Bartis Attila: A nyugalom
Sipos Zoltán 2009. március 25. 13:44, utolsó frissítés: 13:44Ha elkezdtem olvasni, alig bírtam letenni; ha azonban mégis letettem, napokig, sőt hetekig nem kívántam újra kinyitni. Röviden ennyit tudok mondani a regényről.
Mivel pofátlanság egy recenziót ennyivel elintézni, jöjjön a hosszabb verzió. A Nyugalom tulajdonképpen muszájból került hozzám: az írót eddig csak hallomásból ismertem, nem vágytam olvasni tőle, a szerkesztőségünk könyvosztó algoritmusának köszönhetően mégis rám került a sor, hogy bevállaljam. Végül kicsit imponált is az Ötödik kiadás-felirat a borítón:
biztos valami könnyed olvasmány,
hamar meglesz, elalvás előtt majd olvasok egy-egy oldalt – gondoltam. Az első oldalak nehezen múltak: akkor még azt hittem, Bartis a sablonosan szomorkás, szorongós, nyúlós művészgiccsben utazik. Azt írja meg, amit egy jegyszedő, munkásember vagy akár a különösebb humán műveltséggel nem rendelkező mérnök gondol ezekről a művészekről, akik egész nap nem csinálnak semmit, és folyton csak bajuk van.
Aztán a tizedik oldal körül kezdtem ráérezni, hogy valami nincsen rendben, merthogy ez egy prímán megírt könyv. Túl jó a szöveg ahhoz, hogy a könyv rossz legyen.
Néhány szóval vázolt, meglepően filmszerű szocio-életképek: egy megszólítás, mozdulat, esemény, használati tárgy vagy márka, és a kelet-európai olvasó rögtön érzi: ő is járt, vagy járhatott volna ott, ahol a Weér-család – anya és fia – tengeti egymásrautalt életét. A szövegben elrejtett kis, véletlennek tűnő váltások (persze nem véletlen, profi írónál semmi nem az) révén
a mondatok hangulata folyamatosan változik,
néha csak sejtet, máskor brutálisan odabasz vagy könnyedén, finoman szövi tovább az elbeszélés szálát.
A prózának tehát gyorsan behódoltam, magát a történetet azonban most sem tudom, hova tegyem: az elbeszélő anyjával egy egészen különös, beteges szimbiózisban él. Annyira gyűlölik egymást, hogy egész életük csak egymásról szól. Az író fiú fő témája anyja, az meg mindig elolvassa az írásokat, ha a fia nincs otthon. Néha hátborzongatóan kegyetlen, máskor csak fáradt és monoton, de gyakran gyengéd, figyelmes vagy épp elfojtott erotikával teli kapcsolat ez.
Anyja, Weér Rebeka, a bálványozott és irigyelt primadonna, korának femme fatale-ja visszavonulása után sosem lép ki a házból; látogatókat sem fogad. Külföldre disszidált lányát szimbolikusan, egy díszlet-koporsóban eltemeti a Kerepesi végében: azt reméli, így megmentheti színházi karrierjét. Persze nem. A lánya utolsó levele pedig ez: Tisztelt Anyám, ha látni kíván, akkor majd ne csukják le a szemét. Fia persze nem kézbesíti ezt, inkább kamu-leveleket kezd írogatni Judit nevében, a levelek pedig lassan prózává, az elbeszélő pedig észrevétlenül íróvá változik.
Az elbeszélő – aki, bár végig saját nevében beszél, sosem mutatkozik be – életét nők határozzák meg: anyja és húga mellett megjelenik a színen a titokzatos Fehér Eszter, az olvasó pedig
egy ideig reménykedik,
hogy ő lehet az a biztos pont, mely segít kilépni az elbeszélőnek ebből a torz érzelmi helyzetből. Olyan... normális Eszter, persze csak addig, amíg be nem kerül a pszichiátriára. Ott van aztán a titkos szerető, az anyjával egykorú kiadó – aki egyben apja volt szeretője, akivel való kapcsolatát a kíváncsiság, erőszak, gyűlölet és függőség szavakkal tudom leírni.
Nem könnyű megfogalmazni, miért taszító – és egyszerre miért vonzó – ez a történet: egyrészt mert jólnevelt olvasó ilyesmivel nem azonosul, hiszen ez beteg. Ilyesmit mi nem csinálunk.
Másrészt meg persze mindenki tudja, hogy akár ő lehetne a az elbeszélő, aki 15 éven keresztül bezárkózva írja anyjáról szóló történeteit, aki jólnevelten (vagy épp dühöngve) válaszol anyja “holvoltálfiam” kérdéseire, aki nem csukja le halott anyja szemét, aki zsilettpengével és művérrel álcázza a kiadó körmeinek nyomait, és aki elutasítja Esztert, aki talán segíthet kilépni ebből az egészből. Csak gyávaság kérdése mindez. Vagy bátorságé?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
