A hip-hoptól az őserdőkig, az antropológus szemével
Fülöp Noémi, Plájás Zonga 2009. november 02. 16:00, utolsó frissítés: 2009. november 03. 15:09Virágzó és haldokló közösségek, egyszerre érvényben lévő, ellentétes igazságok a nagyszebeni Astra dokumentumfilm-fesztiválon.
A 10. Astra Film Festival tegnap este zárult Nagyszebenben – az utolsó napon ingyenes volt a belépés a dokumentumfilm-vetítésekre, a szervezők jubileumi ajándékaként.
>> A filmfesztivál díjazottjai >>
Alyosha
Észtország, 2008, r.: Meelis Muhu
A bronz katona, Alyosha, 1991 után is ott áll Tallinn (Észtország fővárosa) egyik közterén. Az Észtországban élő – a lakosság 28 százalékát kitevő – oroszok számára Alyosha szobra az 1991-ig fennálló Észt Szovjet Szocialista Köztársaság emlékezetének helye, ide járnak ki minden évben a függetlenség napján az orosz (immár kisebbségi) identitás és összetartozás ünneplésére.
Ezzel szemben az észt nacionalisták számára a szobor a szovjet megszállás, vagyis a sztálinista véres megtorlások kezdetének szimbóluma. A közterek, műemlékek és a hozzá kötődő kollektív emlékek fölötti szimbolikus harcból itthon is látunk eleget.
Éppen ezért jelentett akkora élményt Meelis Muhu filmje: a nyelvek és a szűkebb társadalmi/politikai kontextus ismerete nélkül csak annyit láttam, hogy van egy szobor, ahova két csoport is kijár „megemlékezni”. Egyikük a dicső múltat siratja, másikuk pedig egy sötét korszak áldozataira emlékezik.
Viszont itt is bájos öreg néniket, amott is bájos öreg néniket látunk, mindkét oldalon teljesen őszinte és szívbemarkoló történetekkel. Lehet, nem figyeltem eléggé, de lehet szándékos is az, hogy az utcai összecsapások jeleneteiben egy idő után már azt sem lehetett beazonosítani, hogy ki melyik oldalon áll.
Hiszen itt végképp nem az a kérdés, hogy melyik félnek van igaza, inkább az, hogy mit kezd két együttélő közösség egy olyan történelmi múlttal, amely ellentétes értelmezésekben és kollektív emlékezetekben reprezentálódik. Ezt a filmet mindenkinek kötelezővé tenném, aki valaha az életben csak egyszer is azt gondolta, hogy nekünk van igazunk, a többiek pedig hazudnak.
Ethnoscape (Etno-táj)
Egyesült Királyság, 2009, r.: Linda Paganelli
A világ színes, London különösen. És nemcsak az eklektikus építészet, a különböző szubkultúrák, társadalmi miliők egymásmellettisége miatt, hanem etnikai értelemben is. Linda Paganelli filmjében, aki maga is vizuális antropológiát tanul Londonban, négy olyan lány szólal meg, akik bár a világ különböző szegleteiből (Olaszország, Spanyolország, Brazília, Nigéria) érkeztek, egy közös bennük: ha nem is érzik magukat minden esetben londoninak, de valamiképp kénytelenek viszonyulni a városhoz.
Megszólalásaikban a Londonról szóló sztereotípiák és ellentmondások vegyülnek, a dinamikus, fiatalos vágással ez a film világában egy olyan mozaikot hoz létre, amely ennek a kozmopolita világnak a terméke és lenyomata.
The Cross (A kereszt)
Oroszország, 2008, r.: Anna Tokareva
Anna Tokareva orosz diáklány először mutatkozik be filmjével egy nemzetközi zsűri előtt. A kereszt története igen egyszerű: Natasa a Valaam szigetén neveli három gyerekét. Anatolival levelezés útján ismerkedik meg, és úgy megy hozzá feleségül, hogy nem is tudja, Anatoli nemrég még börtönben ült. Anatoli nem dolgozik, sokszor heteken át iszik, néha pedig Natasával is agresszív.
Natasa hite és alázata mindezek ellenére töretlen. A csupán 19 perces filmben a rendező érzékenységének köszönhetően annyira közel tud kerülni hozzánk ennek az önfeláldozó asszonynak az alakja, hogy amikor a kereszt előtt állva némán imádkozik, az addig susmogó nézőközönség is teljesen elnémul a snitt alatt.
Today I was Young and Pretty (Azi eram frumoasă jună, Ma szép legény voltam)
Románia, 2007, r.: Gulea Alexandra
A sok mélyreható, komoly antropológiai- vagy oknyomozó film után mindig felüdülés olyan filmet nézni, amelyben zenére pörögnek a montázsok, nem kell sokat gondolkodni, és az embernek a lába néha önkéntelenül is veri a ritmust. Ha cigányzenéről van szó, annál inkább.
A Clejani-ban forgott román film főszereplőit már ismerjük: a Taraf de Haidoucs tagjairól van szó, és amint nézzük a filmet, egyre világosabb, hogy többről nem is nagyon. Bepillantást nyerünk privát élettereikbe, de ott sem tudunk meg annál többet róluk, mint azt, hogy zenélnek, a Bartók-felvétel előkészítésénél ugyanúgy, mint kint a temetőben, a halottas háznál, a nagyszobában, a keresztelőn, a lakodalomban, stb.
A film narratívájában egész életük a muzsikaszó, az egyszerre fájdalmas és kibuggyanó életörömmel teljes cigányzene. Nem derül ki sok róluk, mint emberekről, kapcsolataikról, egymással való kommunikációjukról – pedig 52 perc alatt mennyi, de mennyi mindent el lehetne mondani egy közösségről.
Szó se róla, irtó jól éreztük magunkat a vetítőteremben, viszont a film végén csak pislogtunk egymásra, és érdembeli beszélgetés helyett továbbdúdoltuk a közismert ritmusokat. A zene valóban nagyot tud lendíteni egy dokumentumfilmen, de kizárólag zenével megúszni egy 52 perces filmet már nem lehet.
Berlin, Kreuzberg
Görögország, 2008, r.: Angeliki Aristomenopoulou
36: a szám ott díszeleg a hip-hop előadók blúzain, szerepel az együttesek nevében, és ennek kézjelét (az egyenes kisujj, gyűrűs- és középsőujj a hármast, a hüvelykujj mellé hajlított mutatóujj a hatost jelenti) a városrész bármelyik lakója meg tudja mutatni. A 36 Berlin Kreuzberg nevű kerületének száma, de egyúttal egy sajátos világ jelképe is.
Kreuzberg lakóinak nagy többsége bevándorló, akik főként Törökországból érkeztek. Sokan jellemzik úgy a kerületet, mint az egyedüli helyet, ahol megszűnnek az idegenekkel szembeni előítéletek. A városrész lakói szívesen beszélnek arról, hogy a véres bandaháborúk kora lejárt, a gyerekek és fiatalok az utca helyett egy szépen rendbetett kulturális központban töltik napjaikat.
Ott azonban balett helyett breakdance-t tanulnak, és hegedűórák helyett hip-hopot hallgatnak. Hogy mi rejtőzik a szövegek jellegzetes nagyképűsége mögött, hogy mitől annyira kemény a kreuzbergiek élete, arra csak utalások történnek a filmben. A rendező maga is bevallja a film utáni beszélgetésben, hogy bár ismerte a szereplőket, és azok úgymond befogadták őt, titkaikat nem árulták el neki.
Ennek oka szerinte elsősorban az, hogy sokan közülük drogokkal üzletelnek. Ám a film így sem tűnik csonkának, hiszen a rendőrségi dossziékba illő ügyek helyett megmutat valamit, ami legalább annyira érdekes: a teljesen alulról, külső anyagi források nélkül építkező, mégis életképes, erős közösségi szerveződést.
Zajatci Bileho Boha (Prisoners of a White God / Egy fehér isten rabjai)
Csehország, 2008, r.:Steve L. Lichtag
A fesztiválon látott filmekre jellemző, háttérben maradó rendezői nézőpont helyett az Egy fehér isten rabjait végigkíséri a főszereplő, Tomas Ryska cseh antropológus narratívája. Maga mondja el, miért szerette meg az akha bennszülötteket, akik teljesen önellátó módon, virágzó közösségekben élnek a végtelennek tűnő erdőkkel borított thaiföldi hegyekben.
De ő számol be arról is, hogyan semmisíti meg egyfelől a keresztény egyház, másfelől a kommunista államvezetés az akhák senkinek nem ártó életmódját és közösségét. A fehér misszionáriusok a szülők beleegyezése nélkül gyűjtik össze és nevelik bentlakásos iskolákban a kisgyerekeket, akik elfelejtik anyanyelvüket, és hét-nyolcéves koruktól nevelőik szexuális zaklatásának vannak kitéve.
Az állam ugyanakkor sem állampolgárságot, sem egészségügyi ellátást nem biztosít a területén született akháknak. Ehelyett ugyancsak erőszakkal átköltöztetik a bennszülötteket a városok közelébe, ahol megélhetési lehetőség és gyógyszerek híján az akhák tömegesen betegednek le és halnak meg.
Tomas Ryska kis híján az életével fizetett azért, hogy közzétette a misszionáriusok visszaéléseiről álnéven, elrejtett diktafonnal szerzett bizonyítékait. A nemzetközi emberjogi fórumok azonban mindössze annyit tettek az akhákért, hogy új viselkedési szabályzatot léptettek életbe a misszionáriusok számára. A rendező azonban hozzáfűzi: az eset nem egyedülálló, számos őshonos közösséget fenyegetnek hasonló veszélyek világszerte.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
