TIFF: Amit eddig láttunk 2.
Kassay Réka 2008. június 03. 19:51, utolsó frissítés: 19:32Repülő-szerencsétlenség, kommunizmus, szex, megtérés: filmek, melyekben nem folyik vér (vagyis csak kevés...)
Secvenţe (Románia, 1982, R: Alexandru Tatos)
Egy film a kommunista évekből, melyben olyan zseniálisan-finoman ironikus kritika fogalmazódik meg, hogy alig jött, hogy elhigyjem: akkor készült, amikor játszódik, 1982-ben. Egy filmes stáb utazgatásai, forgatási jelenetei foglalják keretbe a történetet, a szereplők pedig maguk a Secvenţe stábtagjai.
A szereplők a második világháborúban játszódó filmet forgatnak, a jelenetek pedig hol a filmbeli filmben, hol a stáb körül játszódnak, időnként becsapják a nézőt, máskor leleplezik magukat. A két idősík, a két történet között érdekes egybeesések vannak.
Egyik alkalommal például a forgatás vendéglőben játszódik, a statiszták között pedig két öregember kerül egymás mellé. Miközben játsszák statiszta-szerepüket, kiderül: ők ketten, valamikor a második világháború idején valódi szereplői voltak annak a helyzetnek, amiről éppen forgatnak. Egyikük a vallató, másikuk a megkínzott kihallgatott szerepében.
A vicces szituációk, az ismerős karakterek, a film különböző valóságsíkjaiban keveredő történet-töredékek olyan egységes élménnyé állnak össze, melyről nekünk, akik a kommunizmus utolsó éveiben voltunk gyermekek, már csak emlék-foszlányaink lehetnek.
Karoy (Kazahsztán, 2007, R: Zhanna Issabayeva)
Poénos, ugyanakkor elképesztő helyzetek egymásutánja indítja a filmet. A főszereplő gátlástalan, erkölcstelen, minimális jóérzést nélkülöző viselkedése a témája az összesnek: hazudik, meglopja a saját, garasokon élő nagyanyját, elkártyázza a kölcsönpénzt, megerőszakolja, majd otthagyja az éppen szülni készülő nőismerősét, és így tovább.
Azon gondolkodunk, vajon meddig lehet ezt fokozni, túlságosan sarkítottnak és egyoldalúnak tűnik és önkéntelenül feltesszük a kérdést: van ilyen? Aztán jön a fordulópont, és megtekinthetjük a másik oldalt. A szereplő megváltozik, szelíddé és gondoskodóvá válik, viselkedése példaértékű lesz.
Mégis, a film végén - már nem gonoszságból, hanem könyörületből - elköveti a legnagyobb bűnt, az anyagyilkosságot és így, megtisztulva vezekel az összes, korábban elkövetett vétkéért. A film második része ugyanannyira abszolutizált, mint az első, a fordulatot kiváltó motívum (egy kiadós verés) pedig kissé banálisnak tűnik egy ilyen erkölcsi példázathoz. Ha csak ezt nézzük, és próbálunk magyarázatokat találni, vagy belemagyarázni, akkor téves következtetésekhez juthatunk.
Sokkal érdekesebb és erősebb a film atmoszférája, a kazahsztáni félsivatagi életmód és társadalom szépen komponált képei, az erős kontrasztok és a sok fény, valamint az erélyes, néha már harsány, mégis hitelesnek tűnő színészi játék.
Vetítik még: június 4., szerda – 14:30 (Győzelem mozi)
>> TIFF: Amitt eddig láttunk - 1. >>
Sextet (Hollandia, 2008, R: Eddy Terstal)
Több kis se-eleje-se-vége történet egy keretben összefűzve. Központi motívuma mindeniknek a szex, nem feltétlenül a társadalmi elvárások legjobb értelmében: egy lány fogadást köt a bátyjával és azért viselkedik provokálóan a pasikkal; két leszbikus felszed két erdélyi vendégunkást, mert gyermeket szeretne; egy férfi összejön egy 24 éves lánnyal, akinek az 50 éves férje mindig távol van.
A történetek időnként megszakadnak, egy filmes egyetem vetítőtermében nézik és elemzik őket. Amikor már beleélnénk magunkat egy-egy helyzetbe, leállítják a vetítést, megjelenik a tanár és kielemzi a látottakat.
Ez a film magába foglalja a saját kritikáját – mondja Eddy Terstall rendező a vetítést követő beszélgetésen. Ezért nem nagyon szeretik a kritikusok, mert minden elemzés, kritika, amit el lehet róla mondani, megfogalmazódik a filmben.
A cél az volt, hogy minél több technikát, stílust kipróbáljunk, hogy a végeredmény minél sokszínűbb legyen – teszi hozzá Terstall. A filmben vannak animációs részek és fekete-fehér jelenetek is, melyek önreflexív módon mutatnak rá arra a filmelemzési folyamatra, amely köré szerveződik az alaptörténet, és amelyről időnként elfeledkezünk, beleélve magunkat a jól kitalált, élvezetes helyzetekbe.
Soar (Oroszország, 2007, R: Aleksandr Mindadze)
Úgy ültünk be a moziba, hogy megnézünk egy filmet egy repülőgép-szerencsétlenségről, egy férfiról, aki kétségbeesetten keresi a magyarázatot arra, mi történhetett a gépen ülő kedvesével – amint azt a katalógusban írja.
Másra számítottunk, de amit láttunk, talán hitelesebb képet adott arról a helyzetről, amikor az emberek fejvesztve keresik a repülőt és tudni akarják, hogy mi történt, de tehetetlenek. A bizottság, amely a fekete doboz tartalmát kell kielemezze, hol megjelenik, hol eltűnik, nem tudni, melyik szereplő mit tud, és hogy kerül oda, ki kit keres, kinek mi köze az esethez.
Különböző karakterek jelennek meg, helyzeteket és részleteket látunk az életükből, egy-egy vonásukat ismerjük meg a párbeszédekből, de magyarázat nincs. A káoszt fokozza az időrend felborulása, a főszereplő víziója a kedveséről, aki utolsó percben kiugrott a gépből, és a szubjektív kamera, mely állandóan mozog. Ritkán látunk egy stabil beállítást, szaladunk a sötétben a többiek után, követjük a szereplőt és csak a hátát látjuk, és ha túl elől ülünk a moziban, a végére rendesen el is szédülünk.
Hatásos és emlékezetes film, ha nem feltétlenül a cselekményt próbáljuk meg kibogozni, hanem ráhangolódunk a történet egy-egy részletére, a szereplőre, aki beleőrül a fájdalomba és a felismerésbe, hogy egy véletlenen múlt az ő élete is.
Vetítik még: június 3., kedd – 14:30 (Győzelem mozi)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
