Breaking Bad: túl jón és rosszon

B. D. T. 2013. március 19. 09:30, utolsó frissítés: 09:33

Egy tragikus fordulópont kibillenti a főhőst átlagos, kis, szánalmas életéből, feje tetejére állítja korábbi, szilárdnak hitt morális értékrendjét. A „badass” exkémiatanár és a hatalom akarása.

A „szánalmas” nem elég erős megfelelője a „pathetic”-nek. Amikor egy amerikai filmben az egyik szereplő a szája sarkából valósággal kiköpve a „p” betűt ezt a jelzőt vágja hozzá valakihez, abban akkora dózisú lenézés, megvetés, diadal, kegyetlenség és sajnálat érzékelhető, hogy a magyar kifejezés ehhez képest csak halvány utánzat. Főhősünk, Walter White (Bryan Cranston) egy

alulfizetett gimnáziumi kémiatanár,

aki az éhbért egy másodállással próbálja kiegészíteni, hogy valahogy a felszínen tartsa jelzálogtól és változatos kiadásoktól terhelt pénzügyeit: egy autómosóban sikálja rajta röhögő diákjai cuccos verdáját.

SOROZATDZSÁNKI

» Homeland: az érzelmi manipuláció mesterfokán

» Louie: intelligensen humoros önvallomások

» Fringe: amikor a párhuzamos univerzumok értelmet nyernek

» A mentalista: a klasszikus krimi utolsó túlélője

» The Walking Dead: kik az igazi élőhalottak?

» The Killing: a vihar előtti csend

» Borgiák: ennél aktuálisabb nem is lehetne

» Elementary: elég a sikerhez egy Lucy Liu alakította Watson?

» Breaking Bad: túl jón és rosszon

» Trónok harca: a realista fantasy

» Mi a fene történt Amerika kedvenc sorozatgyilkosával?

» Egy korzó allegóriái: a Scorsese-féle gengsztersorozat

» Ez tartott lázban mindenkit: True Detective

» Ezt nézed majd a hosszú téli estéken, a laptop melegénél

» Újabb három sorozatot vesézünk ki nektek

» Örök élet, zombik és időutazás: sorozatban feszegetjük a lehetetlent?

további közviták »

Adott még egy hárpiahajlamú feleség és egy különleges igényű – mozgássérült – kamaszfiú, valamint egy nem várt, de bevállalt kései baba (a sorozat kezdetén a feleség állapotos). Eközben fenn kell tartani az átlagamerikai álom látszatát, a rokonok és barátok által elvárt és megszokott életszínvonalat, a mesterségesen heppi hangulatot. Grillpartik, családi vacsik, képmutató csevejek, a suli-autómosó-bevásárlóközpont-otthon mókuskereke olajozottan forog. Mígnem bekövetkezik.

Másoknak statisztika, egy eset a napi rengeteg közül, akivel viszont megtörténik, annak fenekestől fordul föl az egész addigi élete: tüdőrákkal diagnosztizálják, néhány hónapot adnak neki.

A kvázi halálos ítélettel egyenértékű hír először lebénítja, aztán kétségbeesett cselekvésre készteti a főhőst. Metamfetamint kezd főzni egy lakókocsiban, egy drogos extanítvánnyal.

Jesse Pinkman (Aaron Paul) dzsánki kártieres gyerek, szülei kvázi kitagadták, nincs sok esélye igazi polgári melót szerezni, elindult a lejtőn, és egyre mélyebbre süllyed. Szeretne félelmetes alvilági figurának látszani, de lelke mélyén ő is csak egy riadt, magányos kisfiú,

szerencsétlenkedik, kudarcot kudarcra halmoz.

A zsák tehát megtalálta a foltját, a kérlelhetetlenül pedáns „Mr. White” és a rosszcsont partiarc Pinkman minden konfliktusuk ellenére egyre inkább közelebb kerül egymáshoz. Kapcsolatuk fejlődése alatt a folyamatos manipulálási kísérletek, az eltérő világszemléletek és generációs különbségek állandó harca ellenére megjelenik az egymással való törődés, gondoskodás, szolidaritásvállalás is. Két kitaszított ember kapaszkodik egymásba, két magányos odúlakó szövetkezik anyagi haszonért, dicsőségért, a büszkeségük visszaszerzéséért, és ha úgy tetszik, a barátság illúziójáért.

A szánalmasságól nehezebb kigyógyulni, mint a rákból, az elején Walternek nem is sikerül a dolog, egyszerűen továbbra is a kötelességét szeretné teljesíteni: hogy gondoskodjon a családjáról.

Ám amibe belevágnak, nemcsak hogy illegális, veszélyes, a szervezett bűnözés és kábítószer-kereskedelem kategóriájába tartozó „foglalkozás”, hanem egyúttal olyan „művészet”, melynek nemcsak fogyasztója, de művelője is elkerülhetetlenül megváltoztatja életét. Gyönyörűen felépített, kigondolt történetvezetésű öt évadon át lehetünk tanúi a főszereplő gyökeres átalakulásának.

Walt mozgatórugója először a kétségbeesés,

aztán megjelenik a maximalizmus, tökéletességre törekvés, hogy ha törik, ha szakad, a legjobb minőséget akarja kiadni a kezéből, majd egyre megszállottabban a termelés és elosztás racionalizálásának, hatékonyabbá tételének igényével lép fel. E miliőben ugyanakkor elengedhetetlen módon olyan helyzetekbe kerül és olyan döntéseket hoz, amelyek egyre kegyetlenebb következményekkel járnak.

Az a legveszélyesebb ember, akinek nincs vesztenivalója – Walter ennek szellemében játszik, és mindenáron nyerni akar. Eközben fokozatosan felülíródik benne korábbi életének morális kódja, egyre több olyan dolgot tesz, amivel nemcsak családját, környezetét, de titkos második életének szereplőit is megdöbbenti, elidegeníti.

Markáns jelenet a kemoterápiára várakozó fiatalemberrel folytatott rövid beszélgetés; úgy érzi, azóta kezdett igazán élni, amióta megtudta, hogy rákos. És hát mi az élet? Ha már megvan az anyagi biztonság, az addig ismeretlen ízű, mámorító szabadságérzés, hogy bármit megtehetsz – pl. vásárolhatsz egy cuccos autót és félóra alatt csak úgy kedvtelésből tönkreteheted –, mi következhet?

Walt leigázott, elnyomott, frusztrált lényéből akar teljes mértékben kivetkőzni, sikerrel. Legmegkérdőjelezhetőbb döntéseit is racionalizálja, igazolja önmaga előtt, zseniális tervezőnek és manipulátornak bizonyul a hatalomért folyó harcban. Nietzschei terminusokkal körülírható új világában végképp túllép jón és rosszon,

magához öleli új, kegyetlen, hatalmat akaró énjét,

és bár továbbra is magányos marad, ez már nem az az önsajnálatba, kétségbeesésbe torkolló magány, hanem a számító, lesben álló, megfelelő pillanatra váró vadászé.

Méltó ellenfélre talál-e sógorában, Hankben (Dean Norris), a kábítószerellenes csoport főrendőrében, aki régóta vadászik „Heisenbergre”? (Alvilági körökben Walt a zseniális kvantumfizikus nevén mutatkozott be; irodalmi vonatkozásban pedig Walt Whitmanra történik rengeteg utalás, a költő egy kötete kulcsszerepet játszik az utolsó két évadban.) Képes lesz-e visszatalálni családjához, feleségéhez, Skylarhez (Anna Gunn), abba tudja-e hagyni a kábszer-főzést, ki tud-e lépni a vég előtt ebből a játszmából, amelyet jelenleg úgy tűnik, ő irányít?

Megannyi felesleges és leegyszerűsítő kérdés. Úgysem tudjuk levenni a tekintetünk a barázdált arcról, az őrülettől és hideg racionalitástól szürkéskék szempárról, amely csak akkor lágyul kékké, amikor csecsemő kislányát tarthatja karjaiban; a rókamosolyról, amely néha vicsorgássá szélesül; a provokatív kopaszságról (a „bőrfej” viselését eleinte a betegség szükségszerűsége diktálta, aztán a polgári életstílussal való szakítás jele lett).

Az exkémiatanár Dexter óta a legszexibb „badass” sorozatkarakter – az igazi kérdés a néző számára talán az, végül

meggyűlölhetjük-e azt a főszereplőt, akinek annyit szurkoltunk az elején?

Egyelőre az ötödik évad felénél tartunk. Július 15-én folytatódik a Vince Gilligan által írt történet, amelynek még egy lezáró, hatodik évada lesz.

Ha mindenképp valamiféle spoilert akarnánk, nyilatkozatok alapján valószínűsíthető, hogy Walt tovább menetel a dicsőséges bukás felé, a promóplakát, a „Hail the King” cím is arra utal, „Say-My-Name-Heisenberg” eléri, amit akar, ő lesz a meth-király a nyugati parton.

Az amerikai AMC kábeltévé-csatorna és a Sony koprodukciójában készülő drámát magasan értékelik mind a nézői, mind a kritikusi táborok. A sorozat indulása óta tarol az Emmy-díjátadókon, kvázi minden évben Golden Globe-ra is jelölik, emellett számos amerikai filmes díjat begyűjtött.

Itt persze nemcsak a szereplők zseniális játéka, a jól kigondolt, felépített történet, a sorozatokban megszokott üresjáratok elmaradása számít, hanem a különleges képi világ, a néhol balladaszerűen megkomponált jelenetek (pl. a mexikói orgyilkosokkal), ismétlődő, előre- vagy visszautaló, szuggesztív bevágások (a rózsaszín, megégett mackó), és az egyre sötétebb fejleményeket üdítően ellenpontozó humor és irónia.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!