Ahol a profi fotós nem sajnálja tudását a kezdőtől
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea
2009. március 06. 21:14, utolsó frissítés: 21:18
„Ha megtanulod a technikát kezelni, akkor tudsz száz százalékban úgy fényképezni, ahogy te akarsz, hogy tényleg az legyen ott, amit szeretnél.” Az Erdélyi Képírók Egyesületében egymástól is tanulnak a fotósok.
Nemrég alakult meg az Erdélyi Képírók Egyesülete Kolozsváron. Ennek keretében amatőr és profi fotósok dolgoznak együtt, rendszeresen találkoznak, közösen fotóznak, tanulnak egymástól. Soós Attilát (Soóska), az egyesület vezetőjét kérdeztük tervekről, elképzelésekről, ars poeticáról.
Miben különbözik más hasonló egyesületektől az ERKE? Mi az, amit máshol nem talál meg a fotózni szerető ember, csak nálatok?
Soóska: – Elsősorban az a gond, hogy nem is nagyon vannak mások. Legalábbis nincs tudomásom róla. Másfél éve költöztem haza Kolozsvárra, elkezdtem keresgélni fotós fórumok, fotós társasági élet után, s miután elkezdtük az ERKÉ-t, akkor találkoztam az Erdélyi Kárpát-Egyesület fotóklubjával. Ez tulajdonképpen az EKE turista szakosztályának része. Amit mi akarunk, amit én személy szerint várok, az egy olyanfajta közösség, ahol a profi és a teljesen kezdő megtalálja a közös szót. Ahol a profi nem sajnálja tudását a kezdőtől, a kezdő meg nem sajnálja az energiáját, hogy segítsen adott esetben a profinak. Hogy mi lesz mindebből néhány év múlva, elválik.
Most a közeljövőben szeretnénk egy nagyszabású bemutatkozó kiállítást. Ezt szeretném, ha két-három hónapon belül sikerülne összehozni. Olyan kiállítást képzeltünk el, amiről hogyha kijössz, utána minimum félórát beszélj róla. Ha tetszett, azért, ha nem tetszett, azért. Ne jöjjön ki senki úgy, hogy közömbös marad.
Ezzel kapcsolatban beszélgettünk arról, melyek azok a témák, amelyek érdeklik, sokkolják az embereket. Én amellett vagyok, a téma legyen pozitív, a látogató mondja azt, hogy wow, és érezze jól magát. Komplex összművészeti médiaeseményt szeretnénk, performanszokkal.
Ami talán ennél is fontosabb, azok a képzések. Elindítottunk egy olyan folyamatot, amelynek célja, hogy a kezdők nagy lépésekben tudjanak felzárkózni a profikhoz, egy szintre kerüljenek. Abban motiválom a profikat, hogy hozzám hasonlóan ne sajnáljanak semmi tudást, semmi praktikát. Most meglepetés is készült a legújabb összejövetelünkre, egy ERKE-újság, amelyben többek közt a belső pályázatainkat népszerűsítjük, és a képírókról is szó van benne. Ezt kocsmákban is szórjuk néhány példányban.
Majdnem minden héten van műhelymunka, közösen kivonultunk például a torockói farsangtemetésre, előtte hóviráglesen voltunk, ám mivel leesett közben a huszonvalahány centis hó, hóból építettünk egy óriási virágot.
Nagyon jó csapat jött össze szerintem, mindenki nyitott, látszik, hogy akarják, szeretik – többüktől hallottam, hogy korábban nem volt hasonló hely, ahová mehettek volna. Már első alkalommal is meglehetősen sokan voltak.
Kolozsváron sok diák folytatja tanulmányait olyan egyetemeken, ahol a fotózás is tantárgy. Sok profi fotós is van, tehát elég nagy számban lehet a fotózás iránt professzionálisan érdeklődőket találni. Őket mennyire sikerült bevonni? Voltaképp ki a célcsoport?
– Akarunk például junior szakosztályt, iskolákban népszerűsíteni a fotózást, az egyesületet. Más klubokkal is kapcsolatot alakítottunk ki, Tóth Istvánt, a nagyváradi fotóklub elnökét is megkerestük, üdvözölte a kezdeményezést, mondván, hogy ilyen Kolozsváron még nem volt. Vas Géza fotós kollégánk például felhívta a figyelmünket a kockás liliom (?) virágzására, ami nagyon ritka növényfaj, kihalófélben van, ezeket meg kell örökíteni. A Sapientia tanszékvezetője, Pethő Ágnes is körlevélben biztatta a diákjait a részvételre. Jó, ha sulin kívül is van egy ilyen típusú szervezet, ahol a diákok tanulhatnak.
A képíró név választása honnan jött? Olvastam, hogy valamikor a harmincas években is volt egy Magyar Képírók Szövetsége...
– Tényleg? Nem tudtam... Nekem a képírókkal való találkozás személyes, családi kötődéssel indult. Ötödikes korom óta fotóztam, a szüleim hoztak egy Smenát a Szovjetúnióból, s mások kérdezték, a családban volt-e még valaki hasonló érdeklődésű, művészi hajlamú. Úgy tudtam, nem volt. Aztán kiderült, a nagymamám leánykori neve Képíró. Mikor ezt meghallottam, annyira megtetszett, annyira jó hangzású szó, azonnal utánanéztem, mi is az eredete.
A képíró vezetéknévként Erdélyből származik, s ahogy a szabókból lett Szabó név, úgy vált ez is vezetéknévvé, csak persze egy kisebb szakmai közösség volt, mint mondjuk a szabóké. Magyarországon már úgy írtam alá a képeimet, hogy Soós Attila Képíró. Tíz emberből nyolc meg is kérdezte, mi ez, vagány volt. Amikor pedig az egyesület nevén ötleteltünk, volt több variáció, végül ezt meg is szavazták. Mivel ennek viszont EKE a rövidítése, megkérdeztük az EKE-t, mit szólna ahhoz, ha mi ERKE lennénk. Elfogadták, visszaírtak, hogy hajrá srácok, nagyon jó kapcsolat van velük is kialakulóban.
Picit kényelmetlen, hogy személyes kötődésem is van a névhez, de most is nagyon jó névnek tartom. Az egyedüli gond, hogy nem lehet egyetlen nyelvre sem lefordítani. Egy román történészt kellene megkérdezni, hogy mi volt a képíróknak a megfelelője. Angolul talán a lightpainter hangzik jól és áll a legközelebb a képíróhoz.
Erdélyből mindenhonnan vártok jelentkezőket?
– Zilahról, Szatmárról, Magyarfenesről, Gyaluról, Brassóból, Szentgyörgyről, Csíkszeredából, Gyergyóból vannak már tagjaink, akik itt élnek Kolozsváron. Nagyon örülnék, ha lenne például Székelyföldön is egy csoport, akik közvetlen kapcsolatban lennének velünk.
Egyelőre kicsit leterhel az egész, mert én fotózni szeretek, ilyen méretekben egyesülettel soha nem foglalkoztam, nem is igazán értek az ügyintézés részéhez. De most én látom át a legjobban az egészet, tehát csinálnom kell. Pályázni is akarunk, szponzorokat keresünk, a pályázatoknál az a gond, hogy mindenhová régiséget kérnek. Nagyon szomorú lennék, ha a terveinknek a támogatás hiánya szabna határt. Van már egy fotólabor például, ahol kedvezményt adnak az egyesületnek. Szeretnénk mind többet és többet nyújtani a tagoknak, most pl. készül a tagsági kártya.
Mint minden más szakmában is, tudtommal nagyon erős a rivalizálás a profi fotósok között. Hogyan lehet mégis rávenni őket, hogy egymással és még amatőrökkel is dolgozzanak?
– Persze, valószínűleg nem tudunk mindenkit bevonni ebbe, de nekem régi gondolatom, hogy nem szabad konkurenciája legyünk egymásnak. Ez egy szakma, és ha mi nem tartunk össze – most a profikról beszélek – és elkezdünk rivalizálni, akkor egyetlen fél jár jól: a megrendelő. Mert lenyomjuk egymás árait.
Viszont hosszú távú célom az, hogy ha valaha egyszer valakinek fotósra van szüksége, akkor az első az legyen, hogy rámegy az ERKE honlapjára, és megnézi mindegyik fotós portfólióját. Én magamnak építem a konkurenciát, ha így tetszik. Ugyanakkor a megrendelőnek a képek milyensége annyira nem számít, csak 20-30 százalékban. Sokszor intim helyzetekről van szó, például egy esküvőről, ahol nem mindegy, hogy odaállít egy mufurc képű fotós, látványosan ásítozik, nézi az óráját, vagy egy szimpatikus fiatal vagy idős fotós, akivel személyes kapcsolatot lehet kialakítani, mindenki jól érzi magát, és ők megkapják a jó minőségű képeket korrekt áron.
Azért szeretném kiépíteni a kapcsolatokat, bevonni a profi fotósokat, mert a fotós szakmának mára már bizonyos értelemben leáldozott. Tényleg mindenkinek van már fotómasinája. Régebben csak a fényképészek fényképeztek, ma már „megoldjuk”, apuci vett nekem, stb. Azt akarom elérni, hogy ha valaki az ERKE honlapjáról választ fotóst, tudja, hogy lényegében mindegy, kit választ, mert mindenképpen minőséget kap.
A kiállítással kapcsolatban is azt szeretném, hogy minőség legyen, tehát ha nem tudunk európai szinten, megfelelő módon a falra felrakni egy képet, megfelelő keretben, akkor inkább ne csináljuk. Két okból is: ha mi magunk nem becsüljük meg annyira a munkánkat, hogy úgy állítsuk ki, és olyan árat kérjünk érte, amennyit az megérdemel, akkor hogy várjuk el a vásárlótól, hogy megbecsülje?
Ez a régi céhek – amilyen a képíróké, tehát festőké is volt – gyakorlatára emlékeztet, akik érdekképviseleti szervezetek is voltak, de a saját tagjaiktól is megkövetelték a minőséget, a mesterségbeli standardok betartását. Ugyanakkor manapság tényleg sokaknak van digitális fotógépe...
– ...és nem nagyon tudják használni. Én személy szerint szívesen fogadok mindenkit, azt is, aki azért jön közénk, hogy a nyári kirándulásán szeretne majd jó képet készíteni. Aki viszont másképp is lát a fotózásban fantáziát, és magát fotósnak szeretné tudni, akkor is nagyon jó helyen jár, mert egy idő után olyan képzési lehetőségeket biztosítunk, mint például nyáron egy tábor, ahová neves szakembereket hívunk meg. Az egy hét alatt többet tanulhat, mint máshol. A fotósképzés egyébként nem túl jó, persze ezzel egyetlen intézményt sem akarok megbántani, de sajnos ez a helyzet.
A találkozóinkra is olyan vendégeket hívunk, akiktől tanulni lehet, most a sajtófotózásról tart előadást Rohonyi D. Iván, a Szabadság fotóriportere. Ezt a sok embert a fotográfia köti össze, és ennek kell lennie az elsődleges szempontnak. Előfordulhatnak személyes ellentétek, ez esetben megkérjük a feleket, ezt az ERKÉ-n kívül intézzék el.
Visszatérve a céhekre, hogy szigorú követelményeik voltak, kik kerülhetnek be: a későbbiekben nálunk is valamilyen szinten ez lenne a cél. De nem olyan módon, hogy megnézzük a jelentkezőt, azon a szinten van-e már, s ha nem, akkor eltanácsoljuk, hanem bevonjuk őt is, ha úgy tetszik, a kicsi céhbe, ahol tanítjuk, ahol azzal foglalkozunk, hogy egy szinttel feljebb juttassuk.
Kezdőktől is rengeteget lehet tanulni. Volt például egy tanítványom, aki csillagász, és kizárólag csillagokat fotózott. Mikor jött a Halley üstökös, egy csöppnyi szégyen nem volt abban, hogy felhívtam, segítsen, mert addig még soha nem fényképeztem ilyesmit. Állandóan, napról napra tanulok.
Régen kemény mesterségbeli tudás kellett, hogy valaki jól fotózzon. Ma nagyon sokan fotóznak, s automata beállításon is valaki minden különösebb megerőltetés nélkül készít olyan képet, amiért korábban nagyon meg kellett dolgozni. A digitális korszak kontextusában mit jelent, hogy valaki fotóművész? Mitől lesz azzá?
– Én nem nagyon szeretem a fotóművész szót. Azt szoktam mondani, én fotóbűvész vagyok (nevet). Ezt az ERKÉ-ben úgy fogalmaztuk meg, hogy a fotózás mint szakma és művészet. Keveredik. Ha megtanulod a technikát kezelni, akkor tudsz száz százalékban úgy fotózni, ahogy te akarsz, hogy tényleg az legyen ott, amit te szeretnél. A gépnek olyannak kell lennie, mintha a kezed folytatása lenne. Ne kelljen gondolkoznod azon, milyen beállításokkal dolgozz, vagy milyen objektívet kaparj elő, hanem tudj száz százalékig arra koncentrálni, amit látsz, és amit meg szeretnél örökíteni. Az összes többi már benned van, a zsigereidben.
Mindegy, hogy ki milyen koncepció alapján fotóz, de a fotója egy pici sarkában látsszon, hogy ott tudás van. Lehet minden képed homályos, ez lehet a te művészeted. Hogy miből csinálunk művészetet, az egy dolog, a lényeg, hogy tudatosan csináld. Nem baj, ha nem éles a kép a szemen, ahogy a nagykönyvben meg van írva – a lényeg, hogy legyen benne tudatosság, és reprodukálni tudd. Amit te mondasz, azok a képek nem reprodukálhatók, nem tudod, hogy készült, nem emlékszel, milyen beállításod volt. Van egy jó képed, mert azt dobta ki a gép, és ennyi.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
