Hatházi András: A modell
Hatházi András 2011. március 07. 15:08, utolsó frissítés: 16:25Kusztos Gergelyt már megfestették egyszer. Úgyhogy amikor másodszorra is kölcsön kérték ábrázatját, azt mondotta a felesége: Ha maga ottan megjelenik, ide már vissza se jöjjön. #b#Novellapályázatunk különdíjasa.#/b#
Kusztos Gergelyt már megfestették egyszer. Úgyhogy amikor másodszorra is kölcsön kérték ábrázatját, azt mondotta a felesége:
– Ha maga ottan megjelenik, ide már vissza se jöjjön. Én már nem leszek itt.
Kusztos Gergely mégis elment. Mert ő olyan. Meg hát mit volt mit tenni, ha már afféle a kinézetje nekije. Hogy csak úgy hívta bele a festészetbe. Ilyenkor csak pákoszta a kimaradás!
A rossz nyelvek szerint azonban csak azért, mert jóban lett a képíróval, és az fájintos fejérnépeket pingált bé melléje. De nem így volt. Mert ez a második festményzet is csak egy nagyon absztrakció lett. Olyan, amelyiken mégis mintha látni valamit olykor néha nagyritkán.
Kusztos Gergely, miután megformálták, nagyon elfáradt volt.
Hazatért, otthon pedig valójában sehol senki.
De aztán az égegyadta senki-senki!
Az asszony még a süldőcskét is elvitte a pajtából, a ganajon meg egy árva csürkécske sem kapirgált.
Kusztos Gergely leült az elsőházba, és maga elé meredt. Nem mintha nem lett volna mit csinálni, de így tanulta a képzőművészetből a hatás végett. Aztán mikor kellőképpen lezsibbadt az agya, felállt, és elment a képíróhoz.
– Egyedül vagyok – mondta.
– Én is – válaszolta a képíró.
– Nem szeretem – mondta Kusztos Gergely.
– Néha én sem – felelte a képíró.
– Jöjjék el hozzám – mondta Kusztos Gergely.
– Jó – egyezett bele a képíró – Elvégre te vagy a legkedvesebb modellem.
Így hát elmentek Kusztos Gergelyhez be az üres házba.
De addigra már híre ment, hogy az asszony kisemmizte a ház urát, és feszt ott sündörgött valaki, hadd lássa, miféle kerekedik ki ebből?
De azt ugyan várhatta, mert Kusztos Gergely megállapodott ember vala, és semmi egyéb nem esett, mint hogy Kusztos Gergely visszatért a képíróval. És betették maguk mögött az ajtót, a képíró meg még fátylat is borított az egészre.
Odabe Kusztos Gergely jóféle pájinkát vett elő, és elkezdték a képíróval az isten-istenezést. Másnapra már volt malac, csürke, bornyú is – még struccokat is pingált a képíró.
Kusztos Gergely büszkén állt a baromfiság közepén kezében az üveggel, és simogatta mind azt a sokféle jószágot. A falubeli népség meg a kerítés résein s a lepedő hasadékjain keresztül nem győzte az álmélkodást. Ej, hogy most mi lesz?
Nem lett semmi.
Kusztos Gergely visszament a tisztaházba, és festetett magának afféle lányokat, friss hússal és nagy mejjekkel, akik egész nap váltig szeretgették, és a parancsait lesték.
Aztán eztet is elunta. Megszégyellte magát, és egykettőre kitöröltette őket acetonnal, hogy hírük se maradjon!
És hiába pingáltatott helyükbe bármit is – nem gusztálta már azokat úgy, mint egykoron.
Így hát aztat mondta a képírónak:
– Én most elmegyek az asszony után.
– Menjél – mondta a képíró.
– Maga maradjon itt – mondta.
– Maradok – mondta a képíró.
Kusztos Gergely tehát kitakarított, ellátta a jószágot, megmosdott, megberetválkozott, tiszta inget vett, hajára brillírt rakott, és kilépett az ajtón.
Körbevizslatott és látta, hogy a lepedő most már az egész nagyvilágot bévonta, és odaföntről egy hatalmas nagy rámáról lebernyegett alá. És azt is eszméletjibe vette, hogy odaát a kereten túl sok-sok ferdeszemű kecegett a fotografálójával, miközben egy szőke asszonyság meg nagyon magyarázta nekijek, hogy mit rejtsen emez ebbéli installáció, meg hogy legyenek mán türelemmel, mert ugyancsak nagy leleplezések lesznek itten nemsokára.
Kusztos Gergely a maga módján meghökkent egy pillanatra, de aztán megértette, hogy mindez a képíró miatt volna. Aztat pedig ő nagyon nagyra becsülte, úgyhogy csak átalhágott a cifrára öntött-sikált nehéz gipszrámán, kicsusszant a lepedő nagy vászna alulról, és nekilódult a túlvilágnak. Széles válla megett még látta, hogy a pletykaéhes siserehad szétrebben, miközben ő ügyet sem vetve rájuk csak megy peckesen az anyósához, mint egykoron.
– Gyere haza – mondta a feleségének.
– Nem megyek – mondta az asszony.
– Egyedül vagyok – mondta Kusztos Gergely.
– Maga kereste – mondta az asszony.
– Gyere haza – kérte Kusztos Gergely, és ökle alatt kettéhasadt a bikfaasztal.
Az asszony felkerekedett. Vitte az időközben nagyra cseperedett gyerekeket, a megfialt majorságot – mindent. Így mentek vissza mind, csőstül a házba.
A falu népe meg szájról szájra követte őket, mígnem betették maguk mögött a kaput, és fátylat nem borítottak az egészre.
Ottan Kusztos Gergely magához ölelte a feleségit, és körbemutatott:
– Hát ezt látod-e? – kérdezte büszkén a struccok és a kövér pávák között.
– Látom – felelte az asszony, és belépett a házba.
– A barátom – mutatta be Kusztos Gergely a képírót – Mindent neki köszönhetünk.
Az aszony csak nézett. Aztán sarkon fordult, és visszament az anyjához. Felpakoltan mindenestől.
Kusztos Gergely nem értette.
Ott állott leforrázottan a képíró mellett.
– Nem neki való – vigasztalta a képíró – Mi már egészen máshol vagyunk.
– Elment – motyogta maga elé Kusztos Gergely, és a nagy bánattól hajtva kiment az első udvarra.
A kapun kíjül, a fehér takaráson túli világ már telisdeg teli volt mindenféle népekkel, akiket biz alig-alig bírtak visszafogni a barna mundérosok. Aztán zene harsant, hatalmas nagy fények villantak a fehér vászonlepedőre, majd nagy hirtelen csend kerekedett, egy akkora csend, de akkora, hogy ilyen még sosem volt és ejsze nem is lesz. Benne a fényesség, mintha ezer nap ragyogna a levegőégen. És ebben a szent minutában irdatlan nagy rántással aláhullott a lepel. Kusztos Gergely a szeme elé kapta mindkét kezit, merthogy majdnem beleveszett szeme világja a ragyogásba. Az odaátiak között meg voltak akik sikoltoztak, mások meg tapsoltak, éljeneztek, később még olyanok is kerekedtek, akik nagyon komolyan vizslatták, hogy miféle is tárul a szemük elé. Egészen közel hajoltak, Kusztos Gergely rendesen érezte a leheletjiket. És amikor visszahunyorított a képébe tartott nagyítók üvegén átal, mind visszahőköltek. És eztet Kusztos Gergely nagyon szerette.
Így hát szerre elijesztgette őket, mígnem leáldozott annak a rengeteg napnak az utolsó sugára is, és fel nem oltották azokot a küsebb villanyokot, és el nem indultak körbe a barna mundérosok.
Kusztos Gergely ekkor végre körülnézett.
Igaza a volt a képírónak. Merthogy egészen máshová lettek.
Balra tőle egy spanyol királykisasszony terpesztette pruszlikját, jobbra tőle egy borostás zord vereshajú meredt bele világba. Alatta meg valami elnyűtt bakancsféle lábravalók...
Kusztos Gergely átalhajolt kicsidég a kereten.
Körbe karikába mindenféle keretekben asztalokra vetett döglött vadak sorakoztak fényesre sikált gyümölcsök és hervadt virágok között, távolabb megannyi Úrunkjézus a Szűzanya ölében, és szerteszét kockák és orruk egyik oldalán két szemükkel vicsorgó kisasszonyok.
Mindenik előtt veres zsinór aranyozott rudakon, még Kusztos Gergely portája előtt is.
Kusztos Gergely akkor várt egy kicsidég, nagy mély levegőt vett, és nagyon elindult befelé a házba, mert tudta, ezt mind a képíró cselekedte vele.
– Nem iszunk többet – mondta amaz.
– Nekem adja vissza az asszonyt! – hörögte Kusztos Gergely, merthogy nagyon kifárasztotta a mai nap.
– Itt van, ni, most megtanítalak valamire...
De bánta is Kusztos Gergely az okulást! Hanyatt-homlok rohant kifelé megkeresni életje értelmit. Csakhogy odakint setétebb volt mint az ördög lyukában, és csak egy kis veres pontocska villogott a feje fölött szünetlenül. Kusztos Gergely aztat bámulta tátott szájjal, babonázottan. Majd leült a keret szélire, lábát belelógatta a semmibe, és csak ült.
Kisvártatva a képíró is melléje telepedett, markában szorongatta az egyetlen megmaradt csuprot, amelyből valami fenséges illat terjedezett.
– Há’ csak arra kell vigyázni – mondotta nagy sokára –, hogy amikor az első buborékok futni kezdenek az ibrik falán felfele, kapd le azt a tűzről, és tégy annyi mércével a frissen daráltból, ahány csészével inni akarsz. Ne többet és ne kevesebbet. Épp csak annyit. Aztán azonnal tedd vissza a lángra, és hagyd felfutni háromszor. Mindahányszor eléri az ibrik száját a hab, emelintsd meg azt, hogy ki ne fusson! Tedd vissza, és ismét fel, mondom neked, háromszor. Ha pedig harmadszorra is felfutott a kotyvalék, csorgass rája hideg vizet. Ne sokat, épp csak egy körbefutásnyit az ibrik száján, hogy gyorsabban ülepedjék le az esszencia. Majd várj egy kicsit, és szűrd le tiszta szűrővel. Édesítsd, ha akarod, de feketén a legjobb. Hát ennyi.
És onnantól fogva ott ültek ketten, a népek jöttek-mentek, az asszony újra emberhez ment, a gyermekik felcseperedtek, és még az unokáik is eljöttek látni a csudát, amint Kusztos Gergely és a képíró lógassák a lábikat.
Esténként a piros lámpát bámulták, napközben meg csak úgy elvoltak, merthogy ennek más értelme nincs es, mint hogy csak egyszer, egyetlen egyszer valamiben úgy istenigazából benne lenni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
