Karafiáth Orsolya: nem tudok címet adni
kérdezett:Rácz Tímea 2013. szeptember 10. 15:51, utolsó frissítés: 2013. szeptember 25. 12:43Nincs szamovárja, de van seggfejkatalógusa, a táskáján reklámozza a saját könyvét és van, hogy virágnak öltözik egy tárlatvezetésre. A magyar irodalom Lady Gagájával beszélgettünk.
Átrendezem, csoportosítom a kérdéseimet, témákba szervezem és kerek számra szabdalom őket, miközben a pulzArton Karafiáth Orsolyával beszélget László Noémi, új regényéről, a "kultúrdémonságról", tárlatvezetésről. A "magyar irodalom Lady Gagája" - egyik blogbejegyzésének a címe - Kicsi Lilinek öltözik az alkalomra, legalábbis ő ezt így mondja: fekete miniruha, rózsás cipellő, extrém nagy fülbevaló és rövid szőke paróka, amiben a könyvbemutatóját is tartotta. Pedig van egy "kövér jelmeze", abban szeretett volna jönni, csak nem fért bele a csomagba - meséli.
Karafiáth - aki büszke arra, hogy nem az írásból él, hanem tárlatvezetésből meg minden másból - felolvas az új regényéből, amelynek persze Orsi a főszereplője, mesél arról, hogy mennyire szeret aludni öt négyzetméteres ágyában, meg arról, hogy pszichológusnál is volt már, amiért egy versforma beragadt a fejébe (ezt valamiért nem hiszem el neki).
"Azért, mert én is ilyen vagyok, mindennek megvan a helye, a rendszere, semmi sincs véletlenül, és rádragasztottam" - mondja nevetve, amikor elmesélem neki, hogy kényszeres rendezgetésbe fogtam a beszélgetés alatt. Az interjúban persze szétesik a szépen felépített rendszer, annyi mindenre lehet még külön rákérdezni - igazából ilyen Karafiáth Orsolya is, mindig változó.
Amikor Kolozsváron voltatok a Kitakart Psyché-sorozattal, akkor is éreztem, hogy kicsit kilógsz a sorból. Hogyan viszonyulsz a nőirodalomhoz vagy a feminista irodalomhoz?
- Pont erről írtam most Simone de Beauvoir kapcsán, hogy ha nekem sosem teszik fel ezt a kérdést így hivatalosan, sosem jutott volna eszembe. Otthonról mindenhonnan az egyenlőség, egyenjogúság, egyenrangúság jött, és hogy ez olyan szinten természetes, hogy amikor elkezdtem alkotni, soha meg nem fogalmazódott kérdésként. Úgy gondoltam, emberek vagyunk, alkotók és nem szükséges ez ügyben lépéseket tenni, kiállni, manifesztumokat írni. Ezért nem tudom teljes szívvel vállalni, hogy kiállok a női irodalom és a női alkotók mellett.
Viszont miután sokat kellett ezzel foglalkozzak, már érzem, hogy van a fejekben egy ilyen gát, és igenis küzdeni kell. Ez utólagos belátás volt bennem, igazából még mindig természetesnek veszem, hogy egyszerűen emberek vagyunk. Nem tudom, hogy sulykolni kellene-e a női szempontú irodalmat, inkább azt, hogy nyugodtan alkossunk, és annak lesz tere.
Hogyan adsz címeket?
- Ez miért jutott eszedbe? Egyből paranoiás leszek, mert nagyon rossz címadó vagyok...
Mert úgy érzem, a címeidben sok munka van...
- Igen, általában nem én adom a címeket, mindig segítségre szorulok.
A verscímekben is?
- Igen, verseknél mindig van amúgy variáns, és abban segítséget kérek, de a könyvcímeket mindig mások segítségével adom.
Például?
- Hát például most az új könyvnek, a Házikedvencnek a húgom segített címet találni, mert mondta, hogy nem jó az eredeti cím, amivel 2009 óta futott bennem. Azt mondta, lelövi a poént, és hiba volt, hogy már a darabnak is ez a címe, amit hirtelen felindulásból adtam. Ugyanígy van ez a többi munkámmal is. A versesköteteim címét sem én adtam soha, hanem mindig a szerkesztőimre hagyatkoztam, vagy a grafikusomra, vagy akikkel megbeszélem.
A grafikusodra?
- Filó Verára én nagyon hagyatkozom. Mindig vele dolgozom és vele átrágjuk, átgondoljuk, melyik lenne jobb, a képi világ meg a szövegvilág hogyan egyezzen. Én cikkcímeket sem tudok adni, a Metropolnál is mindig azon röhögnek, hogy cím nélkül küldöm a szövegeket. A Magyar Narancsban sem én adom, a Száz híres író sorozatban is azért gondoltam, hogy ne adjunk címeket, mert akkor legalább ezen nem kell gondolkozni. Aminek esetleg én adok címet, azon látszik is, mert nem olyan vonzó. Engem sokkal jobban érdekel maga a munka, és utána valamit kényszerűségből adok. Az első könyvem címét is más adta, a másodikat is... Ez nekem valahogy nem megy.
Ha már „nem megy”: elég sok műfajban kipróbáltad magad, és mi az, ami nem megy?
- Amivel nagyon sok bajom van, az a drámaírás. Pedig már van két drámám, de nincs dramaturgiai érzékem, ha van mellettem egy dramaturg, akkor már tovább tudok fejlődni. Az új könyvemben is egy dramaturg lány, Szabó Borbála segített sokat, hogy logikus legyen, mert én elveszek a részletekben, meg felépítem az egészet, de nem veszem észre, ha valami nem illeszkedik egymáshoz. De az életben sincs nagyon sok dramaturgiai érzékem, nem veszem észre, hogy hol lennének a fontosabb hangsúlyok. Tudod, nincs olyan, hogy minden egyformán hangsúlyos, súlyozni kell, de én ezt nem tudom elvégezni.
Van-e olyan kedvenc pózod, amiben írsz?
- Ágyban, gyógypárnáimmal megtámasztva. Van egy ilyen tálcás asztalom, azon van a gép. Vagy el szoktam utazni dolgozni, szép helyekre. Most idén a bajor Alpokban voltam, és kialakítottak nekem egy alkotósarkot a teraszon, az is fantasztikus volt.
Ezt többször is mondtad, hogy el kell utaznod az íráshoz. Miért ennyire fontos?
- Nem tudok otthon dolgozni. A barátom nem nagyon veszi komolyan, hogy én mit csinálok, ez midig is így volt, és tudom, hogy otthon nem tudok belemerülni. Neki egyéb szempontjai vannak az életemmel kapcsolatban, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy éppen nem foglalkozom vele, ezért nem megy. Ezért mindig megteremtem, hogy havonta-kéthavonta el tudjak menni valahova dolgozni, ahol ő nincs ott, vagy a hétköznapi életem sem, és elérhetetlen vagyok emailen és telefonon is. Nagyon hajlamos vagyok szétesni, ha jön egy-egy telefonhívás, hogy írjak meg valamit, akkor belemegyek.
Amikor egy-egy beszélgetésre készülsz, hogyan építed fel az aznapi imázsodat?
- Mindig hely- és állapotfüggő. Ide a kövér jelmezemben akartam jönni, csak nem tette lehetővé az utazás. Otthon is megnézem a helyet, ahova megyek, hogy ki lesz a beszélgetőtársam, mi a téma, és ahhoz igyekszem összeválogatni a dolgokat.
Tényleg van olyan, hogy a beszélgetőtárshoz öltözöl?
- Persze, akár igen.
Konkrét példákat mesélnél?
- Most máris a következő jár a fejemben. Az Aranymúzeumban fogok tárlatot vezetni, és ahhoz beszereztem egy aranyruhát, egy aranynak tűnő tiarát – ott például a helyszínhez öltözöm. Vagy a kiállítóművészhez; amikor legutóbb arcképkiállításon vezettem tárlatot az Ernst múzeumban, ott olyan ruhát vettem fel, hogy amikor valaki rám nézett, tükörben láthatta magát. Vagy volt egy kiállítás, ahol az egészséges egoizmus volt a téma, és ehhez szereztem egy kínai nárciszokkal díszített ruhát, és hozzá egy hosszú piros kabátot, amin a magyar kardvirág volt, és ki lehetett nyitni, de a kinyílásban egy másik virág volt, a harmadikban pedig én magam. Jól kitalálom és megkomponálom ezeket.
Az, hogy saját könyveidet is reklámozod ruhán vagy táskán, mennyire PR, vagy mennyire a művészeted része?
- Nem tudom, világéletemben ilyen voltam, amikor még nem írtam, akkor is mindig ki kellett valamit találjak, hogy elszórakoztassam magam. A PR-nak nem feltétlenül tesz jót, egy csomó embert éppen ezzel idegenítek el magamtól, azt gondolják, hogy nem vagyok normális, vagy mi ez a feltűnőség... Pont ezért örülök, hogy másból élek, mint amit csinálok, mert nem akarok ezektől függeni. Így az összes hülyeségemet kiélhetem, mert ha nem élhetném ki, akkor nagyon rosszul érezném magam.
A fotósorozataidban glam, pin-up meg mindenféle irányzat tetten érhető, ezek amúgy mennyire álltak közel hozzád korábban? Tanulmányozod is őket?
- Persze, amikor nekiállunk egy ilyen sorozatnak, akkor utánaolvasok, megvitatjuk a fotóssal, a kellékessel, a tervezőkkel, és általában nagyon karakteridegen dolgokat nem vállalok be. Például most rákattantam Tina Turnerre, meg a ’70-’80-as évekre, most ezt a vonalat nyomjuk. A következő meg a Blondie lesz, fiatalon, középkorúan és öregen, és a fodrászom már átfazoníroztatott a parókákat, megcsináltuk a láncos szoknyát, mindent.
Miközben ezeket csinálom, bejönnek tök más inspirációk is ezzel kapcsolatban, sokat kell hallgatni ezeket a számokat, nézni a képi világot. A glam nekem még a Sweetből indult, sokat hallgattam, és akkor ezeket úgy szeretem megvalósítani. Ennek se biztos, hogy van köze a PR-hoz, néha ront a dolgokon, de engem ez annyira boldoggá tesz. Mindig akadnak alkotó- és játszótársaim, még a neves tervezőket is könnyű belevonni ezekbe a hülyeségekbe, meg a fotósokat.
Hogy néz ki a neszeszered?
- Macskás, egy ismerősömtől kaptam, és nem túl nagy. Ami mindig benne van, az a korrektor, mert elég csúnya a bőröm, meg a fekete szemceruza - ez nagyon fontos.
Egy régi interjúban a kedvenc tárgyaidról meséltél, és kiderült, hogy rengeteg cuccod van. Mid nincs, és hiányát is érzed?
- Nagyon szeretnék egy szamovárt, de egy ilyen régi, komoly szamovárt. Nagyon szeretek teázni, de csak béna teáscuccaim vannak. Egy igazi szamovárral vendégeket fogadni, és úgy inni, mint az oroszok, nagyon szép lenne. Nemrég kaptam egy herendi süteményes-teáskészletet, az egy szamovárral együtt kúlság lenne. Ki se csomagoltam még, annyira becsben tartom.
Ezzel kicsit át is tértem a magánéletre, bár a te magánéletedben annyira nem is kell vájkálni, mert kiteregeted magadtól is, ott van például a Seggfejkatalógus. Ez honnan jött?
- A Seggfejkatalógus baráti beszélgetésből indult, arról, hogy kinek ki volt a legcikibb pasija, és elhúzódott hajnalig, mert egyre több ciki történet lett, és akkor ezeket leírtam. Sokan olvasták, nagyon szerették.
Most újra is kezdted.
- Igen, most egy kicsit elfogytak, de még eszembe fog jutni pár, mert a seggfejek száma nem csökkent.
Ebből lettek valaha problémáid?
- Mindig vannak, de persze senkit sem lehet konkrétan beazonosítani. Én a magam életét nagyon durván kiteregetem, de a másokéra vigyázok, hogy annyira ne lehessen felismerni. A legviccesebb az volt, amit az előzőben meg is írtam, hogy valaki telefonált, hogy „velem is jártál, és miért nem vagyok benne?”
Van-e olyan közöttük, akire bármikor azt mondod, hogy na ő A seggfej?
- A német túrán az a lengyel fickó, akinek mindenről a szex jutott eszébe, még a kohóban, meg a forgácsok között is. És ráadásul vele össze is vagyok láncolva, mert még mindig benne van az újságírócsapatban, akikkel évről évre elutazunk. Valószínűleg ezért maradt ő meg a legjobban, mert mindig menekülök tőle.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
