Csalódások napjai a berlini filmfesztiválon
Gyenge Zsolt 2010. február 20. 16:23, utolsó frissítés: 2010. február 22. 08:18Az utolsó néhány nap a botrányosan rossz filmekről, a nagy csalódásokról szólt – no nem mintha korábban nem lettek volna ilyenek.
Felháborodott füttykoncerttel, búzással és bekiabálással ért véget a zsúfolásig megtelt Berlinale Palast-ban a Jud Süss – Film Ohne Gewissen c. Oskar Roehler film sajtóvetítése. A náci propagandafilmekben főszerepeket játszó Marian Feirdl világháború alatti éveit követhetjük itt nyomon egy nagyformátumú, kosztümös „történelmi” filmben.
Az idézőjelek onnan származnak, hogy a témában jártas német kritikusok szerint az egész történet magva hamis, ugyanis Roehler arra építi fel a sztorit, hogy a színészt megzsarolták felerészt zsidó feleségével, és ezért vállalta el e szerepeket – azonban állítólag erről szó sincs, Feirdl felesége nem volt zsidó, és végképp nem gázkamrában halt meg, mint azt a film állítja.
Ha ez még nem lenne elég, a forgatókönyv zökkenői miatt a történet sem teljesen követhető, a színészi alakítások is színvonaltalanok (a Goebbels-t alakító, mostanában minden német filmben jelentős szerepet kapó Moritz Bleibtreu-val együtt), ráadásul
nevetséges és kínos jelenetekre is sor kerül.
Ezek közül a legordítóbb az, mikor amúgy nagy szoknyapecérnek beállított emberünk egy fogadás alatt megeső bombariadó közben (míg a többiek a pincékbe menekülnek), az ablakban villámlás és bombázás közepette hátulról megdugja az egyik német tiszt feleségét.
Amellett, hogy kissé érthetetlen, miért kerül sor ’42-ben Berlinben bombázásra, a városkép és a bombák fénye annyira amatőr módon van megoldva, hogy ennél valószínűleg bármelyik középiskolás jobbat csinál a laptopján. A fesztivál legnagyobb bukása volt ez.
„Think about it yourself” – vágott vissza az a norvég újságíró, akinek a film közhelyességét firtató kérdésére Winterbottom visszakérdezett: „ön szerint mi lehetne eredeti filmes téma?”. A felpaprikázott hangulat a sajtótájékoztatón nem véletlen, a marginális problémák bemutatásáról (24 Hour Party People) vagy kényes kérdésfelvetéseiről (Road to Guantanamo) is ismert rendező ezúttal egy 50-es években rendőrként dolgozó sorozatgyilkosról készített
sematikus, unalmas és teljesen érdektelen filmet.
A 29 éves Lou Ford elbeszélésében ismerjük meg a történeteket, amelyek egy városszéli prostituált péppé verésével kezdődnek, majd annak eltussolásával és néhány további szenvedély-gyilkosság elkövetésével folytatódnak. Továbbá az is kiderül, hogy a köztiszteletben álló apafigura, valamint egy tinédzserkorban elkövetett, a testvérére kent erőszak fel nem dolgozott traumája munkál a háttérben.
A történet teljesen átlagos jeleneteken, szituációkon keresztül csordogál, a szereplők déli akcentusban morognak, és Winterbottom csak annyit tesz hozzá az átlagos sorozatgyilkos filmekhez, hogy a néhány erőszakjelenetet sokkal nyíltabban megmutatja, így közelről láthatjuk, ahogy teljesen szétverik Jessica Alba szép kis pofiját.
A mozi egyetlen érdeme, hogy sikerült teljesen hitelesen megteremteni az ’50-es évek hangulatát – de ez Amerikában (hisz ott forgatta) már ujjgyakorlatnak számít a szakik számára. Ez természetesen édeskevés – érthetetlen, hogy a Berlinálé miért ragaszkodik még mindig ehhez a fickóhoz, aki ráadásul – a sajtótájékoztatón ez is kiderült – a fesztiválnak tett ígérete ellenére egyetlen színészét sem hozta el.
Már néhány évvel ezelőtt sem teljesen értettem, miért kapott Arany Medvét Jasmina Zbanic rendezőnő elsőfilmje, a Grbavica, ha csak nem azért, mert
a berlini gyakorlatnak tökéletesen megfelelt,
hogy egy bosnyák filmes kényes politikai kérdéseket felvető munkája nyerjen. Második filmjével azonban bizonyította, kissé korai volt a megelőlegezett dicséret. A Na putu (Úton) egy harminc körüli szarajevói párról szól, akik boldogan élik élettársi kapcsolatukat, mikor a srác véletlenül (a szó szoros értelmében) beleütközik egy régi katonatársába – és ez az arrafele néhány éve dúló háborús viszonyok miatt a nálunk megszokottnál szorosabb köteléket jelent.
Az illető azóta egy szélsőségesen szigorú muzulmán közösség tagja lett, és hamar megszédíti hősünket is: a film arról szól, ahogy nem hajlandó többet a lányhoz érni házasság előtt, ahogy elkezd imádkozni és mecsetbe járni, és ahogy teljesen megtagadja régi barátait.
Jasmina Zbanic egy Boszniában kényes kérdést próbált feldolgozni – hiszen ott egyszerre van nagyon élesen jelen a nyugati típusú életmód és a nagyon tradicionális, vallási alapú társadalomszervezés. Úgy nyúlt azonban a témához, mint egy kívülálló, aki csak felületesen és csupán egy adott szemszögből lát rá a dolgokra.
A férfi átalakulása elnagyoltan jelenik meg
(egyik napról a másikra megtér), a lány világi értékrendje pedig egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül pozitívnak tűnik fel, a másik fél megértésére még kísérlet se történik. Még azt se értékeli senki, hogy a férfi sok év alkoholizmus után felhagy az ivászattal. Persze lehet, hogy rendezőnőnk saját traumáját próbálja így feldolgozni.
A havas kezdetek majd a fagyos folytatás után a fesztivál végére Berlinben kisütött a nap, és olvadt hólé csorog a Berlinale Palast tetejéről a díszpremierekre érkezőkre. A bennfentesek szerint Roman Polanski The Ghost Writere jólsikerültsége és a rendező kényes helyzete miatt szinte biztos befutónak tekinthető.
A fontosabb díjaknál mindenképpen szóba jöhet még a norvég A Somewhat Gentle Man és a román versenyző is (Eu cand vreau sa fluier, fluier). Az angol kritikusoknak érthetetlen módon rendkívül tetszett az orosz How I Ended This Summer is, pedig csupán egy rosszul sikerült Tarkovszki-imitációról van szó. Ma este minden kiderül, és végre mi is megkapjuk a jól megérdemelt pihenést.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
