Scott Pilgrim a világ ellen
Gagyi Benedek 2010. november 26. 10:58, utolsó frissítés: 10:58Edgar Wright legújabb filmjének nincs helye a filmtörténet nagyjai között, mégsem fog feledésbe merülni, hála az egyedi képi világnak, valamint a sok jó poénnak.
Azt hiszem, senkinek nem kell bizonygatni, hogy az angol humor néha mennyire agyament tud lenni (a lehető legpozitívabb értelemben) – különösen Monty Pythonék óta. Ennek a fajta humornak egy modernebb képviselője, Edgar Wright már kétszer is megmutatta, hogy nem csak a poénokhoz ért. Eddigi két filmje, a Shaun of the Dead és a Hot Fuzz a maguk zsánerének (a zombis és az „egy rendőr a teljes maffiahálózat ellen” típusú akciófilmeknek) a nagyon találó, maradandóan vicces (a Hot Fuzz óta akciófilm közben mindig eszembe jut, hogy mennyi papírmunkával jár egy szaftosabb lövöldözés), ugyanakkor teljes tisztelettel készült paródiája.
Wright legújabb filmjében Scott Pilgrim (Michael Cera) egy átlagosnak mondható torontói huszonéves srác, aki azon kívül, hogy egy bandában basszusgitározik, igazából semmit nem csinál. Scott tipikus geek: imádja a videójátékokat, kissé infantilis, és szociálisan nála fejlettebb húga szinte rettegésben tartja. Mikor bekapcsolódunk a történetbe, haverjai éppen azért szívatják, mert egy középiskolás lánnyal jár. A szívatás ellenére azért kitart az amúgy nem túl mély kapcsolat mellett, amíg fel nem tűnik az államokból frissen odaköltözött Ramona (Mary Elizabeth Winstead), akiben Scott élete szerelmét látja meg.
Az új viszony működni látszik (megtörténik a kínos szakítás a középiskolás lánnyal) egész addig, míg ki nem derül, hogy Ramona enyhén viharos előélete hét ördögi exet rejteget, akikkel Scottnak egyenként kell megharcolnia a lányért.
A történet pont olyan, amilyennek első látásra tűnik: a megszokott tinis szerelmes sztorit teljesen felborogatja az enyhén szólva őrült képregényes behatás, ugyanis a harcokat tényleg harcoknak kell érteni, fordulatrúgásokkal, levegőben röpködéssel, falakat áttörő esésekkel. A Bryan Lee O'Malley-féle, a film alapjául szolgáló képregény egyik nagy erénye, hogy teljesen lazán keveri a valóságot és a fikciót, nincsen erős határ mindennapi és titkos, de szupererőkkel rendelkező személyiségek között.
Az egész világra a rajzfilmek naiv egyszerűsége jellemző:
ugyanúgy nem csodálkozik senki a természetfeletti eseményeken, mintha csak rajzfilmet néznének, vagy videójátékot játszanának. És ha már itt tartunk: a képregényben is laza természetességgel keverednek a megszokott képregényes elemek a játékok világából ismert dolgokkal. Például egy jól sikerült rúgás után megjelenik a szokásos KABOOOM felirat, ugyanakkor a sarokban pontokat is ad az ellenfél legyőzéséért.
Edgar Wright rendező abban csillogtatja meg igazán rendezői tudását, ahogy ezt az enyhén kaotikus világot vászonra viszi. Ha a klasszikus módszerekhez nyúlt volna, és ha csak a klasszikus filmes nyelven beszélne az alkotás, akkor egy nagyon átlagos tinifilmet kaptunk volna.
De bátor volt szerencsére, és a jól ismert filmes nyelvet a maga sajátos módján kiegészítette ezzel a Scott Pilgrim-univerzumra jellemző képregény-rajzfilm-videójáték elemhalmazzal, és még
soha nem látott mozis élményt teremtett.
Kezdetnek például biztos vagyok benne, hogy a film megnyerné a “legtöbb szöveg megjelenítése a vásznon” versenyt bármelyik film ellen. Néha plusz információkat ír ki (például bemutat egy új szereplőt röviden), vannak videójátékos szövegek (jó példa a csata végén egész képernyőt elfoglaló “KO”), és ha már szöveg a képernyőn, akkor tisztelegnek egyet a némafilmek előtt is, ugyanis egy jelenetben a hangos zene miatt nem hallanánk, mit mond az egyik szereplő, így folyamatosan feliratozzák... Ezen kívül mindenféle szimbólumok és rajzocskák is megjelennek (például minden csóknál, amit Scott ad Ramonának, lila szívecskék röpködnek), és a képregények elmaradhatatlan kelléke, a hanghatásokat (a képregényekben pótló, de itt) kiegészítő hatalmas BOOM, WHIP, KRACH és így tovább.
A kreatív képi megoldások ezzel még nem értek véget, szinte mindegyik jelenet mindegyik snittje rejteget valami meglepetést, noha nem újdonságot, hiszen ezekkel a megoldásokkal találkoztunk már, csak többnyire nem filmekben – éppen ez a vicc a film legjobb effektusaiban.
A képregényben az exekkel kapcsolatos események különböző füzetekben vannak előadva, míg a film az összes exestül, felvezetésestül, happy endestül picivel kevesebb mint két óra. Szerencsére ennek nem esik áldozatául a történet, és nem csak azért, mert lényegében nagyon egyszerű, hanem azért is, mert Wright sokszor hosszabb eseményeket gyors egymásutánban következő snittekben mutat meg, így aztán a kevésbé fontos részeket hamar lezavarja, és marad idő a fontosabb dolgokra.
Persze ez a nagyon erőteljesen a fiatalok szórakoztatására való műfajokból kinövő világ nem hazudtolja meg magát sem a történet, sem a karakterek szintjén: az előbbi kifejezetten egyszerű, az utóbbiak pedig szinte minden fejlődést mellőznek, és nagyjából
úgy cselekszenek, ahogy azt elvárjuk tőlük.
Szerencsére azonban Scott, Ramona és Wells (Kieran Culkin) karakterei elég emlékezetesek ahhoz, hogy ilyen szempontból fenntartsák a filmet. Az meg külön hab a tortán, hogy két ex-szuperhős (Chris Evans a Fantasztikus négyesből és Brandon Routh, a legutóbbi Superman) itt ex-barátként jelenik meg, jelezve a film viszonyát a klasszikus szuperhősös filmekhez képest.
A Scott Pilgrim a világ ellen nem akar többet mutatni, mint ami valójában: könnyed, nagyon vicces film, mely elsősorban a képregényeken és/vagy videójátékokon edződött fiataloknak szól. Sőt, tulajdonképpen betekintés egy átlagos geek fejébe, hiszen (túlzásokkal együtt) valahogy így érzékelheti a valóságot az, aki mindig a realitás és a saját fantáziája által kreált világ határán mozog. A filmben a humor egyik forrása, hogy végig teljesen komolyan veszi magát, nincs lerántva a lepel erről a furcsa, de ismerős univerzumról, de még így, komolyan is nyilvánvaló, hogy ez az egész csak egy nagy “milyen lenne, ha”.
És végül is ki nem gondolt arra, hogy a videójátékok és a képregények szereplőit kövesse a problémák megoldásában, hiszen az annyival egyszerűbbnek tűnik. Itt csatol vissza a rendező előző filmjeihez, hiszen azok hőseinek is egyedi (és igen, infantilis) elképzeléseik voltak a nagy problémák megoldásáról (a zombi apokalipszist sörözgetve akarták túlélni, míg a kisváros kusza és kissé zakkant viszonyait egy nagy lövöldözéssel intézték el).
Edgar Wright legújabb filmjének nincs helye a filmtörténet nagyjai között, de azért az is biztos, hogy nem fog feledésbe merülni, hála az identitását adó sajátos egyvelegnek és egyedi képi világának, valamint a sok jó poénnak. Annak, hogy jól mulattat.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
