Apokalipszis, madarak és gauchók a dokfilm-fesztiválon
Fülöp Noémi, Plájás Zonga 2009. október 30. 12:35, utolsó frissítés: 13:55A nagyszebeni dokumentumfilm-seregszemlén nem is remélt kérdésekre kap választ a néző – de korántsem minden kérdésre.
A hétfő óta zajló, nagyszebeni Astra Film Festival olyan, mintha az ember nem is Romániában lenne. A világ minden sarkából származó emberek tűnnek fel a mozivásznon, miközben a büfében gyakrabban hallani angol beszédet, mint románt vagy magyart – ami persze a legkevésbé sem negatívum. Inkább azt bizonyítja: az Astra esetében a nemzetközi jelző valóban indokolt.
Míg reggelente iskolások töltik meg a kultúrpalota termeit, akiknek a fesztiválon először vetítenek gyerekeknek szánt dokumentumfilmeket, esténként élő zenére rophatja a közönség: kedden török, csütörtökön andalúz dallamok voltak műsoron. A filmprogramból a teljesség igénye (és reménye) nélkül válogattunk.
Leonard Retel Helmrich
Csütörtök délután Leonard Retel Helmrich holland filmrendező volt a filmfesztivál vendége – az élmény nemcsak kellemesnek, de konstruktívnak is bizonyult. A kisterem megtelt, a filmek: The Eye of the Sun (2001), Shape of the Moon (2004), Promised Paradise (2006), a vetítést követő beszélgetésekkel együtt a szűk szakmai, de a tágabb műkedvelő közönséget is benntartották.
Helmrich beszélgetőtársa Michael York antropológus és filmkészítő volt. Értő és egészségesen kritikus megjegyzéseivel olyan vitát rittyentettek, amelyet bármelyik vizuális antropológiai szeminarista megirigyelhetne. Kiderültek a filmkészítés kulisszatitkai is, például hogyan tud egy hüllőktől irtózó rendező szembeszállni egy kobrával, vagy hogyan lehet lehetetlennek tűnő vágásokat produkálni egy egykamerás felvételből.
Helmrich egyedi elméleti perspektíváját és technikai módszerét „single shot cinema”-nak nevezi (magyarul kissé bénán „az egyszeri felvételek mozijának” fordíthatnánk). Vagyis stáb nélkül, egy szál magában készíti a filmjeit. Ahhoz pedig, hogy sok esetben a játékfilmes képi világot megidéző felvételek készüljenek, megtanulta a tai-chi technikát, kameráját pedig olyan kihúzható karokkal szerelte fel, amelyekkel a legkönnyedebb légies mozgásokat tudja produkálni.
A beszélgetés során tudtuk meg azt is, hogy a már-már néző arcába harapó kobráról készült felvételeket úgy oldotta meg, hogy kameráját egy 4 méteres botra erősítette. Filmjeiben az így létrehozott, folyamatosan mozgó fluid képek a perspektívák és beállítások váltakozása révén egy annyira filmszerű látványvilágot hoznak létre, amelyben nemcsak a szereplőket, de a fű illatát is érezni véljük.
Gauchos
Németország, 2009, r.:Jana Richter
Az argentínai gauchók napja az első kakaskukorékolásokkal kezdődik – még nem is pirkad, a cowboy pedig elemlámpa fényénél nyergel. A szarvasmarhák tenyésztése és a rodeó a gauchók két lehetséges megélhetési módja. Az, hogy egy gaucho család sarja mással is foglalkozhatnék, szóba sem kerül, a gyerekeket pár éves koruktól, nemtől függetlenül lóra ültetik.
Jana Richter a háttérben maradva mutatja be az öt kiválasztott család mindennapjait, a képek egymásutánja azonban gyakran elárulja, amit a szereplők elhallgatnak: lováról leeső cowboyt látunk a rodeón, a férfi nem tud felkelni, társai aggodalmasan állják körül. Vágás, és fiatal lányra közelít a kamera, aki a rodeópálya kerítése mögött sírásközeli állapotban takarja el a szemeit.
A film egyik legemlékezetesebb jelenete azonban a lovat szelidítő gauchóé: a férfi hosszasan sétál a félvad állat körül, fáradhatatlanul próbálkozva először egy simogatással, később a felkantározással, végül azzal, hogy megnyergelje a lovat. „A lényeg a szelídség, hogy egyetlen erőszakos gesztust se tegyél – magyarázza egy idősebb gaucho hangja. – Régen nem így történt volna, az ember felpattant a ló hátára, és betörte. Ha leesett, a ló nyert, ha fennmaradt, a lovas.”
Copiii uraniului (Az uránium gyermekei)
Románia, 2009, r.: Adina Popescu és Iulian Ghervas
„A szovjetek elhordtak innen egy hegyet. Jól megfizették a munkásokat, mert tudták, hogy nem fog sokáig tartani a kitermelés, úgyhogy az volt az érdekük: minél rövidebb idő alatt minél több urániumot vigyenek ki az országból” - magyarázza az egyik meg nem nevezett szereplő. A Băiţa Plai-i, bezárt uránbánya mellé épült telep lakóinak története akár egy is lehetne a számos, hasonló módon munka nélkül maradt, elszegényedett romániai közösség sorából.
A rozsdás gépek, a tessék-lássék módra dolgozgató utolsó néhány munkás háta mögött azonban újra meg újra Sugárzásveszély feliratokra közelít rá a kamera. Mára minden volt bányász tudja, hogy radioaktív sugárzásnak vannak kitéve, azzal azonban csak kevesen vannak tisztában, milyen következményekkel járhat ez az egészségükre nézve. Sőt, van, aki azt mondja: szervezetük alkalmazkodott hozzá, és inkább az betegszik meg, aki elköltözik.
A bányáról, illetve a tüdőrákot okozó sugárzásról szóló okiratok ugyanis titkosak, Adina Popescu a vetítés után megemlíti: egy évet kellett várniuk az engedélyre ahhoz, hogy forgathassanak a bánya környékén. A rendezőt egyébként személyes szálak is fűzik a környékhez – nagybátyja és unokatestvérei laktak ott évekig.
Gondosan megkomponált képek, szocreál orosz és román könnyűzenével kísért régi felvételek bejátszásai kísérik a történetet, amelynek egy-egy pillanata minden tragikuma ellenére is megnevetteti a közönséget. A bányát csak idén februárban zárták be – marad a kérdés, hogy mi lesz a bányatelepen élő, fütyülés közben egyet-egyet köhintő kisfiúval.
Drumul păsărilor (A madarak útja)
Románia, 2009, r.: Trencsényi Klára
Trencsényi Klára filmje a klasszikus megfigyelő filmezési attitűddel készült – a rendező még akkor sem szól bele a szereplők szövegeibe, ha a néző már sok mindenre rákérdezett volna: például mi is a Duna-deltai deportáltak története?
A filmben olyan elbeszélésrészleteket hallunk, amelyek társadalmi szempontból igen sokrétű kérdéseket vethetnek fel: a Duna-deltai munkatábor mellett fekvő Periprava (a film helyszíne, Duna-deltai falvacska) lakosai gyerekkorukban folyamatos sikításokat hallottak, a szülők viszont ezt madarak vijjogásaként magyarázták a gyerekeknek.
Vagy a következő történet: azért nem adja az isten az eső-áldást, mert a deportáltak az ott lakókat átkozták el. „Meg vagyunk átkozva. Így volna” - mondják rezignáltan a falucska lakói. Ám a film nem a Duna-deltába deportáltakról szól, egyszerűen csak a közösség mindennapjairól, amelyben a munkatábor története lehet, hogy épp ilyen formában és csak ekkora súllyal van jelen.
Apocalipsa după şoferi (Apokalipszis négy keréken)
Románia, 2008, r.:Alexandru Solomon
Egy dokumentumfilm a bukaresti közlekedésről – nem kell több ahhoz, hogy begyűljön a közönség a kultúrház tágas nagytermébe. Öt sofőrt kísér a kamera, akik között van rendőr, Peruból származó édesanya vagy ételfutár is. Az autóablak keretezte városkép hamar nyomasztóvá válik, mintha soha nem érne véget a dudálva araszoló áradat – a bukarestiek számára pedig ugyanez kezdődik újra minden reggel.
Az ételfutár azt mondja, legtöbb hat hónapig bírja még idegekkel a két éve elkezdett munkát. A perui édesanya arról mesél, Bukarest Limához képest nagyon biztonságos város, de a sofőrök sokkal agresszívebbek. Az édesapa elmeséli, hogyan veszítette el esküvőjét tervezgető, másfél hónapos terhes lányát egy autóbalesetben.
Hogy minderre miért a beletörődés a válasz (lásd: mit tehetnénk, ez Bukarest, ez Románia), arra sem a rendőr, sem maga a rendező nem ismeri a választ. Alexandru Solomonnak azonban van néhány elmélete a káosz okairól. „Az autóban elszigetelt vagy, nincs kapcsolatod a külvilággal. Emiatt az ember úgy érzi, bármit megtehet, ő a főnök” - magyarázza a rendező.
A filmet Cristian Nemescu rendezőnek és Andrei Toncu hangtechnikusnak ajánlja. Mindketten autóbalesetben vesztették életüket.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
