Lars von Trier és az ő Antikrisztusa
Gyöngyösi Csilla 2009. június 09. 14:24, utolsó frissítés: 15:15Számos kényelmetlen film rendezője, von Trier János apostol bestselleréhez nyúlt. A végeredmény véres, de nem rémesen jó.
János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve igazi bestseller. Nincs még egy könyv a Bibliában, és nyomán a irodalomban, amely ilyen mélyen hatott volna az európai / észak-amerikai tudatra.
Aki a nyugati kultúrkörben a Gonoszról akar beszélni, nem kerülheti meg a Jelenések könyvét. Paradigmává vált: minden, amit a Gonoszról tudunk vagy képzelünk, csak ehhez képest értelmezhető. Mivel a könyv nem érthető egyértelműen, ezért mindenki társítani tudja hozzá legsötétebb rémálmait, a félelemről szóló tudati tartalmait.
Kétezer éves diadalútjának legújabb állomása Lars von Trier Antichrist című filmje, de ebbe a sorba tartoznak a középkori apokalipszisek, Marx elképzelése a tökéletes birodalomról, a millenarista mozgalmak, az egzorcizmus, a számmisztika, Umberto Eco A rózsa neve című regénye, Ingmar Bergman filmje, A hetedik pecsét, Alfonso Cuarón mozija, Az ember gyermeke és folytathatnám a hosszú sort. A gonosz ezekben a művekben egyértelműen vallásos tartalommal telítettként ábrázolódik és nem lehet ettől függetlenül értelmezni.
Nyugaton ezért nem nagyon tudunk másképp gondolkodni a Gonoszról, mint szimbólumokban. Az öncélű emberi kegyetlenség nehezen befogadható, ezért annyira sokkolók a koreai filmek, ahol a gonoszságot egyszerű emberi tulajdonságként mutatják fel, olyasmiként, ami megtörténik, nincs mögötte sem összeesküvés-elmélet, se vallásos tudattartalom.
Az Oldboyban vagy a Chaserben (a rendezők: Chan-wook Park; Hong-jin Na) az emberek egész egyszerűen csak kegyetlenek, megkínozzák és megölik egymást, nem pedig vallási mániákusok, akik a Büntetés Angyalának képzelik magukat. Trier sem tudja megkerülni a vallásos kliséket, de amíg ez a Hullámtörésben helyén van és jól működik, addig az Antikrisztusban felesleges szimbolizmus,
semmi mélyebb tartalmat nem közvetít.
Lars von Trier története egy párról szól, akiknek meghal a gyerekük, s emiatt a nő mély depresszióba zuhan. A férfi pszichológus: megpróbálja a maga agresszív módszereivel kikezelni, egészen addig, amíg a kezelésben odáig jutnak, hogy a nő elárulja, mitől fél a legjobban: Édentől. Kiderül, hogy ez egy valós hely, ahol egy évvel azelőtt a disszertációját próbálta megírni a középkori kínzásokról és boszorkányégetésekről.
A trauma nem akkor éri a nőt, amikor meghal a gyermeke, hanem amikor már nem tudja függetleníteni magát a saját kutatásától, érzelmileg érintetté válik. A borzalmak miatt vallásos neurózisa lesz és büntetni akar: először a saját fiát, (kiderül, hogy szándékosan hagyta meghalni a gyermek lábának deformációja miatt), majd az életársát – aki a filmben a nő számára azt a Férfit szimbolizálja, aki annyi kegyetlenséget követett el a nőkkel szemben a múltban.
Az Antikrisztus cím nem teljesen világos: ha a nő a főgonosz, akkor érthetetlen a férfi agresszív szerepe abban, ahogy a nőt kezelés címén mind mélyebbre taszítsa a depresszióban, míg a végén teljesen sarokba nem szorítja. Ha a férfi az Antikrisztus, akkor viszont teljesen érthetelen az utolsó jelenet. Ha az őrület az Antikrisztus, aminek a nevében a nő bosszút próbál állni a boszorkányperek áldozataiért, akkor miért állít emléket Trier az epilógusban a középkorban megölt nőknek? Ha pedig a két ember közötti erőszakról akar valamit mondani, akkor ebben a témában sokkal jobban sikerült David Cronenberg A history of Violence című opusa.
Noha a film bővelkedik a sokkoló jelenetekben,
a műnek alapvetően több nagy hibája is van: Trier ugyanis nem tudja eldönteni, hogy a filmje szimbólumokról szól vagy emberekről. Ha csak szimbólumokról szólna, akkor ebben a műfajban A hetedik pecsét vagy a Sztalker szinte verhetetlen; ha emberek közötti viszonyról, akkor saját korábbi filmje, a Dogville története sokkal koherensebb. A több évtizedes karrierrel rendelkező Trier úgy járt, mint az elsőfilmes rendezők: túl sok mindent akart mondani egyszerre, emiatt az egész mű kissé kaotikusra sikeredett.
A film annyira tele van zsúfolva szimbólumokkal, hogy ezek egy idő után elvesztik hatásukat, ugyanúgy, mint a kegyetlenség is. A rendező nem tudja mindvégig fenntartani és fokozni a feszültséget, mint Hong-jin Na a szintén a TIFF-en vetített Chaserben.
A másik probléma a horror-klisék használata: a félelmetes erdő, aminek itt a szokásos módon túldimenzionált szerepe van (ha már erről a kliséről beszélünk, akkor Shyamalan ezt sokkal hatásosabban használja a The Village című filmjében), vagy a közhelyes hangeffektek, amik inkább elmulasztják, mint felerősítik a félelmérzetet. Nem véletlen, hogy a TIFF-közönség több helyen felnevetett az Antikrisztus szombat esti szabadtéri vetítésén.
A film egy dologban mégis zseniálisat alkot: az előhang, amivel a film kezdődik, Trier pályafutásának talán legszebb képsora, és ezzel joggal írja be magát a filmtörténetbe. (Úgy egészében az Antikrisztus a rendező képileg legszebben komponált filmje, a letisztult snittek és a finoman kimunkált látvány – a véres témával ellentétben állva – pótolja, amit a hangeffektek lerontanak a befogadói élményből.)
És mivel a filmet terápiának szánta (elmondása szerint forgatókönyvírás közben depresszióval küszködött), annak kétségtelenül beválik: hasznos és költséges módszer, ha az ember a filmvásznon saját rémálmaival találkozik.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
