2026. április 8. szerda
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Up: az öregek unalmasak?

Fülöp Noémi 2010. február 09. 14:56, utolsó frissítés: 14:56

Mikor is láttam utoljára olyan, gyerekeknek (is) szóló hollywoodi filmet, amelyiknek a főhőse egy idős ember? Mondjuk, soha.



Aki nem szereti a Pixart, az vagy vájtfülű sznob, vagy nincs is lelke – körülbelül ez a konszenzus az interneten. Hosszú évek óta újra meg újra a jó oldalra billennek az aranyosság és a cukrostakony közül – csak néhány címszó: Finding Nemo, Ratatouille, Wall-E. Az idei animációjuk címe egyszerűen Up (ezen még az orrvérzésig szóviccgyáros magyarországi fordítók sem tudtak fogást találni, egyszerűen Fel lett belőle).

Miután az első néhány percben azon gondolkodtam, hogy miért kellene érdekeljen egy jó néhány évtizeddel ezelőtti szófukar kisfiú és egy kettő helyett is szövegelő kislány kisiskoláskori románca, a következőkben azon kezdtem aggódni: ugyan miről is fog szólni ez a film, ha már


az első tíz percben elmesélik a teljes sztorit.


Igaz, ezt a szavak nélküli, finom utalásokból összeállított, keserédesre hangszerelt gyorstalpalót akár másfél órán keresztül is el tudtam volna képzelni. Itt azért volt rá szükség, hogy a néző tisztába kerüljön vele, kicsoda ez a Carl Fredrickson, és hogyan vált szófukar kisfiúból nem kevésbé szófukar, de sokkal szögletesebb özvegyemberré. Következő kérdés: miért kellene érdekeljenek egy igencsak rozoga, magányos és mogorva bácsi mindennapjai?

De itt azért megálltam egy percre – mikor is láttam utoljára olyan, gyerekeknek (is) szóló hollywoodi filmet, amelyiknek a főhőse egy idős ember? Mondjuk, soha. Kivéve azt a sci-fit a nyolcvanas évekből az idős párral és a földönkívüliekkel (*batteries not included/Csoda a 8. utcában), de abban is inkább az ufók főszerepeltek.


Az öregek unalmasak, legfeljebb arra jók, hogy a fiatal főhősök időnként vitába keveredjenek velük, vagy hogy időnként egy rendező meglengesse az erkölcsi tanulságot, miszerint lehet ám tanulni a nagypapától, kisfiam. Ha valaki meg akarja cáfolni ezt a gyerekfilm-iparbeli beidegződést, fel kell ám kötnie a gatyáját.

Vegyél két, teljesen ellentétes szereplőt: egy öreget és egy fiatalt, egy hallgatagot és egy nagyszájút, egy sündisznót és egy simulékonyat, akiknek van azért egy nagyon fontos közös pontjuk – mindketten magányosak. Mutasd meg, ahogy lépésről lépésre, összekoccanva, súrlódva, akár két kavics a patakban, végül összecsiszolódnak. Nagyon szép,


de ezt egy gyerek sem fogja ébren végigülni.

Meg kell fejelni tehát a történetet repülő házzal, túlméretezett, szivárványszínű madárral, beszélő kutyákkal. Utóbbi már veszélyesen súrolja egy jókora közhely szélét, de megússza – ha van kutyád, érteni fogod, hogy miért: ezek a kutyák úgy beszélnek, ahogy egy valódi kutya beszélne, ha tudna. (A héliumhangú kutya viszont sok volt.)

Meg az elmaradhatatlan rosszfiú, aki mellesleg az utóbbi néhány év mozijainak egyik legváratlanabb negatív hőse, a másodperc töredékéig becsszóra elhittem, minden baljós előjel ellenére is rendben lesz ez az arc. Hogyha ez így kissé egysíkúnak tűnne, szőjél bele egy kis mélységet – szóljon például arról, hogy az égigérő álmok beteljesülésénél néha sokkal több örömet képesek produkálni a mindennapok.


És mivel te vagy a Pixar, kivitelezd mindezt a tőled elvárható, ötletes, időnként állkapcsot kiakasztóan látványos képi világgal. És mivel éppen a 3D-mozi a divat, hát csináld meg mindezt 3D-ben, hadd érezze a kedves néző még annál is jobban a lufik műanyagillatát, az öregúr kabátjának érdes szövetét, vagy a madár finom pehelytollait a bőrén. Tessék, a tiéd öt Oscar-jelölés.

Ha nagyon akarnám, némi rosszmájúsággal bele lehetne kötni – talán leginkább ott, hogy a recept összetevőin érezhető a kiszámítottság: egy késhegynyi ebből, egy hintésnyi abból, a néző máris könnyezik. De nem kötök bele, mert nem vagyok vájtfülű sznob, és lelkem is van. A Pixar megint nagyot alakított.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS