A film, amiben Dolina történik
Fülöp Noémi 2008. szeptember 25. 17:23, utolsó frissítés: 15:48Kamondi Zoltán megteremtette a Hargita tetején Bodor Ádám lebilincselő látomását, Az érsek látogatásából. #b#[filmkritika]#/b#
Néhány éve mondhatni, teljesen véletlenül egy filmforgatás helyszínére csöppentem a Hargita tetején. Mélyzöld fenyők, szemerkélő eső és augusztusban olyan hideg, hogy elkelt volna a télikabát és pulóver. Forgatni éppen nem forgattak - szerencsére, mert így körül lehetett járni az óriási szeméthalmot, amelyet a másik oldalon bonyolult állványzat tartott, el lehetett álmélkodni a síneken guruló fekete autón, de ami a legérdekesebb volt: végig lehetett sétálni Bogdanski Dolina utcáin.
A látvány feledhetetlen volt: fehér kaolinba vágott rózsaszínű árkok tátongtak a kopott, valószínűtlen formájú házak között, az inkább erődre emlékeztető templom lábánál - nem hasonlított a világ egyetlen utcájára sem, vagy lehet, hogy inkább az összesre hasonlított egy kicsit.
Akkoriban még nem olvastam Az érsek látogatását, de Kamondi Zoltán rendezővel együtt megjegyeztem magamnak, főleg hogy ugyanaz a Bodor Ádám írta, aki a Sinistra körzetet, a hátborzongató és elragadó regényt. De eltelt egy év és még egy, a film mind csak nem akart elkészülni, pedig közben a regényt is elolvastam, és sokkal érthetőbbé vált a Hargitán megteremtett látomásszerű táj. (Árvai György díszleteit lebontották, mitológiai szempontból helyesen - Dolinának nem lehetnek GPS-koordinátái.)
Aztán egyszer csak itt van a kolozsvári mozikban a Dolina, mindenféle tamtam és bemutató nélkül. A magyarországi és külföldi fesztiválokat már tavaly megjárta, leginkább Medvigy Gábor operatőrt dicsérik a hazahozott díjak. Romániában efféle csemegék a TIFF-en szoktak előfordulni, de idén mintha elmulasztottak volna csemegézni a magyar blokk összeállítói.
Idegen érkezik egy zárt világba,
ahonnan a maga fejétől távozna is minél hamarább, ám a megszokik vagy megszökik-ből csak a megszokik marad - az alaphelyzet nem új. Hogy az idegen küldetését akadályozó szálakat a háttérből egy apa rég eltemetett holttestének tulajdonjoga mozgatja, a film végén derül ki, ám nem üt, csak bezárja a kört.
Egy palmtop, két nyugati terepjáró helyezi el a történetet a jelenben, de maga a település időtlen. A ruhák, a nevek, a tárgyak nem utalnak sem helyre, sem időre - könnyen kínálja magát az értelmezés, miszerint Dolina diktatúrája mindenütt és mindenkor fenyegető veszély.
Az éjszaka, észrevétlenül érkező papok uralma egyedül csak az újonnan érkező Gabirel Ventuzát zavarja, mindenki más szívesen alkalmazkodik, hogy csak éppen békén hagyják. Nincsenek lázadók, nincs pozitív hős, ha csak Natalia Vidrát nem tekintjük annak, aki Colentina Dunka szeretőjévé lesz azért cserébe, hogy bejuthasson a tüdőbajosok telepére zárt férjéhez.
Az árvíz okozta repedések betöltésére rendelt szemét megbízhatóan, naponta érkezik,
bűze alatt csendben alszik a város.
Egyetlen elfoglaltságuk, hogy várják az érseket, de egyetlen érsek sem él addig, hogy eljusson Bogdanski Dolinára. A papnövendékek a nap minden órájában lábukra kötözött szőnyegdarabokkal fényesítik az állomás csempéjét, minden sarokból a papok hosszú hajú őreinek kutyái morognak és csaholnak.
Egyetlen pillanat van, ami kilóg a filmből, az pedig mindjárt az elején: Mauzi Anies álmát meséli Colentina Dunkának, de ahogy a leszbikus fodrászszalon-tulajdonos madámot alakító Molnár Piroska simogatni kezdi Ioana Abur mellét, lefoszlanak róluk a szerepek - ez már nem Colentina és Mauzi, hanem két színésznő egy átszellemült-édeskés színpadi jelenetben.
Stefania Rivi már egészen másként oldja meg, amikor Natalia Vidra bőrében választ kell adnia Colentina kéretlen bizalmaskodására, száraz, érzelemmentes, mintha könyvből olvasott mondatokkal reagál, belesimulva filmbe és szerepbe. Natalia az egyetlen, aki azt is tudja, miért alkalmazkodik, miért adja meg magát: számára csak és kizárólag a férje számít.
Kettőjük kapcsolata az egyetlen "igazi", nem érdekek mozgatta viszony: a jelenet, amelyben Vidra Nataliát mosdatja egy fémlavórban, egyszerre gyönyörű és zavarba ejtő. A néző úgy érzi, olyasmit lát, amit nem az ő szemének szántak,
legszívesebben szemérmesen félrefordulna,
még a fülét is bedugná, mint Vidra dúdolásának illetéktelen tanúja. Amúgy Ventuzán kívül alig akad ember ebben a közegben, aki egyáltalán hajlandó bármilyen színfalak mögötti mesterkedéshez bármiféle előny kedvéért. Colentina Dunka az egyik: a kerítőnő örök, mindenkit ismer, de senkinek nem barátja, fia helyét gondolkodás nélkül átadja Gabriel Ventuzának, ha a helyzet éppen ezt kívánja.
Petrus, Dunka fia végig azon mesterkedik, hogy megakadályozza Ventuzát abban, hogy elvigye Dolináról apja holttestét. Ám tetteinek nem a harag vagy az irigység a fő mozgatórugója - pedig akár az is lehetne: Gabriel kapta a neki szánt munkahelyet, sőt, a neki szánt Mauzi is Ventuzába szerelmes. Petrus csak azt ellenzi, hogy Gabriellel közös apjuk, az öreg Ventuza holtteste elkerüljön a város temetőjéből.
A tüdőbajosok telepéről kiszabadított öreg hölgyek - akikért családtagjuk, a gazdag és titokzatos Senkowitz kövér váltságdíjat kínál Ventuzának - menyasszonyi ruhájukban napokig várják türelmesen, hogy szöktetőjük értük jöjjön, és tovább vezesse őket. Amíg a papnövendékek mindent felforgatnak a szökevényeket keresve, vezetőjük, az arhimandrita nyugodtan rajzolgat az ágyában heverve, mondván, úgyis megoldódik majd minden. Mint ahogy ez végül így is lesz.
A zene néha egészen fura módon jelentkezik: az ember forgolódik, hogy mi rüszütöl, nyiszitel, surrog a dolbiszörráundban, hogy aztán néhány jelent után belenyugodjon - nem a vetítőgép romlott el, ez is Dolina. Melis László gyönyörű népdalokat komponált a filmhez, a néző hosszú percekig gondolkodhat azon, milyen nyelven is vannak. (A megoldás: egyiken sem.)
A szereplők kísérteties érzelemmentessége
eleve kizár minden váratlan fordulatot, azt, hogy a történet a szó megszokott értelmében beinduljon. Itt inkább maga a város történik, pontosabban: egy kitalált, sehol vagy mindenhol elhelyezhető rendszer. Magyarországi kritikusok szívesen róják fel ezt a film hibájául, azt állítva: Kamondi annyira belebonyolódott a díszletbe, hogy elfelejtette magát a filmet.
Kérdés, mit vár a néző a filmtől: minden percben újabb fordulatot, lélegzet nélkül hagyó és álmatlanságot okozó végkifejletet - vagy a Bodor regényének feledhetetlen hangulatát visszaadó világot, az ezt megmutató Medvigy bravúrjait, a csontig lopózó nyomottságot, amiben szinte érezhető a szemétszag?
Egy ilyen történetnek nem lehet a szó megszokott értelmében vett végkifejlete sem, mint ahogy már a film eleje is azt sejteti: Dolinán az általunk látottak előtt jó idővel is történtek fontos dolgok. A rettegett Ventuza-testvér, Hamza hiába keresi bármelyik öccsét, hogy számon kérje rajtuk apjuk holttestét. Gabriel és Petrus rongyokba burkolózva útnak indulnak a végtelen Hargitán (amelyről csak egy erdélyi mozizó tudja, hogy Hargita).
Lehet, hogy élnek, lehet hogy meghalnak - úgy tűnnek el nyomtalanul, mint ahogy a film első képén egyik pillanatról a másikra jelennek meg a kagylót szedegető papnövendékek a kaolindombokról csordogáló vízben.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
