Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Fülöp Noémi 2008. december 01. 14:54, utolsó frissítés: 13:35Az 1666-ban született Lehmann Orsolya elmeséli az életét. Az olvasó akkor jár jól, ha hagyja magát sodortatni az író mondataival.
A kígyó árnyékát a nyelvezet teszi hihetővé: bár „régies” szavak, kifejezések csak mértékkel fordulnak elő benne, a mesélő hol enyhén giccses közhelyekbe, hol teljesen egyedi szókapcsolatokba öntött gondolatai hitelessé teszik a 17. századi Lehmann Orsolya alakját.
Az olvasó akkor jár jól, ha hagyja magát sodortatni az ágas-bogas, időnként hosszú sorokon át hömpölygő mondatokkal, nem kapaszkodik bele egy-egy szóba, megelégszik az így megszerezhető inkább ösztönös, mint tudatos, inkább pontatlan, mint világos lenyomattal.
Nem kell attól félnie, hogy valamiről lemarad –
éppen így értheti és érezheti meg a legjobban Lehmann Orsolya viszonyulásának és cselekedeteinek mozgatórugóit.
Orsolya ugyanis ugyanígy sodródik az árral, hagyja, hogy történjék vele, aminek történnie kell, és ha nagy ritkán elébe is megy egy-egy eseménynek, a végeredmény akkor is irányíthatatlan és kezelhetetlen számára. Legszebb pillanatai, amikor rácsodálkozik a természet egy-egy arcára, anélkül, hogy felismerné: talán ez az egyetlen dolog, ami életében valódi örömet szerzett neki – leszámítva talán az aszú szilvát, mint csemegét.
Mintha a görög sorstragédiák egy alakjával lenne dolgunk: Orsolya arra ítéltetett, hogy élete minden szakaszát idegennek érezze, békére soha ne leljen, még öregkorát is beárnyékolja a múltbéli vétkei miatti önmarcangolás. De honnan is tanulhatná meg, hogyan találhatja meg belső békéjét, ha egész élete során csupán néhány hónap erejéig talál barátra, lelki társra, akitől tanácsot kaphat, akinek kitárulkozhat?
Lehmann Orsolyával már gyerekkorában sem foglalkoznak valami sokat,
és ha igen, abból sincs sok haszna.
Fiatalon, pestisben elhúnyó anyja leginkább önmagával van elfoglalva, apjának ragaszkodása Orsolyához pedig legalább annyira gyűlöletből, mint szeretetből táplálkozik.
Az apa abban sem biztos, hogy Orsolya vér szerinti lánya, először megpróbálja elcsábítani, majd a sikertelen kísérlet után mintegy bosszúból fiatal mostohát hoz a házhoz, akit nem véletlenül hívnak szintén Orsolyának. A két Orsolya ugyanis helyet cserél egy olyan jelenetben, amelyiket csak a mesélő hangvétele ment meg attól, hogy egy rossz francia vígjátékká változtassa a történetet.
A megesett lány, akinek becsületét mentik azzal, hogy Lőcséről Sopronba (a regényben következetesen Ödenburg) viszik, az úton a feleség szerepét játssza, hogy majd megérkeztükkor a mostoha az apával saját gyerekeként nevelje fel a születendő kisdedet.
De a mostohaanya hallani sem akar erről a megoldásról, és amikor menekültében eltalálja egy haramia golyója, éppen a soproni orvos leli meg a holttestét.
Tovább kell hát játszani a tragikomédiát,
Lehmann Orsolyát eltemetik, az, aki megérkezik végül Sopronba, a világ szemében nem lánya, hanem felesége saját apjának.
Nem lehetne mindezt józan ésszel elviselni, Orsolya végtelen passzivitása nélkül. Ami csak felerészben fakadhat saját egyéniségéből – legalább ennyire felelős ebben a kor, amelyben a történet játszódik. A 17. századi nőnek a társadalom és az egyház szemében egyetlen feladata csendben végezni a háztartás és gyerekek körüli dolgát, a saját akarat luxusa csak a grófnői ranggal és vagyonnal együtt adatik meg.
A főhős életében összesen kétszer cselekszik saját akaratából – az első alkalom eredménye a házasságon kívül született gyerek. A másodiké a Sopront leromboló tűzvész alkalmával az újrakezdés lehetősége, ezúttál valódi férje oldalán.
De Orsolya a házasságban sem talál békét vagy boldogságot, hiszen gyermeklelkű, befolyásolható férjét ő kényszeríti bele közös életükbe. Életének ez a szakasza azonban csupán vázlatosan tárul fel a regény végén, a hangsúly a főhős első tizenhét életévére esik.
Miközben Orsolya életét az apjával való, a szeretet és gyűlölet végletei között mozgó viszonya tölti be, odakint hol a császár, hol
Bocskai fejedelem hadai ölnek, rabolnak és gyújtogatnak,
a pápisták és lutheránusok vég nélküli viszálya pedig két pártra szakít egy várost. De a főhős mindennél sokkal élénkebben éli meg részletes aprólékossággal leírt, gyakori álmait.
A költőként ismertté vált Rakovszky Zsuzsa első regényének egyik legszebb és legizgalmasabb eleme a lassan, ráérősen haladó történet mögött újra meg újra felsejlő szimbólumvilág. A főszereplő életében ugyanakkor hús-vér alakjában jelenik meg a tűz, a hold, a kígyó, szemeivel nézve az olvasó is belelátja a varázslat árnyékát az amúgy minden ízükben logikus és megmagyarázható történésekbe.
Akár így is lehet olvasni A kígyó árnyékát: a szimbólumok és jelentésük nyomában járva, az 1666-os esztendő és a címben szereplő, önnön árnyékától indulatba jövő áspiskígyó üzenetét keresve. Ám először talán kérdésfeltevés és boncolgatás nélkül az igazi, úgy, hogy az olvasó pár száz oldal erejéig nyakig alámerüljön a 17. századba egy, az átlagos környezeténél intelligensebb és érzékenyebb nő kezét fogva. Nevezhetjük Lehmann Orsolyának vagy Rakovszky Zsuzsának.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
