TIFF: amit eddig láttunk 3.
Kassay Réka 2008. június 04. 10:56, utolsó frissítés: 09:53Táskába rekkentett csecsemő, a filmkészítés akarása, gördeszkások, egy lejárt szavatosságú házasság, beteg játékok.
Daisy Diamond (Dánia-Svédország, 2007, R: Simon Staho)
Annának minden vágya, hogy színésznő legyen. Tehetséges, szép, megvan benne a kellő megszállottség, mégis használhatatlan: ott bőg a gyerek egy nagy táskában minden meghallgatáson, félbeszakítva a próbajeleneteket.
Az anya folyamatosan vádolja a gyermekét és ugyanakkor magát is. Úgy beszél hozzá, mintha nem egy négyhónapos csecsemő ülne a karján, aki csak egy dolgot tud: bőgni, hanem az a lény a másik világban, aki soha nem kellett volna megszülessen. Vagy mintha a szörnyűségeket csak magának mondaná, akivel annak idején szintén nem törődött az édesanyja.
“Ha az életed hátralevő részében semmi mást nem csinálsz, csak bőgsz, akkor is jobban szeretlek mindennél a világon” mondja a babájának, majd egy napon, szereptanulás közben nem bírja már elviselni a sírást és vízbe fojtja a gyermekét.
A szerepeket azonban továbbra sem ő kapja meg, legfennebb elmondhat egy-két mondatot, ha gázsi nélkül elvállalja. Később pornószínésznő lesz, majd közönséges prosti, aki különleges szolgáltatásokat is nyújt a klienseinek: például anyát játszik Ödipusz-konfliktusban szenvedő pszichopatáknak.
Közben a gyermek a másik világról továbbra is jelen van az életében, most már ő is úgy beszél, mint egy felnőtt. Gyönyörű, szőke loknis kislány, aki különleges lehetett volna. Folyamatosan beszélgetnek, vádolják egymást és Annának már csak egy kívánsága van: hogy ott legyen ő is, ahol a gyermeke van.
A filmben a casting-jeleneteken elhangzó párbeszédek, monológok, melyek idézetek különböző filmtörténeti klasszikusokból (pl. Bergman-, Godard-filmekből) úgy szövődnek bele a cselekménybe, hogy összekötik a különböző részeket: ami az előadott jelenetekben van, az elmondja, mi történik Annával a valóságban, illetve fordítva: ami a valóságban történik, azt a színésznő okosan felhasználja egy-egy szerepben.
A film képi világa is leginkább egy Bergman-filmhez hasonlít: fakó színek, sok fehér és hosszan kitartott óriási arcközelik a monológok alatt.
Erik Nietzsche (Dánia, 2007, R: Jacob Thuesen)
Lars von Trier írta a film forgatókönyvét, melyhez saját ifjúkori tapasztalataiból merített ihletet. A naiv mozirajongó Erik legszívesebben csak faleveleket, természeti képeket filmezne, ez azonban nem jön be az akadémia tanári karának.
Egy tévedés folytán mégis felveszik, de nem sok jót igérnek neki. Az első sorsdöntő vizsgát is elbukja, ez alkalommal évfolyamtársnőjének köszönheti, hogy mégis maradhat. Nem mintha oda való lenne és bármi eséllyel indulhatna a filmes szakmában – erre a tanárai rendszeresen emlékeztetik.
>> Amit eddig láttunk - 1>>
>> Amit eddig láttunk - 2>>
Az érthetetlen elvárások, a következetlenség, a szabályok folytonos felrúgása, ugyanakkor a prűdség és elzárkozás már vicces az oktatási intézményben, mely az egyetlen esélyt jelenti a filmkészítésre, ez az esély pedig néhány megfejthetetlen figura kedélyállapotán múlik.
A diáknak nem marad más, mint hogy ne hallgasson senkire, csak a maga útját kövesse. Nem véletlen, hogy – annak ellenére, hogy egy érdekes, követhető, kedves és nézőbarát narratív filmről van szó – azért a néző képébe szarnak, a szó (filmen lehetséges) legkonkrétabb értelmében.
Paranoid Park (U. S., 2007, R: Gus Van Sant)
A Paranoid Park a gördeszkások paradicsoma, a csövesek, drogosok és egyéb rosszarcúak otthona. A 16 éves Alex nem igazán tartozik ide, mégis belekeveredik egy szörnyű balesetbe. A sokk hatására másnap nem emlékszik semmire, naplót ír, hogy felderítse, mi történt.
Az így tett felismeréseket, a sorra megelevenedő emlékeket érzékeltetik az időugrások, az ismétlések, melyek által teljesen új értelmet kap egy-egy jelenet. A film befogadásában azonban nem a megfejtés a kulcsszó, sokkal inkább a megértés.
A történtek megértéséhez is hozzátartozik a környezet, a körülmények megismerése is: a széthulló család, a csapathoz tartozás (illetve nem tartozás), a csajozás és az első szexuális élmények, a kihívások és kalandok keresése mind-mind fontos eleme a film alaphelyzetének, alapérzésének, aminek nagyon életszaga van.
A gördeszkás képek viszont bravúros kameramozgásokban, vagy lassításban, ráadásul egy szűrőn keresztül jelennek meg, és ez nem feltétlenül elidegenítő: hátradőlünk a székben és néznénk, órákon keresztül (az operatőr Christopher Doyle, aki Wong Kar-wai filmjeivel vált ismertté).
Vetítik még: június 8., vasárnap – 20:30 (Köztársaság mozi)
Ploy (Thaiföld, 2007, R: Pen-ek Ratanaruang)
Szintén egy thaiföldi film a 3x3-as kategóriából, ez azonban sokkal lassúbb, sokkal nyugisabb a 6ixtynin9-nál. A főszerepben egy Amerikában élő házaspár, melynek életében a hazautazás alkalmával egy fiatal lány jelenik meg egyetlen éjszakára.
Ez az amúgy teljesen ártatlan eset hozza felszínre a régi problémát: a hétéves házasság, akár a húskonzerv szavatossága, egyszerűen lejárt. A férj fogalmazza meg: olyan ez is, mint minden más az életben, csak eleinte szép és kívánatos. Mindkettőjüknek a második házassága ez, mert az első is lejárt.
A feleség minden haragja a lány ellen irányul, azonban a kitörés ebből a reménytelen helyzetből csak egy rémálomban valósul meg. Néhány kétségbeesett próbálkozás után magába dönti a hűtő teljes alkoholtartalmát, majd megszökik. Ettől kezdve kissé felpörögnek az események, a végén pedig a szereplők megtalálják az utat vissza a nyugalmas, hétköznapi életbe. A nyomasztó hangulatú filmet a hotelben dolgozó mellékszereplők erotikus jelenetei szövik át.
Vetítik még: június 8., vasárnap – 17:00 (Győzelem mozi)
Funny Games (U. S., 2007, R: Michael Haneke)
Nehezen tudok elfogultság nélkül íni a Furcsa játékról, mert a 97-es változatot nagyon szerettem. A bemutató után nem tudtam eldönteni, vajon ezt is szerettem volna, ha először látom. Mert annyira hasonló a kettő, hogy a forgatókönyvben minden jelenet, minden beállítás, sőt, minden lépés egyezik az eredetivel.
Bár a végét előre lehet tudni, nem hiszem, hogy az lenne a lényeg, hogy mi történik a szereplőkkel. Inkább az ötlet érdekes, az a helyzet, amikor két idegen belép a szereplő életébe, egy teljesen átlagos család hétvégi házába, és, ahogy azt a rendező teszi a szereplőivel, elkezdi “rendezni” az életüket.
Beleviszi őket egy olyan játékba, amiben ő diktálja a szabályokat és a történet szereplőinek nincs választási lehetősége. Persze lehet azzal vádolni, hogy ez egy öncélú téma, nem valóságos helyzet, mindenesetre érdekes eljátszani azzal, hogy milyen lenne a valóság és fikció találkozása ezen a szinten.
Ebben mutatkozik meg a legszembeszökőbb különbség, ami a mérleget számomra az osztrák film javára billenti el – nem sok különbség lévén, a színészi alakítás sok mindent meghatároz: ahogyan írja az események forgatókönyvét a két fiatal srác, tetézve azzal, hogy időnként kiszól a nézőnek, annyira természetesnek kell hatnia a többi szereplőnek, hogy a konfrontálódás érdekes legyen.
Főleg a családanya alakítása tett teljesen más hatást az amerikai változatban. Míg az eredetiben a nem túl szép, de nem is ronda, nem túl öreg, de nem is túl bájos fiatal nő a játék végére annyira belefárad, belecsúnyul a szenvedésbe és a félelembe, hogy rossz ránézni, addig Naomi Watts könnyesen is, véresen is, a legmegalázóbb helyzetben is egy igazi bombanő marad.
Egy megalázott, megkínzott szexideált látok a játékában ahelyett, hogy egy megalázott, megkínzott embert látnék, és ez valahol egy kicsit az egész játék lényegét veszi el. Lehet, hogy ha most látnám először, én sem izgulnék érte.
Vetítik még: június 5., csütörtük – 21:30 (Echinox)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
