Dialëktus filmfesztivál: életekbe nyitott ablak 2.
B. D. T.
2009. március 09. 12:39, utolsó frissítés: 13:14
Velejéig urbánus, lüktető világok és eltűnőben lévő létformák – vasárnap véget ért a Kolozsváron, Budapesten és Pozsonyban zajló dokumentum- és antropológiai filmfesztivál. #b#[filmek + díjazottak]#/b#
A Tranzit Alapítvány március 4-8. között látta vendégül a Dialëktus filmfesztivált. A Tranzitban a fesztivál Sűrű leírás (európai antropológiai film) és Európai diákfilmek szekciója került levetítésre.
Burjánzó városi és eltűnő természeti létformák elgondolkodtató párhuzamai kerülhettek képbe szombat délután a kolozsvári vetítésen. A 24 Hours Schlesisches Tor Berlin (24 óra – egy szelet Berlin, rendezte Eva Lia Reinegger, Anna de Paoli) egy berlini-kreuzbergi, velejéig urbánus helyre kalauzol, a metró, betonépületek, graffittik, aluljárók és gyorsétkezdék világába, ahol mindenki siet, közben eszik, végzi a munkáját, mégis megáll néha, hogy elgondolkozzon a saját életén. Még ha azt két lány – a rendezők – kérésére is teszi.
Az elején azt hiszi az ember, ez a film a bevándorlókról fog szólni, hiszen lengyel, török, afrikai bevándorlók mesélnek az utcazajban beilleszkedésről, különbségekről, elfogadásról vagy éppen feloldhatatlan ellentétekről. Aztán a forgatagban feltűnik néhány turista is, illetve a társadalom által alacsonyrendűnek becézett foglalkozások művelői – kukások, takarítónők, fast food-eladók és társaik. A török-német identitás kettősségéről beszélő, Németországban született török srác után egy bevándorlóellenes hajléktalan kerül képbe.
Kreuzberg az ellentétek, az egymás mellett élő kultúrák és ideológiák világa: van itt a berlini falról nosztalgiázó rokkantnyugdíjas, brit juppi, aki letolja a gatyáját az utcán, magányos kismama, partiról partira járó meleg szerelmespár.
Van, amikor a kamera biztonságos távolból időz el például a peronon szemetet szedegető lány arcán; az utcai fast food török és német dolgozóját azonban már provokatívan az arcukba és a sülő hús fölé tartott mikrofonnal a kézben vagy-vagy kérdésekkel faggatják, mint például: munka vagy szeretet? A megkérdezettek megmutatnak egy szeletet az életükből, talán pont azt, amit csak egy idegennek vagy a legjobb barátjának tárna fel az ember.
A Shout into the Wind (Kiáltás a szélbe, rendezte Katja Gauriloff) ezzel ellentétben gyönyörű, érintetlennek és ősinek tűnő helyre, Lappföldre kalauzolja el a nézőt. Hihetetlenül tiszta vizű tavak, erdők, hó, és a víz partján kanyargó gépkocsiban kemény metálzenét hallgató huszonéves számi lány. Itt élnek a skolt-számik, vagyis egy lapp dialektust beszélő népcsoport. Hatszázan maradtak, eredetileg a Petsao régióban éltek, ám mikor a terület a Szovjetunióhoz került, a skolt-számiknak máshová kellett költözniük. Serettijärvi faluban élnek, ahol minden családnak van saját tava.
Egy falunyi ember, akiken kívül senki az égvilágon nem beszél skolt-számiul. Egy eltűnőben levő világ, ami a kisebbségbarát finnországi politika ellenére menthetetlen. A skolt-számik képviselője, egy fiatal családapa (Veikko Feodoroff) igyekszik a közösség érdekében tenni valamit; mikor a prioritási listát felállítják, kiderül, leginkább öregotthonra lenne igény. Nem filóznak vagy siránkoznak azon, hogy elöregedett a falu, hanem északi pragmatizmussal felvértezve pályázatot írnak, lobbiznak, kihallgatást kérnek a régió önkormányzatától, végül az Európai Parlamentben is előadják kérésüket.
S ez az egyszerű kérés – hogy az egyre fogyó közösség legidősebb tagjai olyan gondozást kapjanak öregkorukra, ahol anyanyelvükön szólnak hozzájuk – nem teljesül, túl nagy a befektetés a kedvezményezettek számához képest. Minden illetékes szerv egymásra mutogat, és a skolt-számik azzal térnek haza Brüsszelből is (ahol a nyelvük eltűnésére figyelmeztetnek): az unió nem szólhat bele egyes országok kisebbségpolitikájába.
Olvasom, a számik – talán évezredes nomád és természetközeli életmódjuk következtében – nagyon békés, nyugodt emberek. Nyelvükben nincs megfelelője a háború és erőszak szavaknak. A filmben megszólaló emberek soha nem emelik fel a hangukat, sokat mosolyognak, néha szomorúak, s az évezredek során letisztult mozdulatokkal bánnak kutyáikkal és rénszarvasaikkal. Persze, a modern kor vívmányait sem utasítják el, például motoros szánon terelik a szarvasokat; a húsfeldolgozóban pedig európai standardok szerint dolgozzák fel a húst.
Nem bélyegzik meg a nagyvárosba, finn kortársai közé vágyó lányt, Natalját sem – ő az egyetlen 21 éves a faluban, természetesnek tűnik, hogy ő sem akar maradni. Ennek ellenére mindig „a mi Nataljánk” a falubelieknek, nyomon követik sorsát. A Shout Into The Wind akár politikai filmnek is nevezhető – kategorikusan rámutat egy kisebbségi problémára, a létező megoldások működésképtelenségére. Mégsem az, hiszen nem mondja meg, mit kéne tenni, nincs politikai program, csak egy jó hangulatú erdei bál, ahol a húszegynéhány éve nem táncolt táncaikat tanulják újra, buliznak és esznek. Miközben mindenki számára – számukra is – teljesen világos: velük a nyelv és világa is eltűnik, akár a kiáltás a szélben.
Díjak
Vasárnap a budapesti vetítéssel egyidőben a Tranzit házban is megnézhették az érdeklődők a díjnyertes filmeket. A kolozsvári helyszín közönségszavazatai alapján a Sűrű leírás kategóriában Beata Dzianowicz Papírsárkányok című filmjét díjazták, a Diákmunka kategóriájában Ingrid Demetz, Caroline Leitner, Daniel Mazza Hogy vagyok? című alkotása nyerte el a kolozsvári közönség tetszését.
>> Dialëktus filmfesztivál: életekbe nyitott ablak >>
További díjak:
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
