Film a börtönről, ami szabadságot nyújt
Fülöp Noémi 2009. október 31. 10:34, utolsó frissítés: 10:37A dokumentumfilmek az ismerkedés hiányát pótolhatják – mondta Michael Stewart, az Astra Film Festival zsűrijének tagja.
A nagyszebeni kultúrpalota termeiben többek között svájci prostituáltakkal, öngyilkos robbantási kísérletek miatt börtönbe zárt muszlim nőkkel és egy ötvenöt éve szeretetben együttélő romániai házaspárral ismerkedhet meg a közönség. Aki pedig belefáradt a filmnézésbe, elég, ha lesétál a büfébe, és máris egy asztalnál találhatja magát néhány filmrendezővel és zsűritaggal.
Menschen Träume Taten (Emberek, álmok, tettek)
Németország, 2007, r.: Andreas Stiglmayr
Mintegy száz ember – idősek, fiatalok és gyerekek – úgy próbál élni Németország legfiatalabb, alig néhány évtizede létező falujában, hogy megőrizze a környezet erőforrásait unokáik számára. A kis közösség több csoportra oszlik: egyesek közülük vegetariánusok, mások húst is esznek, egyesek elutasítják a villanyáram használatát, míg mások élnek vele.
Az ökofalu lakói a környékbeliek szerint úgy élnek, mint a cigányok, maguk azonban úgy vélik, nem csak a környezettel, hanem önmagukkal is könnyebb így békét teremteni. A csoportok közös kantinban esznek, közösségi házat tartanak fenn, amelyet együtt tartanak rendben, és persze nem hiányzik a közös szórakozás sem. Közösen teremtik meg a projekt anyagi hátterét is, azonban folyamatosan arra törekednek, hogy minél kevesebb pénzre legyen szükségük – a faluban akár havi 600 euróból is meg lehet élni.
A falucska lakóinak élete azonban közelről sem fenékig tejfel. Míg egyikük a neveletlen gyerekekre panaszkodik, maguk a gyerekek azt mondják, unatkoznak, van, aki úgy látja, a lakók túl kevés feladatban működnek közre, és akad köztük olyan is, aki szerint vezetőre lenne szükség, aki vállalja a felelősséget az egész közösséget érintő döntésekért.
A rendező azonban nem is próbál a felmerülő problémák végére járni, az esetek túlnyomó részében megelégszik egyetlen véleménnyel, egyetlen szemszöggel. A néző pedig úgy érezheti, több kérdéssel kel fel a székből a film megtekintése után, mint amennyivel besétált a vetítőterembe.
Shahida (Brides of Allah / Allah menyasszonyai)
Izrael, 2008, r.: Natalie Assouline
Mi sülhet ki abból, ha zsidó rendező forgat filmet a terrorista támadások kísérlete miatt börtönbe zárt muszlim nőkről? A hajat teljesen elfedő kendők alól egyenes tekintetek, szép vonású, fiatal arcok bukkannak elő, akik sokkoló könnyedséggel számolnak be arról, hány embert vittek volna magukkal a halálba, ha öngyilkos robbantási kísérletük sikerül. Amikor a rendező a miértekre kérdez rá, van, aki elzárkózik a választól, van, aki a halál utáni élet ígéretéről beszél, de olyan is, aki azt mondja, az iszlám világban az ilyesmi természetesnek számít.
A Mona Lisa-mosolyok mögött rejlő titkokra egy névtelen, eltorzított hangú megszólaló, illetve az egyetlen nem vallásos bűncselekmény miatt elítélt rab, Rania világít rá. Natalie Assouline a film után elmondja, Raniát tartja a legőszintébb és legbátrabb szereplőnek azért, mert ki merte mondani: számos fiatal lány otthoni gondjai elől menekülve vagy a család nyomására vállalja az öngyilkosságot.
Bár mindannyian nehezen viselik családjuk, gyerekeik hiányát, paradox módon úgy tűnik, a börtön lakói elégedettek a rács mögötti életükkel. Nappal szabadon járnak-kelnek, a cellákat és a börtön falait kedvük szerint dekorálják, és rabruhát sem kell viselniük. „Odakint egy nőnek a család, a házimunka tölti ki minden idejét. A börtön ehhez képest szabadságot jelent, mindenkinek el kell döntenie, hogyan töltheti el a napjait” - mondja az egyik elítélt.
A film utáni beszélgetés egyik hozzászólója úgy látja, a nők tulajdonképpen két börtön – a tulajdonképpeni fogság és a külvilág szigorú szabályai közül választhatnak. „A börtön férfiak nélküli világában a nők jobban ki tudják fejezni magukat” - fűzi hozzá a rendező. A szabadság azonban korántsem teljes – Raniát, aki nem hajlandó belépni egyetlen vallásos szervezetbe sem, a rabok ugyanúgy kívülállóként kezelik, mint a hónapokig közöttük élő rendezőt.
Constantin şi Elena (Constantin és Elena)
Románia, 2008, r.: Adrian Dăscălescu
Mintha profi színészek lennének, úgy tesz-vesz a film két, nyolcvan évesnél idősebb főszereplője a kamerát teljesen figyelmen kívül hagyva. Constantin és Elena falun élnek, 55 éve házasok, nyolc unokájuk van, életerejük pedig kimeríthetetlennek tűnik annak ellenére, hogy nehezükre esik már lépcsőt mászni.
Adrian Dăscălescu filmje nem meséli el a pár élettörténetét, nem tér ki a romániai nyugdíjasok anyagi körülményeire, csupán az öregek ráérős tempójához igazodva nyújt bepillantást életük néhány fontosabb napjába. A közönség mégsem unatkozik – Constantin és Elena örökös csipkelődése mosolyra, a nagymama első találkozása dédunokájával könnyekre fakasztja a nézőteret.
Hogy a fél évszázad után is szeretetteljes együttélés dokumentumfilm témájává válhatott, azt sugallja: manapság nem túl gyakori az ilyesmi. A filmet követő lelkes taps viszont arra utal: azért volna rá igény.
Sur Place et Boulevard (Egészségügyi busz a piroslámpás negyedben)
Svájc, 2008, r.: Favre Laurence
A genovai prostituáltak egészségügyi segélybusza témaként elég ahhoz, hogy a kíváncsiak ne férjenek el a kultúrház kistermében. A filmben megszólaló nők, illetve egy transzvesztita pedig olyasmiket mesélnek el, amiket máshol valószínűleg soha nem lenne alkalmunk hallani. Favre Laurence filmjének mondanivalója azonban sokkal élvezhetőbb volna nyomtatott formában.
A képernyőn ugyanis a legérdekesebb látnivaló végig a felirat – már a franciául nem értő néző számára. A legtöbb prostituált ugyanis nem vállalta, hogy arcát is megmutassák, amit a filmben a képernyőt teljes szélességében vagy hosszúságában való kitakarásával oldottak meg. Ezen csak ront a busz (illetve a másik helyszín, a segélyszervezet irodája) méreteiből és berendezéséből adódó beállítások semmitmondó volta.
A vetítés utáni beszélgetésen a rendező hangsúlyozta: filmje egy globális társadalmi projekt része, amely a prostituáltak és a velük foglalkozó intézmények kapcsolatára összpontosít. Kérdés, mentség ez egy ennyire különleges téma agyonütésére?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
