Wim Wenders testközelből
Fülöp Noémi, Lazlow von Donau 2010. június 04. 16:53, utolsó frissítés: 23:52"Nem szabad olyan filmet csinálni, amiről már tudod hogyan kell elkészíteni, mindig találd fel újra önmagad."
A sajtótájékoztató
„Fiatalkoromban évente forgattam egy filmet. Most, 64 évesen rájöttem, hogy válogatnom kell az ötletek közül – árulta el Wim Wenders rendező, a TIFF díszmeghívottja a sajtónak. – És a le nem forgatott filmek jobban tudnak fájni, mint amennyire azoknak örülök, amelyek elkészültek.”
Wenders elmondta, Cătălin Mitulescu Trafic című, Cannes-ban vetített rövidfilmjét látva figyelt fel a román filmes újhullámra. Azonban igazából akkor barátkozott meg a romániai filmgyártással, amikor Mitulescu őt és Martin Scorseset kérte fel Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii című nagyjátékfilmje produceréül.
„A 4 luni, 3 săptămîni şi 2 zilet már legalább háromszor láttam: sokat utazom, ezt a filmet pedig sok helyen vetítik. Volt, hogy egyedül ez a film érdekelt a programból, annak ellenére, hogy láttam már” – számolt be Wenders. Hozzátette, a romániai filmkészítőktől azt lehet megtanulni, hogy a hiányzó pénzt hogyan lehet jó ötletekkel kompenzálni.
Kifejtette, az európai filmgyártás jelenlegi legnagyobb problémája az, hogy számos nagyon jó film nem jut el a közönséghez, legfeljebb fesztiválokon lehet megnézni. „A 'piac' másfajta filmekre állt rá, amelyeknek nincs sok mondanivalójuk, de azt nagyon hangosan mondják el” – fogalmazott a rendező.
Azt is elárulta, szerinte erre a gondra hosszú távon egy új filmforgalmazási rendszer létrehozása lenne a megoldás. „A jelenlegi rendszer elavult, még a II. Világháború utánról maradt ránk: nagyon szűk, csak egyféle termék fér át rajta” – magyarázta. Hozzátette, olyan rendszert kellene kitalálni, amely nem igényli méregdrága filmkópiák ide-oda utaztatását: például a digitális másolatok forgalmazása.
„Szolidaritásra van szükség a fiatal filmesek és a közönség körében, akinek másra van szüksége, mint a multiplexekre” – mondta a rendező. Wenders úgy véli, az internet a megoldás része lehet, azonban semmiképpen sem az illegális másolatok terjesztése révén. Elmesélte, Moszkvában, egy piacon találkozott egy DVD-vel, amely nyolc filmjét tartalmazta, 8 in 1 címmel, amelyet egy dollárért árultak.
Másnap egy masterclasst tartott, ahol részleteket vetítettek a filmjeiből – arról a DVD-ről, amit a piacon árultak, és amely moziban készült felvételeket tartalmazott. „Inkább odaadnám a filmjeimet ingyen, mint hogy ilyen másolatokkal találkozzak” – jelentette ki a rendező.
Végül pedig azt is elárulta, ha arról kell döntenie, milyen filmeket nézzen meg egy fesztiválon, elsősorban a címre figyel – a TIFF-en például Cristi Puiu Aurora című filmjét szúrta ki magának.
A masterclass
A Wim Wenders Masterclass-ra természetesen rengetegen voltak kíváncsiak, nem minden nap szívhatsz egy levegőt egy ilyen (méltán) híres filmrendezővel. A mester a kétórás szessön első óráját szinte megszakítás nélkül beszélte végig, az egész hallgatóság úgy csüngött a szavain, mint gyümölcs a fán. Volt itt fotós, filmes, színész, újságíró, képzőművész és még sorolhatnám.
Az őszhajú öregúr, kis kerek szemüvege mögül csendesen mesélte el a rendezőknél szinte kötelező "hogyan lettem filmrendező?" című beszámolót.
És története hasonlít sok más művészember életútjára. Először fotós szeretett volna lenni, majd festő. Mivel biciklivel négy órára volt Hollandia, oda járt át híres múzeumokba inspirálódni, majd mikor eljött a pályaválasztás ideje, természetesen apja foglalkozását követve orvosi pályára szánták, ám pár félév után rájött, hogy festő akar lenni, így (mondhatni) természetesen Párizsba ment tanulni.
Nagyon kevés pénze volt, egy olyan helyen lakott, ahol se fűtés, se áram nem volt, ezért a Francia filmközpontba ment délutánonként melegedni. Akkor 1 frank volt a vetítésekre egy film, de ha a vécében töltötte a szüneteket, akkor 1 frankért 6 filmet is megnézhetett.
Lassan szenvedélyévé vált a napi töménytelen mozizás, majd egy újságban meglátta, hogy indul az első németországi filmiskola Münchenben, így hát jelentkezett és felvették. Az elején az egyetem infrastruktúrája nulla volt, még kamerájuk sem volt, a saját pénzén vásárolt kamerájával forgatott filmeket.
Elmondása szerint többet tanult a társaitól, mint a tanáraitól. A végső vizsgájára egy nagyjátékfilmet forgatott egy kisjátékfilm költségvetéséből, azonban nem volt büszke rá, és következő 2 nagyjátékfilmjét is kudarcként élte meg.
Vissza szeretett volna térni a festészethez, de adott magának még egy esélyt és elkészítette az Alice a városokban című filmjét, amivel meg volt elégedve: így rendező maradt.
Wenders bepillantást engedett a munkamódszerébe is, mely talán a legnagyobb tanulság volt a beszélgetésből. Ez az a fogalom, amit "sense of place"-nek nevezett, azaz a tér, a hely érzékelésének a képessége: megérezni a hely különlegességét, mi egyedi benne, milyen napszakban milyenek a fények, megérteni a beosztását, egy olyan intim kapcsolat kialakítása a hellyel, ami megkönnyíti a forgatást, ami szinte adja az ott játszódó történetet.
Pont ezt az ismeretet hiányolja az amerikai filmekből: nincs meg bennük a lokális jelleg, hiszen majdnem minden történet univerzálisan, az Egyesült Államok bármelyik városában játszódhatott volna, míg az európai filmekben sokkal jobban használják ki a rendezők a teret, a helyszínt.
De ha megismered, hogyan kell használni a teret, akkor sem "szabad olyan filmet csinálni, amiről már tudod, hogyan kell elkészíteni, mindig találd fel újra önmagad" – mondta Wenders.
A résztvevők kérdései után, autogramkérés közben pedig azon gondolkoztam, hogy milyen kicsi a világ, ha kezet fogok Wim Wenderssel, a hálózatelmélet szabályából kiindulva csak egy lépésre vagyok David Lynchtől, Jim Jarmuschtól, Milla Jovovichtól vagy akár a nemrég elhunyt Dennis Hoppertől.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
