Spicli-történet, filmtörténeti omázs és kísérleti film a szemlén
Búzás Anna 2012. február 06. 10:47, utolsó frissítés: 11:49Pálfi György elkészítette a FILMET, Cserhalmi Sára besúgó és besúgott viszonyát vizsgálja, Fancsikai Péter kísérletezik - a szemle nagyjátékfilmes programját követjük.
A szemle nagyjátékfilmes mezőnye a beharangozott nyolcról hatra csökkent, Vidnyánszky Attila A szarvassá vált fiú című filmje nem készült el időre, Török Ferenc Isztambulját pedig zárt körben vetítették, ezért a nagyérdeműnek csak kis százaléka láthatta. Eddig három nagyjátékfilmet láttunk a Magyarország 2011 szkeccsen kívül.
Cserhalmi Sára: Drága besúgott barátaim
Cserhalmi Sára vizsgafilmje témájában izgalmasnak ígérkezett, de a megvalósítás kisiklott. A történet során két baráttal ismerkedünk meg: az egyikről kiderül, hogy jelentéseket írt a másikról. A barátságuk nincs felvezetve, megmutatva, nem tudjuk meg, hogy milyen volt a kapcsolatuk, ugyanis a film ott kezdődik, hogy Cserhalmi György (a besúgott) kikéri a mappákat. Így eleve nincs akkora tétje a történetnek, a szereplők nem igazán személyesülnek meg, és ez a film végéig így marad.
A történet túlzottan melodramatikus, és tele van tűzdelve fölösleges „díszítő elemekkel”: a besúgó (Derzsi János) felesége adja ki a papírokat a besúgottnak (Cserhalmi Györgynek), történetesen éppen ott dolgozik, és az is kiderül, hogy kettejük között volt valamiféle kapcsolat. Pedig ez a szál messze nem olyan érdekes, mint a két főszereplőé, ebben mégis több érzékenység kerül a felszínre. A film egy törékeny és titkokkal átszőtt baráti kapcsolat helyett azt mutatja meg, hogy van két barát, akik már nem barátok, de valahol mégis, és egyáltalán nem hajlandóak személyes kapcsolatba lépni egymással, miután kiderül az árulás, csak a média különböző csatornáin üzengetnek egymásnak.
Az összeomlás nem hiteles, tulajdonképpen az egész történet nem hiteles, és ezt olyan nézők szájából is visszahallottam, akik mellettem ültek a moziban és a régi rendszert ízig-vérig megtapasztalták, s valószínűleg azért vettek részt a vetítésen, mert azt remélték, hogy egyik-másik alakban saját magukra ismernek. De ez nem történt meg.
Pálfi György: Final Cut – Hölgyeim és Uraim
A filmtörténet 450 filmjéből összevágott alkotás volt az idei szemle kuriózuma. A vetítés előtt el nem tudtam képzelni, hogyan fog az a sok különböző snitt egy egésszé összeállni, hogyan lehet 450 film különböző történeteit, különböző szereplőkkel egybefogni és kihozni belőle egy másikat. Pedig lehet, Pálfi bebizonyította.
A film egy férfi és egy nő történetét mutatja be, és nincs még egy film, amely ennyire sok nézőpontot érvényesítene a témában. Szinte a lehetséges összes férfi- és női típussal találkozunk, és a film úgy van összevágva, hogy mégis egy férfit és egy nőt érzékelünk, a főszereplőink koherensek.
A legjobb, hogy a snittek sorrendje egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan: a jelenetek kerekek, találkozások, szétválások, újra egymásra találások, de azt soha nem tudjuk, hogy az egyik snittben megjelenő démoni mosolyú Anthony Perkinsre ki fog visszakacsintani. A felismerések meg kirobbanó kacagásokhoz vezetnek. Biztosan az is élvezi a filmet, aki amúgy nem annyira jártas a filmtörténeti klasszikusokban, mert a legismertebb alkotások snittjei is feltűnnek, de aki a kevésbé ismert klasszikusokat a némafilmes korszaktól kezdve is ismeri, annak ez a film a FILM.
Fancsikai Péter: jp.co.de
Fancsikai Péter filmje egy kísérleti alkotás, a terjedelmét tekintve nem egészen nevezhető nagyjátékfilmnek, és nem egészen sorolható amúgy sem ebbe a kategóriába. A film prológusa bevezeti a nézőt egy kísérlet elméleti diskurzusába, és ha kellőképpen figyelünk, akkor is megeshet, hogy már itt elveszítjük a fonalat. De az is lehet, hogy itt nem kell keresni a fonalat.
A filmet a főszereplő Balázs figurája fogja össze, aki mintha a saját korlátait, a saját személyiségét keresgélné. A kísérlet, amelyet 12 önkéntessel szervez, a közösség, mint olyan kérdéseire keresi a választ. Csakhogy ez a közösség nem nyilvánul meg, amit látunk, azok csak villongások, foszlányok, nem vetik fel a probléma lehetőségét sem. Pedig végig azt érezzük, hogy valami azért csak van a háttérben. Vagy legalábbis akarna lenni...
Dokumentarizmus és videóművészet, kísérleti- és játékfilm határmezsgyéjén egyensúlyoz a film, a koncepció azonban nagyjából rejtve maradt. A képkompozíciók egy-egy beállításban nagyon izgalmasak, a dekomponált képek a legszebbek. Csakhogy ez nem elég.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
