samanthát vissza kell a régi útra téríteni, ja és Charlotte közben meggyerekesedett idilljét sajna
nem lehet bántani, így muszáj fokozni
azt. Esetleg lehet a mellékszálakon is valamit huncutkodni, de a film azért mégis a főszereplőkről kéne szóljon, elvégre több millió ember várta a lányok kalandjait…
Ami tehát ezek után következik, az a lehetőségek hiányának számlájára írható. Játék a manhattani felszínes dolgokkal: lakáskeresés, lakásnézés, Carrie ízléses lakásának valami amerikaias giccsförtelemre cserélése, Manolo cipők, Dior ruhák, Charlotte hasmenése, ja és a régi szép emlékek miatti néhány jelenet, ahol a szomszédok meztelenkednek. Összeveszések, kibékülések, karakterfejlődés, pikantériában bővelkedő csavarok nélkül. Ja és a happy end, mert ennek a történetnek happyn kell végződnie.
Mindez persze koránt sem bántó, csak épp az hiányzik belőle, ami a sorozatot érdekessé tette: váratlan fordulatok, tényleg komikus helyzetek. Szarkazmus. Irónia. Ezek az összetevők elmaradnak. Nagyon szerettem volna egy alaposan végigröhögött, „majd megmutatjuk a férfiaknak” hangulatú részt látni még egyszer, de erre már nem volt lehetőség. Itt a szereplőkből vagy apáca lesz, vagy a boldogságot kell újra (azaz: újabb alkalommal, és örökre) felfedezniük, vagy… Nos, harmadik opció nincs.
A romantikus filmek várható fordulataitól nem szabadulunk meg. Nem ér nagy csalódás sem, mert Big és Carrie persze, hogy egymásra találnak, de a kis rosszmájú hangnemben befejezett epizódoknak a hangulat nem ér nyomába. Nem marad más, csak reménykedhetünk, hogy egy újabb sorozat kárpótol (például az X-Aktás David Duchovnyval készült Californication), és ha valaha készül még Sex and the City, azt Michael Fields rendezi majd – mert véleményem szerint a legjobb SATC részeket ő követte el.
Kertész Melinda: A fiatal Rosalinda és a szex a nyugtalan New York-ban
A negatív kritikák ellenére úgy döntöttem, előítélet-mentesen nézem meg a filmet. Elvégre a produkció nem lehet olyan rossz, mint ahogy azt híresztelik: a négy középkorú, jól szituált, new york-i szingli nő szerelmi kalandjairól szóló pörgős, életvidám és csattanós párbeszéddel teletűzdelt sorozat mégiscsak jó pár generáció nézőt meghódított már.
Első benyomás: szájbarágós kezdő képei laposra sikeredtek. No, persze, ettől el lehet tekinteni, már csak azért is, mert a kasszasikernek ígérkező alkotásra lehet, hogy azok is kíváncsiak lesznek, akik nem követték a sorozatot. Őket képbe kell helyezni, elmesélni, miről szól a négy főszereplő élete.
A film első egyharmadát azzal a reménnyel néztem végig, hogy Carrie, a főszereplő mindjárt bedobja szellemes megjegyzéseit, találó szójátékait. Azonban hiába vártam, a film felénél kezdett homályossá válni számomra: most vajon egy dél-amerikai, műszenvedéllyel teli telenovelát, vagy egy rágógumi-szerűen elnyúló észak-amerikai szappanoperát bámulok – persze Blahnik-cipőkkel, Westwood-, Chanel-, és Gucci ruhákkal, és Vuitton-féle táskával megspékelve.
Aztán körülbelül félidőnél járhattunk, amikor eldöntöttem: ez a film
annyira gyenge, hogy még gyengeségében sem kiemelkedő.
(Ennél rosszabbat már csak Ed Wood produkált, például a Plan 9 című klasszikusa annyira rossz, hogy már jó.)
Az elmaradt esküvő jelenete alkalmából került rá a hab a tortára: Carrie Vivian Westwood személyes ajándékában, az álomszerű menyasszonyi ruhában várja Mr. Big érkezését a tökéletes esküvőjükre.
A helyszínre érkező derék legény viszont annyira lámpalázas, hogy nem mer kiszállni az autóból. Közben a lesötétített ablak mögül nézi a nyoszolyólányok körében magával elfoglalt aráját, magasztos szavakat mormolva maga elé: ”Fordulj meg, nézz reám, nem tudok bemenni nélküled. Tudnom kell, hogy csak rólam és rólad szól mindez, ahogy azt ígérted nekem.”
Mivel a menyasszony nem fordul feléje, elhajt. Közben szól a telefon. Carrie az, akinek most jut a tudomására, hogy a vőlegénye meggondolta magát. Szinte hallani, hogyan törik össze a szíve, aminek a mobiltelefon által megtestesített darabjai slow motionban, csörömpölve hullanak a márványra.
Következő snittben a szívéhez és észbe kapó vőlegény ijedt ábrázatát láthatjuk, aki hangosan kérdi magától:
„mi a fenét művelek?”
A drámai feszültség a tetőfokára hág, midőn a sofőr bejelenti, nem tudja idejében visszavinni az esküvő helyszínére, mert egyirányú az út. Big újból a szívéhez kap, mondván, hogy ha nem fordul meg azonnal, arája elmegy, mire visszaérkeznek. Ekkor a sofőr törvényt szeg, megfordul.
Igen ám, de közben Carrie-nek elmegy a kedve az esküvéstől. Ezt a feléje rohanó Bignek expliciten a tudomására hozza, midőn többször is a fejébe húzza a menyasszonyi csokrát. A rendező a tuti hatásra hajt: virágsziromeső, slow motion, szívtépő zenei aláfestés, a szívek agonizáló hörgése, arcokon mély döbbenet: a dráma már rég elviselhetetlen...és ekkor a dal záróakkordjának dobbanásával egyidejűleg földet ér a Big kezéből kieső, kétségkívül az elveszett reményt ábrázoló, zilált fehér rózsaszál.
Persze a film végéig minden összekuszálódott szál kibogozódik, nem marad el a garantált, nyálas happy end sem, ami minden bizonnyal legalább egy Aranymálnához hozzásegíti a produkciót.
Fülöp Noémi: Mi lett a kedvenc macáimból?
Újra látni őket kihozta belőlem a sorozatjunkie alapvető jellemvonását: hogy jó ismerősként örvendjek a négy kedvenc macámnak. Ennek következtében elfeledkeztem a mély ellenszenvről, amivel minden olyan film iránt viseltetek, ami negyed órán keresztül csak kezdődik.
És ahogy végre sikerül elkezdődnie, kiderül: az aktuális helyzet lesújtó. Úgy tűnik, a csajokat utolérte a végzet, és mindegyikük éppen abba keveredett bele, ami az általa képviselt sztereotípiával szöges ellentétben áll. Bocsánat, majdnem mindegyikük, merthogy Charlotte-nak összejött a tökéletes otthon a tökéletes gyerekkel és a tökéletes férjjel, aki ezúttal még csak nem is impotens.
De a többiek – Miranda még mélyebbre süllyedt a pelenkaszagba és gyereksírásba, ráadásul attól a szemüveges, tréningnadrágos lúzertől sem szabadult, aki egy óvatlan pillanatban a kisfia apjává avanzsált. Központi apartman helyett brooklyni nyomor, jól kiérdemelt karrier helyett mókuskerék és végkimerülés jutott neki.
Samanthát utolérte a szerelem egy akut narcizmusban szenvedő fotomodell képében, aki ráadásul
lételeméből: New Yorkból is eltávolította.
A hapsival amúgy semmi gond, csak úgy tűnik, nem ismeri igazán élete párját – nem jön rá, hogy Samantha számára nagyobb öröm kezet tenni egy gyűrűre egy árverésen, mint ajándékba kapni ugyanazt az ékszert a pasijától.
Carrie pedig ottragadt Mr. Big mellett, és úgy tűnik, tíz év se veled, se nélküled után végre egyszer összejött bebeszélni maguknak: egymásnak teremtette őket az ég. Ebbe jól belekényelmesednek, Carrie lökött szerelemhajhászból hisztis kirakatmacává, Mr. Big pedig elkötelezettségfóbiás macsóból lelki gubancokat bogozgató anyámasszony katonájává változott az éj leple alatt.
Mi sem volna szebb feladat egy rendező számára, mint kimenteni hősnőit az idióta élethelyzetekből, és a film végéig összehozni számukra egy olyan heppiendet, ami esetleg, talán még méltó is volna hozzájuk. Ám már az első félórában gyanús, hogy nem fog ez összejönni. Kivétel nélkül minden jelenetbe
belerondít a hollywoodi tucatszirup
zenei aláfestés, amelynek szokásos funkciója hangulatot teremteni ott, ahol erre a színészek, a rendező és az operatőr együtt sem képesek.
Ahol viszont volna némi halvány remény a hangulatra, ott a kétes hírű bulvárlap-töltelékek rágógumi-nótái, vagy a csöpögős zongora- és hegedűszó garantáltan önmaga paródiájává fokozza le azt. Az idegtépő hangeffektusoknál tartva kihagyhatatlan a csajok minden találkozását kísérő üveghangú visítozás. És a film folyamán legalább négy-ötször találkoznak.
Félidőnél pedig már nyilvánvaló, a rendezőnek esze ágában sincs megmenteni főszereplőit, inkább azon dolgozik, hogyan sodorhatná őket még mélyebbre a kliséáradatba. Ám a legcinikusabb, legtalpraesettebb szereplő nem hagyja magát: Samantha végig a nyálözön tetején evez, a giccs még Manolo Blahnik-topánkái orrát sem nedvesíti be.
Az ő beköpésein még nevetni is lehet,
ami a film többi részéről nem mondható el. És el is nyeri méltó jutalmát, egy igazi Samanthás véget. “Szeretlek, de magamat jobban szeretem” - jelenti ki a szupermodellnek, és visszaköltözik New Yorkba pasizni. You go girl!
A többieket viszont csak sajnálni lehet. Szinte hallom, ahogy két jelenet között Carrie rágyújt egy cigarettára, és felsóhajt: “Nem igaz, hogy Mr. Big csak azért csinálja az egész esküvői hisztit, hogy mindenféle megvilágosodás vagy karakterfejlődés nélkül, percek múlva rájöjjön, hogy tévedett. És nem igaz, hogy nekem csak azért kell hónapokig húznom a megbocsátást, hogy aztán némi könyvből kimásolt szerelmeslevelek láttán ájult tinédzserként hulljak a karjaiba.”
Ahogy Miranda összeszorított foggal tűr, amíg tűrhet, aztán egy reggelen a rendező arcába vágja a forgatókönyvet, és közli: nem kívánja egész életét egy semmiféle névvel nevezhető állással nem rendelkező alak mellett, egy kaszvadt brooklyni lakásban nyomorogva tölteni. És elviharzik normális kéglit, meg elit iskolát keresni a fiának – pótapukát pedig csak akkor, ha talál egy valamirevaló jelöltet. Ahogy Charlotte
felveszi a legférfiasabb fodros blúzát,
és udvarias mosollyal, civilizált hangon számonkéri a film készítőin: hol marad az ő történetszála a forgatókönyvből? Mert legyen valaki bármennyire is visszafogott és pasztellszínű, az az egyetlen hasmenéses jelenet mégiscsak kevés egy kétórás filmből. Aztán amikor rájön, hogy nincs, kivel beszélni, felpaprikázódik, és elátkozza a percet is, amelyben leszerződött erre a filmre. (Charlotte-nál ez káromkodásnak számít!)
Végül pedig találkoznak egy kávéra valamelyik elit New York-i helyen, és megbeszélik: ők ebben a filmben nem kívánnak szerepelni, lévén hogy ez már nem róluk szól, hanem találomra kiválasztott amerikai tucatálomról egy találomra kiválasztott tucatkamaszlány fejében. Egy pocsék ízléssel megáldott tucatkamaszlány fejében.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
