Szubjektív Astra III: a "cigánykérdés" - másképp
Plainer Zsuzsa 2012. október 25. 15:42, utolsó frissítés: 2012. október 26. 10:28A "másfajta cigány" egyszerre volt mesterkurzus tárgya és dokfilmek témája az idei Astrán. A Roma Stories rendezvénysorozat a dokumentumfilmek jellegzetes torzításait vette számba.
A „másfajta cigány” egyszerre volt mesterkurzus tárgya és dokfilmek témája az idei Astrán. A Roma Stories – Roma történetek rendezvénysorozat a dokumentumfilmek jellegzetes torzításait vette számba, és sorolta fel a sztereotip cigányábrázolásokat. Hogy a romákat jórészt a romantikus egzotikus, tradicionális (kézművesek, jósok), illetve a vad, szélsőséges (bűnözők, hajléktalanok) – tengelyen helyezik el (Vintilă Mihăilescu antropológus). Hogy a dokumentumfilmekben a nők és a gyerekek kerülnek túlsúlyba, a koldulás és a migráció témája kapcsán (Nicoleta Bițu, a Romani Criss programkoordinátora).
A filmek nagy része mintha illusztrációja lett volna a fenti elméleti vonalnak, és vállaltan vagy öntudatlanul igyekezett volna árnyaltabban, összetettebben megmutatni ezt az etnikumot.
Hanna Maylett munkájának (Helping Mihaela) alapja a romániai cigánylány és a finnországi karitatív szervezetek, filantróp mozgalmak konfliktusa. Mihaela, a finn média által kriminalizált „román koldusok” egyike, időszakosan lakást, és hosszabb távú anyagi segítséget kap egy finn házaspártól, akik egy vallásos közösség tagjai, és emberbaráti szeretetből cselekszenek. Az akció azonban félreértések, sértődések sorozatává válik, hiszen a lány, aki kezdetben elfogadja a havi 200 eurót, és a segítség feltételét, hogy iskolába jár majd, meggondolja magát, és visszamegy Finnországba koldulni.
Bár a film hatalmas előnye, hogy nyíltan vállalja a roma-nem roma, gazdag-szegény, marginalizált-integrált szereplők közötti konfliktust, érzésem szerint nem ad megfelelő hátteret, magyarázatot mindkét viselkedésre, megmutatja, de nem bontja ki azokat. Például arra, hogy a felső-középosztálybeli világ is adott szabályok szerint működik: hosszútávú segítségben hisz, lassan megtérülő befektetésekben (iskola), és öntudatlanul is feltételezi, hogy ez mindenki számára az egyetlen elképzelés.
Ugyanakkor – ahogy erre Marius Lazăr szociológus a mesterkurzuson rámutatott – ennek a filmek a szereplői a koldulás rejtett gazdasági rendszeréhez tartoznak, amelyben a profitszerzésnek sajátos logikája van. Habár első látszatra úgy tűnik, a karakterek kiszámíthatatlanul jelennek meg és tűnnek el egyik helyszínről, netán egyik országból a másikba, a vándorlás számukra a pénzkeresés egyik feltétele.
A film egyik legjobb része is e – sajnos kevéssé kidolgozott – kettős világhoz kapcsolódik: a rendezőnő kamerát ad Mihaela bátyjának, és megkérik, hogy filmezzen. Zobar saját magukról szóló mozija mindössze egy összejövetelről szól, amelyen a cigányok politikai vicceket mesélnek. Az önkép másik – talán legérdekesebb eleme – ahogyan Mihaela rokona reagál a roma kultúra múzeumában látott cigány hajléktalanokról szóló filmre: ezek meg miért menekülnek, kérdezi a drámai képsorok láttán.
A rendezőnő és Zobar viszonylatában is felmerül a két világ közötti ellentét, annak összetettsége, megoldatlansága: „Hát ez nem működött – nyilatkozta Hanna Maylett az önreprezentációról, mint filmes eszközről. A média végül is professzionális világ, Zobar pedig nem profi. Hiába filmezett több órányi anyagot, nem tudtam felhasználni, mert nem volt vezérfonala. Persze más oka is lehetett. Hogy a filmen szereplők nem akarták felfedni magukat, mert sokuknak gondja volt a koldusokat irányító maffiával. Másrészt Zobar nem sértődött meg azon, hogy csak ennyi került be a filmbe, sőt büszke volt arra, hogy kamera lehetett a kezében, és filmezhetett. Szerintem ez mégis egy megoldás. Ilyesmit kellene kitalálni, hogy ezek az emberek fontosnak érezzék magukat.”
Trencsényi Klára Corvin variációk című filmje volt az Astra egyetlen magyar alkotása, azonban – szerintem – nem csak ezért érdemel figyelmet. Meglehet, talán önkényesen sorolom a „cigányfilmek” közé. Témája a 2003-ban indult városrehabilitációs projekt, amely során a budapesti „nyócker” számtalan – jórészt roma – lakosának kényszerűen költözni kell.
A film érdekessége, hogy a Józsefvárosról élő sztereotip képpel szemben a szereplők – romák és főként nem romák – ugyanannak a történetnek a különböző változatát mesélik el, a kényszerű kilakoltatást, kötődésüket a kerülethez. Ezáltal – szerintem – a cigány-nemcigány kérdés új jelentést kap. Egyrészt a történetek által létrejön egy közös identitás, mindannyian nosztalgiázó kilakoltatottak lesznek, egy már csak az emlékezetben élő, a filmben néha szürreális elemekkel ábrázolt világ részei; másrészt mert a „cigánykérdés” beszédtémává és nem személyes viszonnyá válik.
A filmben ugyan gyakran szóba kerül, hogy a környéken vannak cigányok, és ők veszélyesek, ahogy az is, hogy sosem volt velük probléma, a szereplőket azonban nem tudjuk az etnikai hovatartozás alapján beazonosítani. „Nagyon jó kérdés, hogy hogy viszonyultam a filmben a cigány témához – meséli a rendezőnő – mert nekem egész komoly roma, mondhatni aktivista múltam van, hisz a Roma Sajtóközpontban dolgoztam. Engem ez a dolog iszonyúan érdekel, de szembesültem azzal, hogy nem szeretnék aktivista filmet csinálni. Úgyhogy a filmben mindenki beszél arról, hogy hova tűntek a romák, és mindenki másféle hozzáállással, de nem akartam, hogy ebből ügy legyen.
Mondjuk volt olyan kisebbségi filmeket finanszírozó intézmény, aki azt mondta, hogy nem támogatja a filmet, mert nem elég aktivista, de én egy ennél sokkal finomabb dolgot akartam, és ezt az emberekkel való beszélgetések ezt visszaigazolják. Hogy milyen jó, hogy nem akarom a romaproblémát az arcukba tocskolni. Persze úgy tervezem, hogy ez a projekt majd továbbmegy, lesz egy internetes felület, ahol tovább tudom folytatni a történeteket, a roma történeteket is.”
Mihai Andrei Leaha A Göttingeni zenésze (Muzicianul din Göttingen) egy roma származású muzsikus életének epizódjait kíséri nyomon a németországi városban. A film érdekessége, hogy a szereplő – a sztereotip képekkel ellentétben – nem marginális, alacsonyabb rendű vagy kiszolgáltatott. Igazi problémája nem a kitaszítottság, hanem a honvágy, mind számtalan más kivándoroltnak.
Munkája révén változó környezetekben tűnik fel, és mindenütt otthonosan mozog: a „benszülöttek” elitrendezvényein éppúgy, mint az utcán, zenészként. Leaha alkotásának talán legrafináltabb jelenete, amikor a téren játszó Petert románul szólítja meg egy elegánsan öltözött, németül beszélő pár, és kölcsönösen beazonosítják egymást mint egykori „romániaiak”. Aztán a férfi és a nő továbbmegy, a tangóharmonikás pedig marad, és muzsikál tovább. A társadalmi különbségek léteznek ugyan, de bizonyos helyzetekben külső beavatkozás nélkül is összezárul a két oldal között tátongó szakadék. És ez a kép igazából illusztráció, hiszen mindegyikre igaz az idei Astra másfajta cigányfimjei közül.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
