Joanne Harris: Csokoládécipő
Kertész Melinda
2008. november 24. 10:16, utolsó frissítés: 2008. november 22. 23:21
A Csokoládé biztos ízlett, ha szereted az édességet. A Csokoládécipő olvastán is garantáltan összefut a nyál a szádban.
A legfinomabb film – eme majdnem-szinesztézia valószínűleg soha nem jutott volna eszembe, ha nem látom a Csokoládét, amelyben a Vianne Rochert alakító Juliette Binoche boszorka módra keverte a finomabbnál finomabbnak kinéző csokimasszát. Csalogató illatának a legelvakultabb hívő sem tudott ellenállni, még a húsvéti böjt idején sem.
Azóta jópár év eltelt, de mikor valamilyen vizuális ínyencség után vágyom, előveszem és megnézem a produkciót. No de hagyjuk a kis francia városkát, a csokoládéboltot, és utazzunk el gondolatban Párizsba, kanyarodjunk fel a Montmartre-ra a kis girbegurba utcákon, majd álljunk meg a kis fakó, jellegtelen csokoládébolt előtt, ahova senki nem tér be. Ha az ablakon bekukucskálunk, a pult mögött álló halovány arcú harmincas éveiben járó nőt láthatunk, akinek hiányzik szeméből a csillogás. Közeledjünk, míg a kirakat ablakán meg nem látszik a leheletünk.
Ugye, mintha már láttuk volna valahol?
Egy hasonló, de fantáziadús berendezésű csokoládébolt konyhájában, kakaportól könyökig maszatosan. Ő az, Vianne. De vajon mi történt vele? Minden kiderül, de kezdjük az elejétől.
Előítéletekkel közelítek a könyvhöz: a borítón a Csokoládé film plakátja köszön vissza, egy jócskán giccsesre, majdhogynem szánalmasan ötlettelenre sikeredett, klisére épített photoshopolt fércmunka formájában. De tekintsünk el tőle: elképzelhetőnek tartom, hogy elsősorban nem azokat a potenciális olvasókat próbálja megszólítani, akik a Csokoládé első kötetébe szerettek bele, hanem a magamfaját, akit a film meseszerű bája bűvölt el. Ne bíráld a könyvet a borítója alapján: a Csokoládécipő esetében
szó szerint kell értelmezni
az angol nyelvterületeken használatos közmondást. A három főszereplő, Zozie de l'Alba, Vianne és Anouk naplójának lapjaiból összeollózott történet már az első sorától kezdődően rejtelmesnek és izgalmasnak ígérkezik: Día de los Muertos, a Halottak napja, a piñata, amely a megannyi édesség mellett cukorkoponyákat és játékkoporsókat is rejt: amikor kifakad, nem tudni, mivel áraszt el.
A Vianne-t és lányát, Anoukot üldöző Nyájasok elől úgy próbálnak elbújni, hogy nem jelzik jelenlétüket: megszűnik a varázslat, Vianne vásárol egy ócska jegygyűrűt a bolhapiacon, fekete cipőben jár, és özvegy Yanne Charbonneau-nek adja ki magát, aki egyedül neveli az Annie-nek átkeresztelt Anoukot és a négyéves Rosette lányát. A normalitás köpönyegével palástolja el jóságos boszorkány mivoltát, nem találja többé ki, hogy mi a csokoládéboltjába betérő emberek kedvenc ínyencsége, nem jósol és
szélcsengőt függeszt a bejárati ajtóra,
hogy a legkisebb széllebbenésre is felfigyelhessen. Nem bíz semmit a véletlenre, elfogadja az unalmas, pökhendi és irányítani szerető háziúr udvarlását az anyagi stabilitás reményében. Ámítja magát, hogy a gyerekei miatt teszi: igazából saját félelmei bénítják meg.
A banalitás álruhája azonban nem téveszti meg a Nyájasokat: Zozie de l'Alba képében találnak rá. Zozie a csaló, a mások életével, adataival sáfárkodó, sikkasztó és gyilkos, nem hétköznapi bűnöző. Azonnal észreveszi, hogy akárcsak ő, Yanne és Annie különb a többi embernél. A kihívás nem hagyja nyugodni, így beédesgeti magát a családba. Anouk, az anyja ellen lázadó tizenegy éves kamaszlány esetében könnyen teret nyer.
Anouk igazából nem anyja ellen lázad, hanem ellenzi azt, hogy inkognitoban tengetik életüket, nem vállalva saját magukat. Elbódítja Zozie sziporkázó természete, aki fura ruháiban és bámulatos cipőiben tündérkedik a pult mögött, mindig vidáman csacsog a kuncsaftokkal, mígcsak az üzlet fel nem lendül. Saját maga által kialakított Rendszerébe, azaz
okkult tudásába beavatja Anoukot is.
A bájossága és kedvessége oly lefegyverző, hogy senki nem veszi észre a gátlástalan életrablót, aki egyetlen cél mozgat: kisajátítani Vianne életét és megszerezni lányait. Azonban történik valami, amire Zozie és Thierry, a háziúr-vőlegény nem számít, és ami áthúzza számításaikat: feltűnik a színen Roux, a hajólakó, akibe Vianne még öt év után is őrülten szerelmes, de akinek soha nem mondta el, hogy Rosette apja.
Az író ügyesen fokozza a feszültséget, lapról lapra izgalmasabbá válik a mese. Ront a történeten, hogy
teljesen kiszámítható a végkifejlet,
amelyet sajnos leginkább szappanoperában használatos jelenet előz meg: az író az összes szereplőt felsorakoztatja a karácsonyi ünnepi asztal köré, és mindenki szeme hallatára, szenzációhajhász megoldásokhoz folyamodva feltáratja a főszereplőkkel az összes titkukat.
Mivel a hepiend garantált, a háziúr kosarat kap, Zozie-t eltávolítják a háztól, a csapodár Roux felvállalja a családapa szerepet és az ezzel járó felelősséget, Anouk megbékél anyjával, Vianne megtalálja igazi édesanyját és saját magát, majd Roux hajóján nyit csokoládéboltot.
Aki a film kísértésére veszi kezébe a kötetet, már az első oldal elolvasása után bizonyos
logikai bukfencekkel
találkozik: míg a Csokoládé az '50-es évekre emlékeztető díszletben zajlik, a Csokoládécipő a jelenben történik, bár az írónő szerint csupán öt évet ugrottunk előre az időben. Ha már a jelenben járunk, nem egészen érthető, hogy Vianne miért tart attól, hogy kipletykálják, amiért nem férjezett, de mégis gyerekei vannak.
Mindent összevetve egészen kellemes, különösebb értelmezői megerőltetést nem kívánó történet tárulkozik elénk, amit a kinti hidegből a szoba melegébe menekülve egy forró csokoládé mellett jól esik olvasni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
