Bartis Attila: „az íróban megtörténik mindaz, ami a papíron”
kérdezett:Fülöp Noémi 2010. január 22. 10:10, utolsó frissítés: 14:01Beszélgetés #i#A nyugalom#/i# szerzőjével otthonokról, megbocsátásról, korszerűségről és korszerűtlenségről, a szabadság változatairól.
Bartis Attila író, fotóművész és Kemény István költő, író volt a kolozsvári Korunk Akadémia vendége múlt héten. A két alkotó nem véletlenszerűen érkezett együtt a közönségtalálkozóra, hiszen több mint két évtizedes barátság fűzi őket egymáshoz. Kemény István többek között tavaly megjelent regényéből, a Kedves ismeretlenből felolvasott részlettel nevettette meg a közönséget, Bartis Attila pedig elmondta, új regényének a tervek szerint az év végéig kellene elkészülnie.
Az író legutóbbi, A nyugalom című regényéből színpadi adaptáció, illetve Alföldi Róbert rendezésében film is készült – előbbinek maga Bartis Attila a szerzője, aki elmondta, még egyszer nem vágna bele hasonló munkába. „Számomra egy hiteles formája van a történetnek, és az a regény” - fogalmazott az író. Azt viszont nem árulta el, mi a véleménye a filmről. „Túl közel áll hozzám a mű ahhoz, hogy mérvadó legyen a véleményem” - mondta.
Milyen érzelmekből, történésekből álltak össze A nyugalom szereplői?
Bartis Attila: – Kezdjük az érzelmeknél, mert az érzelmi rész teszi személyessé a szöveget. Ha leül az ember dolgozni, akkor gyakorlatilag megtörténik benne is mindaz, ami a papíron megtörténik.
Szerintem egy ennyire erős regényt csak valami nagyon erős történés válthatott ki...
– Ez így van, de az, ami kiváltotta, önéletrajzi – így ebbe most ne menjünk bele. Természetesen volt egy nagyon személyes mag, ami a történet szintjén, eredeti formájában nem jelenik meg a regényben.
Milyenek voltak a román közönség visszajelzései?
– Jók. Szakmai szempontból hajlamosak vagyunk egy német vagy amerikai fordítást fontosabbnak tekinteni, mint egy közép- vagy kelet-európai fordítást, de nem biztos, hogy mindig a szakmai a legfontosabb szempont. Számomra például érzelmileg sokkal fontosabb volt, hogy lesz-e román fordítása a könyvnek, és ha lesz, akkor arra miként fog reagálni a román közönség – úgy reagált, ahogy álmomban nem mertem volna remélni. Az, hogyha valaki egy bukaresti egyetemen A nyugalomból írja a szakdolgozatát, számomra fölülmúl sok más külföldi sikert.
Minek tulajdonítja azt, hogy a német közönség többet foglalkozott a rendszerváltás témájával a regényben, mint a magyar?
– Itt azért válasszuk külön a közönséget meg a kritikát: a kritika nem föltétlenül képezi le az olvasóközönséget. Németország egy nagyon átpolitizált tér, evidens, hogy a kritikákban a politikumnak prioritása van. Lengyelország például nagyon katolikus tér, ott a kritikákban a papos történet, az Istenhez való viszony legalább olyan hangsúlyt kap, mint a szöveg politikai síkja. De valószínűnek tartom, hogy az olvasókra alapvetően ugyanazok a dolgok hatnak mindenütt, a Nyugalom esetében a szöveg lélektani síkja az, ami mindenek előtt működik.
Mennyire saját az az istenkép, amit Weér Andor szájába adott a regényben?
– Teljes mértékben. Ha a regény írása közben nem ez lett volna az istenképem, akkor nem adhattam volna a szájába.
Ez változott azóta?
– Folyamatosan változik, oszcillál, hullámzik – persze szeretné az ember, ha megállna egyszer valahol, és egy stabil, hiteles, működőképes kapaszkodóvá tudna válni, de ez mostanáig nem történt meg. Hátha valamikor megtörténik.
A beszélgetésen azt mondta: nem érdekli, valami mennyire korszerű vagy korszerűtlen. Ez ellenállást is jelent, vagy egyszerűen érdektelenséget?
– Azt hiszem, egyszerűen nem érint meg. Semmi nem tud olyan könnyen korszerűtlenné válni, mint ami korszerű. Nagyon pillanatnyi dolog a korszerűség, és így aztán meg is próbál az ember nem ahhoz igazodni. Persze ehhez az is kell, hogy ne érintse meg – a jelek szerint engem nem érint meg különösebben. Ebben nincs semmi radikális, dacos elutasítás, egyszerűen nem foglalkoztat. Ugyanúgy, ahogy nem foglalkoztat például a botrány sem, ami szintén elég pillanatnyi, könnyen múló dolog.
Mit jelent ez a korszerű technológiára vonatkoztatva? Például laptopra ír vagy papírra?
– Annyi változás történt már az életünkben ezzel kapcsolatban, hogy már rácsodálkozni is elfelejtünk. Emlékszem, amikor Vásárhelyen, a blokkban volt egy darab telefon, és azt használta mindenki, majd a beszélgetés után szépen letette a huszonöt banit a telefonasztalkára. Meg ugyanazt az Opera márkájú, fekete-fehér tévét nézte mindenki vasárnap délelőtt – eszébe nem jutott volna az embernek, hogy majd úgy változik meg az élete, ahogy egyszer csak megváltozott pillanatokon belül.
Persze használok laptopot, meg digitális fényképezőgépet is, pedig sokáig nem gondoltam volna, hogy erre valaha sor kerül. Aztán tessék, használom őket, sőt, a legutóbbi kiállításom anyaga mobiltelefonnal készült. De ez nem jelent lelkes elkötelezettséget, egyszerűen van egy eszköz, amit használ az ember.
Van, amire kifejezetten alkalmas ez az eszköz, másra kevésbé. Fotográfusként van olyan munka, amit a mai napig is csak fekete-fehér filmre tudok elképzelni. És előfordult már, hogy csömört kaptam a számítógéptől: egy reggel arra ébredtem, hogy képtelen vagyok bekapcsolni a laptopot, egyszerűen kiver tőle a víz. Akkor elővettem a töltőtollat, a füzetet, és két vagy három hónapig kizárólag kézzel írtam. Aztán kezdhettem begépelni a laptopba az egészet.
És ha az internetre vonatkoztatjuk, mint olyan térre, ahol nyilvánossá válhatnak például azok a szövegek, amelyek eddig elkallódtak?
– Régen is megtalálta minden a maga nyilvánosságát. Olyan versfaragó emberek közelében nőttem fel, akik megírták a versüket, vasárnap elmentek az irodalmi körbe, ott volt még húsz-harminc versfaragó ember, elolvasták egymás munkáit, aztán hétfőn reggel visszamentek a gyárba vagy a téeszbe dolgozni. Ezt a fajta nyilvánosságot tágítja ki az internet, és teszi hozzáférhetővé adott esetben egy kívülálló számára is.
Az internet, mint demokratikus tér, mindenekelőtt a szűrő hiányát jelenti. Így az ottani megjelenés értelemszerűen nem olyan, mint egy valóságos megjelenés. Lehet erre azt mondani, hogy például egy internetes irodalmi lapnak is van szerkesztősége, és egy valóságos irodalmi lap is egy csomó gyanús kiadvány között lapul az újságárusnál, számomra a két megjelenési forma mégsem egyenértékű.
Nem érzem otthon magam ebben a közegben, annak ellenére, hogy használom. A levelezésem kilencven százaléka itt zajlik. Még honlapom is van – nem én találtam ki, hogy legyen, de lett. Azt a szöveget viszont, ami nem jelent meg nyomtatásban, kézbe vehető, könyvespolcra tehető formában, csak interneten, mind a mai napig nem tudom publikáltnak tekinteni.
Az internet az első nagy áramszünetig tart. És persze erre is lehet azt mondani, hogy az Országos Széchényi Könyvtár meg az első nagy tűzvészig, de a virtuális meg a valóságos tér között azért mégiscsak van valami különbség. Egy digitális fényképet is akkor tudok műtárgynak tekinteni, amikor már nyomat készült róla. Addig, amíg csak egy fájl formájában létezik, addig van is, meg nincs is.
Van, aki az internetet azért utasítja el, mert ott mindenki azzá válhat, akivé akar, fennáll a hazugság lehetősége.
– Ehhez nem kell internet, messziről jött ember azt mond, amit akar. Erre épül az internet anonimitása, amitől én eléggé viszolygok. Elképzelni nem tudom, hogy Józsi vagy Joe becenéven megjelenjek bárhol, bármikor, bármilyen formában. Ha véletlenül internetes fórumon lesz mondanivalóm valaki számára – eddig erre nem volt példa –, akkor azt a saját nevemet használva fogom mondani, ez több, mint valószínű.
Amúgy azt, hogy bárki bárkivé tud válni, egyébként vitatnám: csak azzá tud válni, akit magában hord, mássá nem nagyon. Az, hogy milyen csomagolópapírba csomagolja az arcát ebben a virtuális térben, az is belőle adódik, abból is róla derül ki sok minden. Csak nehéz letépni róla a csomagolópapírt.
Jó eséllyel néhány év múlva Kemény István és Bartis Attila barátságáról fognak tanulni irodalomórán az iskolások, mint a híres irodalmi barátságok egyikéről. Alkotóként mit jelent egy ilyen barátság?
– Irodalmi barátság olyan értelemben, hogy két író barátsága, és az is biztos, hogy sok esetben kihat a munkára is. A sétát például az Istvánék erkélyén kezdtem írni '86-ban, bizonyára nem véletlenül. De mégiscsak a barátság a lényege, és nem az irodalmi.
Ebbe beletartozik, hogy egymás kritikusaiként, megmondóembereiként működjenek?
– Néha igen. De ahhoz, hogy ez valóban működni tudjon, szintén a barátság, tehát a mérhetetlen bizalom kell. Az embernek biztosan kell tudja, hogy bármit is mond a másik, bármennyire is ellenkezik a véleménye az ő véleményével, vagy esetleg bármennyire is fájdalmas az igazsága, soha, semmilyen körülmények között nincs és nem is lehet benne semmi árnyék, semmi rosszindulat.
Kemény István: – Hasonlókat tudnék én is mondani. Azért többnyire egy barátság úgy szokott elkezdődni, hogy hasonlóan él, gondolkodik, hasonló dolgokat csinál két ember.
Az önök barátsága is így kezdődött?
K. I.: – Igen, ismertük egymást a városból, és valahogy egyáltalán nem volt meglepő, amikor kiderült, hogy Attila ír. De ez azért sem volt meglepő, mert egyszer láttam a New York kávéházban ülni és írni.
Jó hallani, hogy van még író Budapesten, aki kávéházban ír...
B. A.: – Most már nincs, mert nincs kávéház sem, mi voltunk az utolsó törzsvendégei a New York kávéháznak.
K. I.: – Most már gyakorlatilag életforma leülni egy kávézóban egy laptoppal.
Többször beszélt arról, hogy az otthon fogalma ön számára nem egyetlen helyet, hanem inkább egy háromszöget jelent: Budapest-Marosvásárhely-Gyergyószárhegy.
B. A.: – Vásárhely a szűk értelemben vett szülőföld, az első számú otthon. De '84 óta Vásárhely bármennyire is érzelmi otthon, valóságosan nem tud azzá válni, mert nincs ott egy lakás, ahová szó szerint haza mehetne az ember. Szárhegyen van apám szülőháza, kilencven óta oda járok haza Erdélybe. Budapestet hat éven keresztül, '84-től '90-ig, amíg nem tudtam hazajönni, kényszerlakhelyként éltem meg, bármekkora szabadságot is adott.
Aztán megszülettek a gyerekeim, ami természetesen felerősíti a kötődést. De értelemszerűen más helyen van érzelmileg, mint Erdély. Budapest iránt veszettül nagy, már-már elviselhetetlen honvágyam nem volt mostanáig. Még mindig nem kizárt, hogy lesz ilyen, de ahogy múlik az idő, ennek egyre kisebb a valószínűsége.
Amikor az Erdélyből való távozásukról beszélt különböző interjúkban, úgy éreztem, nem maradtak önben tüskék. Volt vagy van szükség megbocsátásra?
– A mi helyzetünkben megbocsátásra azt hiszem, folyamatosan szükség van vagy lenne – aztán erre vagy képesek vagyunk, vagy nem. Én nem merném ilyen bátran kijelenteni, hogy nincsenek bennem tüskék, sőt, én ezeket nem tüskéknek, hanem inkább tőröknek nevezném. Csakhogy ez nagyon sokféle reakciót kiválthat az emberből.
Az egyik általános reakció a bosszú. Ha az embert az identitásáért, vagy bármiért megalázzák, vagy fizikailag bántalmazzák, akkor beindul a bosszúreakció, és az első adandó alkalommal megpróbálja a sérelmeit viszonozni. De a fájdalom ugyanígy kiválthat másik reakciót is: például, hogyha engem megaláztak valamiért, akkor mostantól arról szól az életem, hogy azért többé soha senkit ne alázhassanak meg. De ettől a tüske, a fájdalom még bennem van. Az a kérdés, mit próbál kezdeni vele az ember.
Ön mit kezdett vele?
– Azt hiszem, esetemben az utóbbi következett be, de ez azért nem ennyire egyszerű. Sok olyan konfliktus van, amelyet nagyon nehezen tud a saját etikai elvárásainak és érzelmeinek egyszerre megfelelő módon kezelni az ember. Nagyon nehéz megtalálni az utat, hogy ne visszaütni akarjunk, de ne is elfojtsuk az indulatainkat, valamiféle életidegen elvárásnak megfelelve, hanem megpróbáljuk valóságosan megérteni és feloldani az adott konfliktust. Ha pedig ennek a konfliktusnak nem csak személyes alapja, hanem történelmi tradíciója is van, akkor még nehezebb, mert az ember sokszor nem csak önmagával, hanem a saját közössége elvárásaival is kénytelen szembemenni.
Volt, aki azt mondta a rendszerváltás előtt távozni kényszerült emberek közül: neki akkor sem kell többé román állampolgárság, ha felajánlják.
– Nyilvánvaló, hogy nekem tizenöt évesen eszemben nem volt lemondani a román állampolgárságról, egyszerűen elvették, elég csúnyán, és egy hontalan-útlevelet nyomtak a kezembe. Kilencven után fölmerült ugyan, de végül nem kértem vissza mind a mai napig. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy ha holnapután megkeresnének, és azt mondanák, hogy szeretnék, ha visszavenném a román állampolgárságomat, akkor nagyon örülnék – bár nem tudom, ilyesmivel milyen alapon és ki lenne hivatott megkeresni bárkit is.
Néhány évvel ezelőttig például a fiatal román filmrendezők szinte kizárólag a kommunizmusról készítettek filmeket. Ön szerint hogyan sikerül a romániai értelmiségnek, irodalomnak feldolgoznia ezt a korszakot?
– Sajnos annyira nem ismerem a kortárs román művészetet, hogy erről jogom legyen véleményt mondani. Az irodalomról tudok valamennyit, de arról is elég keveset. Azt, hogy egy gyalázatos rendszer bukása után az abban a rendszerben szocializálódott, de még fiatalnak mondható alkotók ehhez a témához nyúlnak, azt természetesnek tartom. Én magam sem nagyon tudok máshoz nyúlni. Ha tetszik, ha nem, ami az első egy-másfél évtizedemet meghatározta, az fogja aztán valamilyen módon meghatározni az egész életemet, az lesz a mérföldkő, az alapszempont.
A beszélgetésen is említette, hogy az első tíz-tizenöt éve határozta meg azt, akivé ön később vált...
– Nem csak engem, önt is, bármelyikünket. Attól nem tudunk elvonatkoztatni. Lehet, hogy lekerül nagyon mélyre, a pincébe, de mindennek, ami később, a további életünkben történik, ott van a motorja, az hajtja, az működteti.
Nemrég egy évet töltött Berlinben.
– A DAAD Berlini Művészeti Program ösztöndíjával voltam kint, valamivel több, mint egy évig, talán 14 hónapig.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie Berlint, melyiket választaná?
– Szabad. Valamiféle semleges, de mégis otthonos, jól működő tér, ami tökéletes mértékben lehetőséget biztosít arra, hogy az ember megélje a belső szabadságát, ha van neki. A szabadság eléggé kétoldalú dolog, azt belülről legalább annyira lehet korlátozni, mint kívülről. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy kívülről korlátozzák a szabadságunkat, és sok esetben ezt nem is véletlenül gondoljuk így. Berlinben átfordul ez a dolog, biztosan ott is vannak külső korlátok, de ha tetszik, ha nem, az ember sokkal hamarább ütközik a belső korlátaiba, mint a külsőkbe.
Rettegtem kiköltözni, több okból is. Egyrészt, mert ilyen hosszú időt soha nem töltöttem magyar nyelvterületen kívül, másrészt, mert ilyen hosszú ideig soha nem voltam távol a gyerekeimtől. Ráadásul nem tudok németül, azt viszont tudom, hogy eléggé valószínűtlen egy évet eltölteni Párizsban vagy Londonban úgy, hogy az ember nem beszéli a nyelvet. Berlinben ezt meg lehet tenni.
Ott a – sajnos – elég gyengének nevezhető angoltudásom is elég volt ahhoz, hogy zökkenőmentesen tudjam bonyolítani az életemet. Nagy különbség van aközött, hogy az ember a saját nyelvterületén, mondjuk Budapesten, hétfőn reggel elmegy egy önkormányzati hivatalba, és pénteken délután izzadva, megalázva, összetörten távozik annak reményében, hogy a következő héten talán sikerül az ügyintéző közelébe férkőznie, vagy pedig elmegy egy berlini önkormányzathoz, és pontosan 16 perc alatt, angol nyelven megoldja ugyanazt a problémát. Kiáll az ember a buszmegállóba, ki van írva, hogy három perc múlva jön a busz, tudja, hogy van pont három perce egy cigarettára.
Ez tűnhet vicces, semmitmondó dolognak, de közben nem az, mert ezek az apróságok adják meg az embernek a biztonságérzetét. Egy olyan kiszámítható, jól működő világban él, ami lehetővé teszi, hogy ne meddő harcokat vívjon naponta, hanem a valódi dolgát tudja végezni. Nem erre megy el az energiája, nem úgy zajlik az élete, hogy reggel fölkel, elindul, és mire este hazaér, annyi megaláztatáson és frusztráción ment keresztül, hogy óhatatlanul lekeveri a pofont a gyereknek. Számomra tulajdonképpen ez a legfontosabb aspektusa Berlinnek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
